Megérkeztünk Firenzébe, ahol napsugaras idő fogadott minket, és ez olaszországi tartózkodásunk alatt így is maradt.
A műemlékek bemutatását meghagynám az útikönyv szerzőknek, hisz van belőlük jó néhány. A Mediciek híres városából két fontos emlékem maradt. Mindkettő kapcsolódik valahogy a nagy reneszánsz óriáshoz, Michelangelóhoz
Az egyik a Dávid szobor, a másik meg a camping. A Dávid, mint tudjuk a mester egyik híres alkotása, amelyből a városban van kicsi is, pici is nagy is, óriás is bőven. Tény, hogy lenyűgöző volt élőben találkozni a reneszánsz művész tökéletesre hajazó férfialakjával. Igaz, ki sem tudtuk volna kerülni, hisz léptem nyomon találkozhattunk vel.
A camping, ahol laktunk, milyen érdekes szintén a mester nevét viselte. Akkor már szert tettünk némi helyismeretre, tudtuk, hogy mennyit ér a pénzünk - mondjuk semmit-, hogy mi mennyibe kerül. Bár igen takarékos üzemmódban működtünk, vacsira konzerv, vagy éppen a zsírban lesütött hús, a városnézésre szendvicseket gyártottunk, csak tejet és kenyeret vettünk, a luxuscikk pedig a fagyi volt. Minden nap egy fagyira volt opcióm, hisz kellett a pénz belépőkre, közlekedésre, szállásra.
Most már ennyi év után leírhatom, talán mert elévült, hogy a campingezésnél kicsit csaltunk. Ez itt kezdődött a néhai Michelangelo nevét viselő campingben. Azt találtuk ki, hogy a szülők behajtottak kocsival, mi pedig gyerekek egy kicsit később besétáltunk, mint akik már ott laknak. Bent pedig csatlakoztunk a szülőkhöz. Már első nap majdnem lebuktunk. Mi javában pumpáltuk bent a sátorban a matracokat, mikor jött egy alkalmazott, hogy pontosan felírja a sátorhely adatait. Mi bent lapítottunk a szülők meg kint vigyorogtak és kézzel -lábbal mutogattak a gyanútlan úrnak. Megúsztuk, bár mi gyerekek rettenetesen szégyelltük magunkat, de az extra fagyit lelkifurdalás nélkül tömtük magunkba, mert az olasz gelato igencsak finom volt. Azok a hatalmas fagyis pultok megannyi ízzel,színesen, s nem az itthoni gombócos formában, hanem spéci kanállal lapátolták a tölcsérbe, hogy a fele ki is lógott belőle. Minden nap másik ízzel próbálkoztam.
Néhány nap múlva búcsút mondtunk a Dómnak, a képtárnak az Arno partjának, a szűk kis utcácskáknak, az aranyművesek csábító kirakatainak és Dávidnak is, s indultunk tovább. Következő megállónk Pisaban volt, ahol ama híres ferde toronynál időztünk csak. Tényleg ferde volt, bár az én apukámnak sikerült néhány olyan fotót készítenie, amin kiegyenesítette a híresen ferde épületet.
Marina di Pisa is egy jelentős hely volt, hisz itt láttam meg először a tengert. Milyen volt? A színe különleges, az íze meg szokatlanul sós. Akkor még nálam a Balaton messze verte a tengert. Semmi nyafogás, de a tenger is olyan, hogy aki nem ott nőtt fel, s addig csak édes vizet látott, annak szoknia kell. Olyan ez, mint az első találkozás egy igazi francia pezsgővel annak, aki addig többnyire csak tankpezsgőt kóstolt. Megízleli, és azt kérdezi: Ettől vannak úgy oda?
Aztán minél többet próbálgatja, annál jobban ráérez az ízére, és egyszer csak azt veszi észre, hogy a régi már nem ízlik. Na, valahogy így voltam én is a tengerrel. Minél többet erőltettem, annál inkább ráéreztem, s meg is szerettem. Akkor, ott először a tenger sós volt, és erősen hullámzott, feküdtek az asszonyok hosszú kilométereken át a tengerparton, a vízparton pedig sosem látott nyüzsi volt. Amit fantasztikus élményként életünk meg szintén, az esti forgatag, ahogy tömegek korzóztak az éjszaka közepéig , vagy kiültek az éttermek kávéházak teraszára, éltek, dumáltak ettek, ittak hangoskodtak . Élvezték az életet, a nyarat, a társaságot, s mi is így tettünk. –folyt-
