Gondolkoztam, hogy melyik volt életem legszebb karácsonya. Nem tudtam egyet sem megnevezni, kiemelni, mert mindegyik szép volt valamiért, gyerekként felnőttként egyaránt. Kicsi koromban mindig hármasban karácsonyoztunk: anya, apa és én. Miután ettünk valamit, ami akkoriban sosem érdekelt,csak a sütik, átmentünk a főbérlőnkhöz, akik szinte családtagként kezeltek, boldog ünnepeket kívánni, és megmutathattam az ajándékaimat.
Egyik évben egy gyönyörű babát kaptam, s nem tudom, hogy, de pillanatok alatt a kezemben maradt a feje, Volt is nagy sírás, de gyorsan megoldottuk anyuval a helyzetet, és a baba csodaszép ruháját ráadtuk a macimra, és azzal vonultam át a szomszédságba. Néztek is nagyot: egy maci babaruhában? Hát kénytelen voltam megosztani a karácsonyi baba váratlan tragédiáját. Nevettek egy nagyot, aztán sütiztünk és még a felnőttek dumáltak és csúsztam, másztam a zongora alatt és élveztem az együttlétet.
Talán tíz vagy tizenkettő voltam, mikor egy gyönyörű kis órát kaptam . Alig találtam meg a fa alatt, és az értékek iránt még alacsony fogékonysággal bíró gyerekként elbőgtem magam, hogy csak ezt kaptam Szüleim értetlen szomorúsággal néztek rám, hogy ők összekuporgattak erre a mesés kis órára én meg ahelyett, hogy örülnék, a könnyeimet csurgatom. Ma már nagyon örülnék, ha meglenne még ez a Cornavina óra, amit, ha megfoghatnék, mindig apámra emlékeznék. Szerencsére annyi jó pillanatot töltöttünk együtt, hogy közel harminc év után is köztünk tartja őt az emlékezet.
Az egyetemi évek tájáról csak arra emlékszem, hogy volt karácsony és volt egy csomó jó film a TV-ben, és én ahelyett, hogy tespedtem volna a képernyő előtt, valamelyik vizsgára készültem és nagyon utáltam mindenkit, aki nem ezt tette.
Halászlé, az mindig volt, én akkoriban ki nem állhattam, azóta megszerettem és ma már nem is tudom elképzelni a karácsonyt nélküle. Főleg azért, mert ez az egy kaja, amit nem én készítek, és annál nincs is jobb…
Emlékszem arra a karácsonyra, mikor először együtt ünnepeltük a kisfiunkkal, és csak azt figyeltük, hogy mit szól a fához, a játékokhoz, az egészhez. Attól kezdve ez az ő ünnepe volt.
A következő karácsony előtt temettük apámat. Nem is tudom, hogy készültünk fel rá, hiszen öt nappal előtte volt a búcsúztatás. Valahogy bevásároltunk, s az utolsó pillanatban vettünk egy fát is a Rákóczi téri piacon. Gyönyörű fa volt, nem magas, de nagyon sikkes, életerős ágakkal, formásan, arányosan. Szerintem az volt életünk legszebb fája. A gyásszal együtt is szép volt az ünnep, mert alig másféléves kisfiam ragyogott, elvarázsolva bámulta a fát, a csillagszórókat, a díszeket, izgatottan bontogatta az ajándékokat. Az ő öröme elnyomta kicsit bánatunkat.
Évre év jött, és mindig beköszöntött a karácsony, majd megszületett második gyerekünk is, és már két kis nyitott szív várta, hogy megszólaljanak a harangok, hogy együtt énekeljünk, hogy nekiessenek az ajándékoknak.
S ekkor elkezdődött egy hosszú éveken át tartó őrület is, mert karácsony másnapján elindultunk menetrendszerűen síelni. Így az ünnepi előkészületek kiegészültek a síelésre való felkészüléssel is. Már karácsony előtt rutinosan összepakoltunk, eldugtuk a nagy táskákat, és 24-én meg 25-én teljes gőzzel karácsonyoztunk. 26-án pedig, mikor mindenki otthon punnyadt, mi összeszedtük a dög nehéz sícipőket, léceket, kaját és a csomagokat és elindultunk sportolni. Vittük persze a beiglit, a mézeskalácsot, szaloncukrot, miegymást, meg szimbolikus kis ajtó és asztaldíszeket, gyertyákat. Nehéz volt az indulás, de már ott lenni nagyon jó volt. Egy csomó barát, kellemes ember, kikkel együtt küzdöttünk napközben az elemekkel, este meg társas, kártya, játék, borozás. Kellemes kikapcsolódás sok felnőtt és sok gyerek együtt. Akkoriban vettünk egy műfenyőt, legyőzve ellenérzésemet, hisz mire hazaértünk január 2-án, alig marad hátra néhány nap a fabontásig. Mivel lemaradtunk a karácsony másnapi nagy rokonjárásról, így 24-én együtt volt a tágabb család, hogy közösen jusson mindannyiunknak a szeretet ünnepéből.
Felnőttek a gyerekek és elmaradt a közös síelés, de a közös karácsony este, az maradt. Lassanként kevesebben lettünk, mert először elmaradt a másik nagypapa, majd néhány év után az egyik nagymama is. Idén pedig négyesben ültük ismét körül az asztalt, mint apám halála után, mert az egyik fiam nem tudott hazajönni Londonból, csak a nagyobbik volt itthon. Az is nagy öröm volt, hogy kilenc hónap távollét után legalább vele együtt voltunk, de nagyon hiányzott a „kicsi”, akiről tudtam, hogy egyedül tölti az ünnep estéjét. Mondtam neki, hogy ne bánkódjon, mert akkor van karácsony nekünk, mikor ő itthon van velünk. Így is gondoltam, de nekünk is nagyon rossz volt, hiányzott az est minden pillanatában. Remélem, hogy kevés olyan karácsony vár még, mikor, kiket szeretek nem lesznek ölelésnyi távolságban tőlem, hisz ez a szeretet ünnepe.
