Jó egy éve szerettem volna egy sorozatot írni a külföldi munkavállalási tapasztalatokról. Ki, hogy éli meg ezt az állapotot, milyen nehézségekkel kell szembesülni, mi benne a jó és mi benne a rossz. Úgy gondoltam, hogy környezetemben számosan élnek hosszabb- rövidebb idő óta külföldön, van köztük idősebb, fiatalabb, diplomás és tanuló, munkás, férfi és nő. Megkértem jó néhányukat, hogy csak úgy névtelenül vagy álnéven osszák meg a nyilvánossággal tapasztalataikat, hogy mások okulhassanak belőle. Vagy én kértem rosszul, vagy ők nem értek rá, nem akarták, nem értették, szóval senki sem állt kötélnek. Azóta már családon belül is gyűjthettem tapasztalatokat (sajnos!)
Mivel ők nem segítettek csak azt tudom leírni, ahogy én látom, ahogy én érzem őket.
A legtöbbjük kényszerből ment el, vagy azért, mert olyan foglalkozást választott, amire itthon korlátozott a szükség, vagy, mert nem fizették, fizetik meg a felhalmozott tudást.
A másik társaság azért indult neki a nagyvilágnak, mert itthon nem tudott megélni, többnyire a devizahitelesek, akik nem tudtak annyit keresni, hogy az adósság fizetése után maradjon a normális életre is elegendő. Kevesek azok, kik kalandvágyból vagy tanulás miatt választottak átmeneti otthonukat.
Szerencsések azon barátaim, rokonaim, ismerőseim, akik szakmájukban helyezkedhettek el, mert így keresnek annyit, hogy bármikor hazajöhetnek, ha rájuk tör a honvágy, ha hiányzik a család, a barátok közelsége. Igen, mindannyiukra rátör néha a honvágy, kínzóan fájóan. Rájuk tör, főleg az olyan napokon, melyeket régebben a családjukkal töltöttek. Hiányoznak az arcok, az ölelések, az ízek, az illatok, de még a nagy veszekedések is. Mert ők igazán itt vannak otthon, ott ők idegenek maradnak és leginkább a hasonló idegenekkel tudnak barátságokat kötni, hisz azok ugyanúgy érzik, tudják, mit jelent a szülőföldtől távol élni. Őket azért nap- nap után vigasztalja a munka, a munkahelyi megbecsülés, és igen sokszor mondogatják maguknak, hogy ilyen életet otthon nem tudnának teremteni maguknak. És bíznak, nagyon bíznak abban, hogy egyszer csak megfordul a világ és otthon is lesz elég pénz a kenyérre, a boldog létre. Van itt lakásuk, mert hisznek a visszatérésben…
Még nehezebb az élet azok számára, akik nem a szakmájukban dolgoznak, hisz a napok egy olyan közegben telnek, ami nem túl lélekemelő. Nap, mint nap elgondolkoznak azon, hogy miért is tanultak éveken át, ha mások szennyesét gyűjtik be, más után takarítanak, cipelik a zsákokat, miközben tudják, hogy jelenleg nincs más alternatíva, miközben látják, hogy a tróger munkából kiszámíthatóan, tisztességesen élhetik minden napjaikat… S ők is alig várják, hogy véget érjen ez a „kaland”, és hazatérhessenek.
És van az a néhány szerencsés, ki képes kitépni lelkéből a gyökereit, és valódi polgára lesz választott hazájának. Ők boldogabbak talán.
És milyen érzés az itthon maradottaknak? Nehéz, nagyon nehéz. Tudod, hogy nekik most valamivel jobb, lényegesen könnyebb, de beleőrülsz abba, hogy nincsenek itt karnyújtásnyira, egy ölelésre, s az ünnep közeledtével még jobban fáj, ha nem lehetsz azokkal, akiket legjobban szeretsz. Sírsz, mikor senki sem lát, s feléjük meg mosolyt és szeretetet küldesz, mert nincs jogod megnehezíteni, amúgy sem mindig könnyű életüket…
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”- mondta Tamási Áron, vagy is az ő Ábele. A nagy kérdés, hogy hol van az- az otthon nekünk nekik.
