Egy jó barátommal felelevenítettünk egy évet, egy évet a múltból, amikor éppen másodikos gimnazista voltam. Így visszanézve semmi kis év volt, mégis felejthetetlen.
Még az előző ősszel szakított velem első nagy szerelmem, akiről kiderült, hogy velem párhuzamosan még két lánynak csapta a szelet; egy helyes osztálytársának, egy RSG-s lánynak, no meg nekem. Mint mondta mindegyikünkben kedvelt valamit, de az általunk titokban tartott csatározásból végül is az osztálytárs került ki győztesen. Amolyan, majdhogy plátói diákszerelem volt a miénk, mégis nagyon megviselt a csalódás. Így koromnál fogva a tanulásba és a kosárlabdába menekültem, hogy felejteni tudjak. Nem volt könnyű, hisz egy gimibe jártunk, így láttam őt nap, mint nap, ha nem a suliban, akkor a házunkban, ugyanis egy épületben is laktunk. Az idő, mint annyi sebet, ezt is begyógyította, és később nagyon jó barátok lettünk, amíg a távolság el nem választott minket. Ő gimnáziumi iskolaigazgató lett- nem irigyelem mostanság érte.
Szóval az év során lassan túljutottam a szerelmi drámán, mert voltak barátaim, volt sok elfoglaltságom és lassan észrevettem egy másik fiút, s ő is engem. Hogy ne legyen egyszerű a történet, neki volt éppen barátnője. Ez akkoriban azonban nem jelentett számomra legyőzhetetlen akadályt.
A tanév második fele nagy izgalomban telt, mert az osztály Moszkvába és Leningrádba készült. Szüleim összekuporgatták az úthoz szükséges pénzt, ami, akkor is, s tudom ma is, nem volt könnyű számukra, mégis megtették értem. Örök hála érte.
Véget ért a tanév, s mi már a bizonyítványosztást sem vártuk meg, indultunk a nagy kalandra.
Akkoriban hátközépig érő hosszú hajam volt, amit kilencéves koromtól növesztettem nagy munkával. Azon a nyárelőn mégis úgy határoztam, hogy elbúcsúzok hajkoronámtól. A barátnőm unokatestvére fodrászként dolgozott, így hozzá mentünk. Mondtam, ha, váltunk ,akkor váltsunk nagyot, legyen olyan 3-4 centis. Az unokatesó háromszor is rákérdezett, hogy alaposan átgondoltam-e a dolgot. Mondtam új élet, új stílus, új haj… Nekilátott, s a végeredmény az lett, hogy egy hosszú hajú kislány ment be a fodrászüzletbe és kijött egy kisfiú. Nem mondanám, hogy nem rázott meg a dolog, de úgy tettem, mint aki nagyon elégedett.
Így érkeztem a pályaudvarra a szüleimmel és a csomagokkal, ahol az osztálytársak szépen rendben elsétáltak mellettem. Vicces volt. Majd lassan jött a felismerés, és pro és kontra a vélemények. Az osztálytársadalom már akkor két részre szakadt, volt, akinek tetszett, míg mások sajnálkoztak, hogy elhagytam szép hosszú hajamat.
Elhelyezkedtünk a vagonban és lassan elindult a vonat Moszkva felé. Jó dolog volt hálókocsival menni, hisz jöttünk, mentünk dumáltunk, játszottunk, nézelődtünk, gyorsan telt az idő. Akkor találkoztunk először az egészséges fekete kenyérrel, de akkor mi még ne tudtuk, hogy milyen kincshez jutottunk ezzel a savanyú illatú, fekete izével. Élveztük, hogy a gyezsurnájánál mindig lehetett teát kapni, nem beszélve a határnál történt kerékcseréről.
Gyorsan elrepült az a majd két nap és megérkeztünk a Szovjetunió fővárosába, Moszkvába. Óriási kaland volt, ebben a hatalmas városban bóklászni, megismerni nevezetességeit, utcáit, tereit, látni az életet. A Vörös tér, Lenin Mauzóleuma, a híres hagymakupolák, a Tretyakov képtár, a Novogyevicsi temető, mind felkerült a kipipált nevezetességek listájára Gyakran mozogtunk csoportosan, de hála kísérő tanáraink bizalmának rengeteget kószálhattunk magunkban is. Máig is csodálom őket, hogy ezt meg merték engedni nekünk. Ezt hívják bizalomnak. És mi nem éltünk vissza vele, egyikünkkel sem történt különösebb baj.
Moszkvából Leningrádba utaztunk a Vörös Nyíllal, legalább is így emlékszem a vonat nevére. Éppen a fehér éjszakák idején jutottunk el a patinás városban, ami hajdanán a cárok rezidenciája is volt, így aztán az éjszakába nyúlóan élvezhettük a várost, ami akkoriban elég megkopottan őrizte a régi múlt dicsőségét.. Itt is megnéztük a megnézni valókat, az Aurórán megkongattuk a harangot, amit elég rossz néven vettek, Simi belecsúszott a Névába, amiért egy atyai pofon volt az osztályfőnöki jutalom. Jártunk a Téli palotánál, meg Carszkoje Szelóban, helyi futballmérkőzésen és élveztük a szabadságot. Gyorsan véget ért ez a bő hét, s újra vonatra szálltunk, hogy elinduljunk hazafelé. Tele voltunk élménnyel, s tanárainknál sem vertük ki a biztosítékot. Így nagy esélyünk volt rá, hogy a következő tanév nem büntetések közepette teljen. Ráadásul utolért a szerelem, ami sokkal nagyobb és fontosabb lett az előzőnél, de ez már egy másik történet.
