Az utóbbi két évben nagyon megváltoztam. Addig ,azt hiszem, jópofa, vidám ember voltam aki mindig igyekezett a másik helyébe is beleképzelni magát, összefüggéseiben nézte a dolgokat, elfogadó, befogadó lényként éltem napjaimat.Természetesen voltam dühös is, mérges is, de mindig hamar el is múlt.
Mostanában pedig többet vagyok dühös és mérges, mint az jól is esne. Még előfordul, hogy tudok nevetni, egy csomó dolgon át is tudok lépni, de vannak helyzetek, és egyre több, amin nem tudok nevetni, nem tudok mellette tovább menni, nem találom viccesnek, humorosnak, sőt kimondottan dühit. Mikor is van ez? Azon találkozásokról, mikor olyan emberekkel hoz össze a jó szerencse, akik nem egyenes embertől elvárható módon viselkedtek, akik megmutatták, hogy hatalomért, pénzért, előnyért képesek levetni régebbi énjüket és némán cinkosak. Igen azok, mert, mint Babitstól megtanultuk, aztán saját kárunkon is, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma.
Nem gyűlölöm és nem is utálom őket, kár lenne erre amúgy is csekélyke energiámból bármennyit is rájuk pazarolni. Utálják ők magukat, tudom, hogy így van, hisz látom, mikor a szemükbe nézek. Bár ez csak ritkán sikerül, valahogy erősen kerülik a szemkontaktust. Én csak haragszom, csak dühös vagyok. Azt hiszem nem is rájuk, inkább magamra, hogy jónak vélt emberismeretem ismét csak cserben hagyott, hogy saját káromon tanultam újra meg, az adott szó, csak adott környezetben érvényes. Abból kiemelve már érvényét veszti, akkori veretes súlya, más helyzetben semmivé válik, eloszlik, mint a hajnali köd a nap sugaraiban.
Ha,lehet, kerülöm az ilyen helyzeteket, de néha még is becsúsznak hasonló találkozások. Akkor a legrosszabbak, ha váratlanul, felkészületlenül érnek, mert olyankor meg is rémülök, s úgy érzem, hogy megfulladok. Megfulladok a bennem szoruló szavaktól, amiket nem mondhatok el, nem vághatom az arcába, hogy emlékszel? Közben pedig fáj, nagyon fáj, hogy úgy magunkra hagyott minden ígéret ellenére.
Ha, tudom, hogy elkerülhetetlen, hogy a közös térben és időben egyszerre legyünk, akkor sem sokkal könnyebb, de akkor felveszem a páncélt. Elég rosszul csinálom, s kéne még az arcomra is egy fátyol, mert gondolatataimat, érzéseimet, úgy- ahogy uralom, de az arcomra kiül az elmúlt két év,és az arcom minden szónál többet mond el. Látom rajta is, tudja, hogy tudom, milyen kutyául is érzi magát, de őszintén nem nagyon érdekel, mert az én közérzetem még pocsékabb. Annyit tehetek érte, hogy finom kis szúrkákkal még nehezebbé teszem a találkozást, hadd érezze legalább néhány percig azt, amit én érzek szinte állandóan. Ettől nem oldódik meg semmi, de talán kicsit jobb. Na, és ha bedobják a fekete humort, akkor kész vagyok, mert el nem tudom képzelni, hogy nem fogják fel, ez egyáltalán nem vicces, ez véresen komoly, vérlázítóan igazságtalan és piszkosul megalázó.
Nemrégiben is volt egy ilyen találkozásom. Készültem rá, de mikor megérkeztem, már akkor éreztem, hogy arcomról pereg a máz, és egyre dühösebb vagyok. Találkoztunk, majdnem mosolyogtam, s egy fél mondatából rájöttem, hogy nem mond igazat már megint, s mégsem kérdezhettem vissza, nem ordíthattam az arcába, hogy hazudsz, nem igaz amit mondtál, csak magamban kiabáltam vele. Most értem meg igazán a színművekben a belső monológokat. Igen vannak pillanatok, helyezetek, amikor csak magadban, csak belül puffoghatsz. Vagy egyfajta néma párbeszéd folyik, ki nem mondott, szavak diskurálnak , testbeszéd, a fej elfordítása, a szemkontaktus hiánya jelzi, itt most éppen két párbeszéd zajlik, az egyik hangosan a semmiről, a másik meg a fontos dolgokról, némán egyéb kommunikációs csatornán. Ráadásul a hangos adásban is felhangzanak olyan félmondatok apró utalások, amik még mindig a meglepetés erejével hatnak, hogy rájössz, ő ,aki állítólag kedvel, rég óta a barátod, az így gondolkodik rólad, akkor már semmiség lesz az ellenségekkel vívandó ütközet…
Milyen érzés egy ilyen találkozás? Rossz. Rossz előtte, utána és persze közben a legrosszabb. Rossz, mert az a néhány perc, az egész napot tönkreteszi, uralja a gondolataimat, vissza-visszatérnek a fájó emlékek, sőt még álmaimban is kísértenek. Így lehet tönkretenni 10 perc alatt egy egész napot, ráadásként még az epém is begörcsölt. Hogy nagyobb baj ne legyen, kénytelen voltam világgá kürtölni állapotomat, mert, ha nem mondhatom el valakinek, elmondom hát mindenkinek,a költő után szabadon…S nagyon remélem, hogy van még elég időm, hogy visszakapjam a régi énemet, mert megérdemlem, azt hiszem... Emlékeztetőül a vers
Karinthy Frigyes: Előszó
------------------------
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Próbáltam súgni szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom,
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is sugni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higyjem.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kinoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él.
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse.
Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek,
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhirt, jó hirt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.
