A barátság fontos dolog, mindannyiunk életében. Rövid, hosszú földi pályafutásunk során ott vannak velünk s barátok. Kik végigkísérnek az úton, mások egy –egy időszakban kapcsolódnak be életünkbe.
Befolyásolják minden napjainkat, jó vagy rossz irányba kormányozzák az életünket. Érzékeink gyakorta megtréfálnak minket, s emiatt előfordul, hogy csalódunk is. Akit barátnak hittünk nem is az, s kiről nem sok jó feltételeztünk, egyszer csak kiderül, hogy igazán szeret miket. Nagy tréfamester az élet. Ha jól mennek a dolgok, akkor megszaporodnak körülöttünk a barátok. Hívnak, írnak, érdeklődnek, s sokan elhitetik velünk, hogy fontosak vagyunk számukra. S mi ezt el hisszük, hisz olyan jól esik. A barátság nagy próbája azonban ott kezdődik, ha a dolgok nem jól alakulnak, ha bajban vagy. Ekkor dől el, ki az igazi barát, és ki az, aki sikered farvizén veled együtt robogott, míg abból ő is hasznot húzhatott.
Ez így volt már régen is,s manapság egyre inkább így van, sajnos “Mindenki hallja, hogy mit mondasz, a barátok meghallják azt, amit mondasz, de az igazi barát figyel arra is, amit nem mondasz ki.” (Szókratész)
Olyan a barátság, mint egy hosszú országút, ahol jönnek- mennek. Van aki, velünk tart, s együtt utazunk tovább, van, aki lemarad, és elsodródunk egymás mellől, s van, aki szembe jön, pedig egyirányú úton kéne haladnunk. Jönnek, mennek a barátok, s néha váratlan helyzetekben is születnek új barátságok, amikből akár jó is kisülhet. Érnek, minket örömök és csalódások is, de, ha jól kezeljük, akkor mindegyikből tanulhatunk, és többek leszünk tőle. Azt mondják, hogy a dolgok nem véletlenül történnek, azért kellenek a kudarcok, hogy elgondolkozz, és tovább lépj egy másik szintre, amitől jobb lesz neked.
Egy történet
Megosztok hát én is egy történetet, ami nem lesz búskomor, talán
Régen kezdődött, még az anti-világban. Akik felnőttként léptek át az újvilágba, azok talán emlékeznek a GYES-es üdülésekre. A kismamák, kispapák a gyerkőccel télen elmehettek a SZOT üdülőkbe, mikor a dolgozó osztály robotolt. Mi is eljutottunk. El lehet képzelni, hogy mennyi élménnyel várt a téli szünet idején a Balaton partja. Akkor nem számított, elég volt, hogy együtt kiszakadhattunk a hétköznapi verkliből, és hasonló korú fiatalok között lehettünk gyerekestül. Ott ismerkedtünk össze, és bár Budapest két szélén laktunk, kiderült, hogy van egy csomó közös ismerősünk. Az első találkozás felejthetetlen volt. Ő ott ült a folyosón és Gyurkó Kádárról szóló könyvét olvasta. ..
Azt mondják, hogy lakva ismeri meg az ember a másikat, hát mi két hétig együtt laktunk, és ismerkedtünk. Nem mindenben gondolkoztunk a dolgokról egyformán, de ez nem is kell. Láttuk egymás erényeit és hibáit, de mivel előbbiből volt a több, elfogadtuk egymást és kezdetét vette egy hosszú barátság. Teltek az évek, s mi hol szorosabbra, hol lazábbra vettük a barátkozást, kicsik voltak a gyerekek, messze laktunk egymástól, sodort az élet, sok volt a munka, de azért ott voltunk egymásnak. Ha tehettük együtt nyaraltunk, teleltünk, közös családi és felnőtt programokat szervezetünk. Ő közben belevetette magát a közéletbe, ahol annak rendje módja szerint, hol szárnyalt, hol a földön vergődött. Mi ott voltunk ekkor is, akkor is, hisz nem ideológiai alapon szerveződtünk össze. Az évek során mindannyian változtunk, ki ezért, ki azért, hol egyikünknek, hol másikunknak ment jobban, de ez sem zavarta meg barátságunknak. Mikor, kinek volt szüksége segítségre, számíthatott a másikra. Egyszer csak mi leszakadtunk, és már egyre kevésbé értettük meg egymást. Ahogy mondani szokták, itt nálunk valahogy a szék határozza meg a tudatot. Az ő széke jobban hatott tudatára, és egyre fogytak a közös pontok. Szerencsére maradt még elég belőle, és bár megcsappant a közösen töltött idő száma, az mindig jó volt. Valahol megértettem, s elfogadtam, hogy más lett, ha ezzel nem is tudtam azonosulni.
Aztán úgy hozta az élet, hogy együtt dolgoztunk. Hálás voltam érte, mert olyan munkát végezhettem, amit szeretettem. A kollégák tudták, hogy barátok vagyunk, hát visszahúzódtam, nem bratyiztam a munkahelyemen vele, hogy még véletlenül se mondja senki, persze könnyű neki, ő a főnök barátja. Aztán valahogy összekuszálódtak a dolgok, nem úgy szaladt a szekér, ahogy kellett, s ilyenkor egy munkahelyi közösségben is megindul a kiszorítósdi, suhannak a hírek, álhírek pletykák. Mivel akkoriban már évek óta „vállalkozóként” dolgoztam, teljesen védtelenül értek a munkahelyi támadások, mert mindig munkára és nem munkahelyre szerződtem. Azt gondoltam, hogy a jó munkánál nincs is jobb passzus… Tévedtem, s azt vettem észre, hogy ő egy alkalmazottjával felmondó levelet kézbesített. Nem a felmondás fájt, persze, hogy nem esett jól, hanem az, hogy még annyi fáradtságot sem vett, hogy négyszemközt átbeszélje velem. Örök optimistaként kértem egy időpontot, hogy azért beszéljük ezt át. Kaptam. Az első mondat után tudtam, hogy hiba volt odamennem, hisz kapásból nagyon elutasító volt. Megkaptam az első horgot: Ez munkahely, és nem a barátságról szól. Mondtam azért hadd meséljem el a saját álláspontomat. Mondta legyen. Elmeséltem, s erre ős úgy reagált, behívja a másik kollégákat szembesítésre, hogy ki is hazudik. Na, akkor, és ott egy világ omlott bennem össze. Az én barátom, feltételezi rólam, hogy hazudok, akkor miért barátkozott velem, miért nem pattintott már régen le, ha úgy tartja, hogy összeférhetetlen vagyok. Nem értettem, s megbántottam eljöttem. Véget ért a közös munka, és megszakadt a barátság is.
A Vége és a hozománya
Bele is betegedtem lelkileg és testileg is, nem a búcsú fájt, hanem a módszer, a hogyan…Egy év is eltelt, s még nem tudtam könnyek nélkül beszélni a történtekről. Majd eltelt a kettő is, hogy ismét láttuk egymást, s akkor éreztem először, hogy túljutottam a dolgon, már nem fáj, ha látom, végleg kiírtam őt életem könyvéből. Sem, harag, sem sértettség nem maradt, csak egy csomó tapasztalás. S valóban, több lettem ettől a csalódástól.
Köszönöm, hogy találkoztunk, hogy olyan képességeket erőltettél ki belőlem, amiket saját bizonytalanságom, sosem engedett felszínre törni. Köszönöm, hogy kreativitásom újabb kapuit segítettél kinyitni, amiket későbbi munkáim során igen jól hasznosíthattam, s általuk olyan dolgok történtek velem, amiket még legmerészebb álmaimban sem tudtam elképzelni. Pedig, hidd el, hogy tudok nagyokat álmodni. Köszönöm, hogy ettől erősebb lettem, bár tény, hogy kicsit bizalmatlanabb is, de talán ennyi belefér. Nevetni még nem tudok szívből, de már jókat mosolygok azokon a régi történéseken.
