Minden nap történik valami, hol jó, hol meg nem jó. Többnyire az utóbbi. Szerencsémre van több olyan kedves ismerős, aki hetente felhívja figyelmem a pozitív hozzáállásra, mikor elfelejtem, hogy szép az élet, akkor kapok egy szerencse sütis jó kívánságot. Van, akitől egy kávéra hívó üzenetet, egy simogatást. Ezek valóban jól esnek, és egyszer újra szebb is lesz talán az élet! Hétfőn volt megint a téma körül egy kis sajtó. Hiába tudod, hogy ezzel nem szabad és nem is kell foglalkozni. Azért, ez legalábbis egy finom, kis gyomorszájon rúgással ér fel. Amíg nem történik meg veled, addig el sem tudod képzelni.
És nagyon – nagyon sokszor el kell mondanom, hogy nem számít, hogy nem aggódom, hogy nem vagyok mérges, meg dobd vissza kenyérrel, nehezen megy ,. Egy mondat jut mostanában gyakran eszembe a Forest Gump-ból: „Úgy gondolom, hogy van olyan helyzet, amikor az embernek nincs elég köve…”
Nem vagyok haragtartó és bosszúálló sem, csak annyit kérnék, hogy egy hétig álljanak ŐK abban a lábvízben, amit nekünk készítettek, hogy az egész testüket átjárja ez a semmihez sem fogható érzés. Talán az a szerencse, hogy mindketten sportoltunk, és tudjuk, hogy a lefújásig tart a meccs…
Vegyes kultúra
A lélek húrjai mellé, egy kis kultúra: Láttam az Operaházban a nagy október évfordulóján Bánk bánt félig szcenírozva. Ez nem vicc, hisz Erkel Ferenc november 7-én született 1810-ben, de akkor nem tudta még senki, hogy ez egyszer jeles nap lesz a nagy Oroszországban is, aztán majd sötét évfordulóvá alakul a itthon is, a világban is a közmegítélésben. Hiába, az idők változnak, de abban biztos vagyok, hogy a korosztályom és a körüli népesség nagy részének erről a napról előbb ugrik be az Auróra, mint tagadhatatlanul kiváló zeneszerzőnk, a Himnusz és nemzeti operáink szerzője, Erkel Ferenc.
Szóval összegyűlt a nagyérdemű. Egy biztos, tavasz óta erősen átalakult az operabarát közönség. Lelkes, kopaszra nyírt fiatalokkal találkoztam a büfében, akiknek még árpád sávos kitűzőjük is volt. Miért is ne, hiszen egy Árpád házi király idejében játszódó történet operai változatára gyűltünk össze! A mi páholyunkban egy kedves házaspár ült. A párkányon tartotta végig a hölgy zsoltáros könyvecskéjét. Ettől kicsit elbizonytalanodtam, hogy hol is vagyok, hisz mindennek megvan a maga helye, meg különben sem rám tartozik, de mindegy, mint oly sok minden mostanában.
A nyitány előtt Kocsis Zoltán emlékezett néhány mondatban a mi nagy zeneszerzőnkről, hogy méltatlanul hiányzik a külföldi operaházak repertoárjából, meg, hogy ez az ősváltozat, amit majd hallani fogunk félig szcenírozva. A hely szelleméhez nem passzolva nekem erről az Illés zenekar réges-régi száma jutott az eszembe:
„…Kár, hogy a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki,
nem érti senki, nem érti senki és nem is akarja megtanulni…”
Ez pedig tény, hogy "csupán" bő 15 milliónyi ember érti a mi nyelvünket a nagyvilágban. Talán a legnagyobb baj az, hogy semelyikhez sem hasonlít Sajnos a mostani trendek-a művek eredeti nyelven való megszólaltatása- még kevésbé kedvez a mi operáinknak. Főleg, ha valaki, elolvassa az ős-Bánk Bán veretes sorait, még nekünk sem egyszerű megérteni. Bár aki nem tud magyarul, annak végül is édes mindegy..
Felcsendült a nyitány, kinyílt a színpad, rajta Csikós Attila díszletei, és mi már ott jártunk a rebellis nagyurak és a gaz merániak forgatagában. Megérkezett a kórus is korhű (mindenesetre arra hajazó) jelmezekben, kezükben a kottakönyvvel és persze néhányan a tisztánlátás végett szemüveggel. A késő római kori -korai gót várak, templomok hangulatát idéző díszletek ebbe azért kissé beleremegtek. A meglepetéseknek azonban itt nem szakadt vége. A szólisták egyszerűen szmokingban és nagyestélyiben érkeztek, a Bánk szerepébe bújt Kis B Attila kivételével a kottával jöttek-mentek, vagy lecövekeltek a kottatartó állványok előtt.
Ez a kép kicsit csökkentette az illúziót, főleg, mikor szegény Tiborc, ha szmokingban nem is, de sújtásos felöltőben dalolta el keservit a nagy Bánknak. A szöveg szerencsére végig olvasható volt a kivetítőn, mert ez az archaikus nyelv ma már szinte követhetetlen. Nagyszerű énekesi produkciók tették élvezhetővé az estét, mert történet-vezetés közben néha kicsit le-leült a produkció… (Finom voltam)
Néha rettenetesen zavaró volt ez a fajta eklektika, a meztéllábas kórus, a korrekt világítás és díszlet és a csokornyakkendős szólisták. Ebben a tekintetben a mű csúcspontját két alkalommal érte el: Ahogy Bánk leszúrta Gertrudist: Itt az eszköz híján Bánk erőteljesen belökte a trónszékbe a királynét, aki ebbe rögtön bele is halt. A másik : Mikor szegény vízbe fúlt Melinda holttestét hordágyon hozták a jobbágy fiak és törékeny teste felett ott kesergett a csokornyakkendős Bánk és II. András. Hát...
Azért nagy tapsot váltott ki a Hazám, hazám, amely ezen az estén erősen más szöveggel, de szívhez szólóan szólt.
