Tegnap este kiültem a teraszra, ahol a sok csillag között ott ragyogott a Hold is félkövér állapotában. Nagyon szép volt, nem takarta egy apró felhő sem, tényleg nagyon méltóságteljesen tündökölt a késő esti égbolton. S eszembe jutott róla egy fülbevaló.
Jó tíz éve kaptam, a barátnőm hozta ajándékként egy távoli országból. Nagyon szép fülönfüggő volt, rombusz alak lógott alá, s benne egy tojás alakú holdkő. No, a mérete természetesen nem volt tojás, hanem amolyan fülbevalóba illő finom kis darab. Az országból, ahonnan érkezett azt tartották, hogy a követ meg kell mutatni a teliholdnak, és akkor szerencsés leszel. Alig vártam az első holdtöltét és ki is vittem az erkélyre a szép ékszert, és hosszan mutogattam a Holdnak. Valamit, biztosan rosszul csináltam, mert az eltelt tíz esztendő sok minden volt, de szerencsésnek a legnagyobb jóindulattal sem merném nevezni. Kétségtelen, hogy voltak benne jó időszakok is, de azt hiszem rosszból többet mértek, mint a jóból, de az is lehet, hogy csak nagyon telhetetlen vagyok…
Szóval eszembe jutott a fülbevaló és az is, akitől kaptam. Most éppen egyik sincs meg. A fülbevalót az engem körülvevő nagy szerencsének köszönhetően bevittem egy zálogházba, ami számomra is az első találkozást jelentette ezzel a nagyhírű intézménnyel. A barátnőmet pedig elsodorta tőlem az élet. Most még bizonytalan, hogy egyiket is visszakapom-e valaha.
Biztos sokak átélték már hozzám hasonlóan azt a helyzetet, hogy elvesztettek egy barátot, egy olyat, akiről azt gondoltad, hogy csak a sír választhat el majd egykoron. Akivel kölyök korotok óta ismertétek egymást, akivel végigröhögtétek kamasz korotokat, a fiatal felnőtt éveket, drukkoltatok a párválasztásnál, szorítottatok a sikereikért, igyekeztetek egymást átsegíteni a kudarcokon. Akivel félszavakból is értettétek egymást. Akinek bármit elmondhattatok, és nem azt vártátok, hogy megoldja a gondjaitokat, csak hogy meghallgassa, és máris könnyebb lett minden.
Aztán jött valami, vagy inkább sok kis valami, és elmúltak a nagy röhögések, összekacsintások, s már nemhogy félszavakból nem értettétek egymást, de már abban sem voltatok biztosak, hogy mindketten magyarul beszéltek. Szívetekben nem múlt el a szeretet, de eszetekkel tudtátok, hogy eltörött valami, megbomlott a népek megbonthatatlan barátsága, és valami visszafordíthatatlan folyamat indult el. Eleinte harcoltatok, küzdöttetek a barátság megmentésért, de mikor már úgy látszott, hogy kisimultak a dolgok, béke van és egyetértés, megint jött, hogy nagy embertől is idézzek, egy saller vagy egy trockos ( bár pontosan nem tudom, hogy mit is jelent), és megint olyan távol kerültetek egymástól, mint amilyen messze van az azeri baltás Budapesttől. És eljött a pillanat, mikor az ész felülírta már a szív szavát, mert egyébként is volt elég bajod, hogy még egyet generálj magadnak, és visszahúzódtál, mint a süni támadás esetén, hogy a lágy részeid láthatatlanok legyenek, s ettől lassan elmúlt. Elmúlt a rossz érzés, és a barátság is. Sokáig fájt, állandóan az eszedbe volt, pedig nem akartál gondolni rá. Biztatgattad magad, majd az idő megoldja…
Volt is úgy, hogy két napig eszedbe sem jutott, de az idő valóban sokat tud segíteni. Már azt gondolod, hogy túl vagy rajta, hogy egyszer majd évek múlva, de akkor jön egy félig dagadt Hold, meg egy holdköves fülbevaló, és újra minden az eszedbe jut.
A tüske még ott a szívedben, de már nemcsak a fájó emlékek kerülnek elő gondolataidból, hanem a szépek is, és egyre több, s ott van maga a holdköves függő. Aztán egyszercsak eszedbe jut az a közhely: „Sohase mondd, hogy soha”, s talán így is van.
