Gyerekkorom óta intenzív álmokkal töltöm az éjszakáimat és sokakkal ellentétben általában reggel emlékszem is néhány fontos részletre. Kicsiként is gyakran álmodtam „rosszat”, de olyankor elég volt apához, anyához bújni, és néhány perc múlva már virágos rétekre repített az álom. Még gyakorló anyaként is nem egyszer felráztam a párom, hogy együtt felejtsük el azt a szörnyű történetet, amibe éjszaka belecsöppentem. Vannak rendszeresen visszatérő történeteim, sokszor bolyongok egyedül labirintusokban, ahonnan vagy kijutok, vagy felébredek. Többször le is érettségiztem már álmomban és még mindig a matektól félek a legjobban, és hiába szólok, hogy ez már nekem megvan, mégis újra és újra neki kell gyűrkőznöm. .
Mostanában rosszul alszom, van, hogy nagyon várom már a pirkadat beköszöntét, de az álmok ilyenkor sem kerülnek el. Sajnos az utóbbi időben megint több a rém, mint a szép álom. Bántanak és üldöznek, én meg ott állok egyedül kiszolgáltatottan, pocsék helyeken, kellemetlen rosszindulatú emberek között. Szerencsére akadnak jó napok és szép álmok is. A múlt héten arról szólt az éjszakám álomvilága, hogy meglévő cicánk mellé egy cicát, egy kutyust és egy igazi mackót is örökbe fogadtunk. A macskánk először erősen kiakadt az új jövevényeken, de mivel kedves, intelligens és nyitott-befogadó természet, hamar megbarátkozott az új társasággal. Azzal ébredtem, hogy elindulva otthonról a mackó feje kandikált ki az ablakon. Nagyon jókedvűen keltem ki az ágyból, és rögtön meg is osztottam párommal ezt a kedves történetet, aki praktikus ember lévén azt kérdezte: És hol laktunk? Hisz itt a budapesti kis lakásunkban már egy újabb macska is kihívást jelentene. Visszagondoltam, és azonnal eszembe jutott, hogy szívemnek oly kedves helyen, Őriszentpéteren történt velünk mindez. Igen ott van fű, fa virág és tér, ott mindig szabadnak és könnyűnek érzem magam és a lelkem megtelik szeretettel.
Játék tanulságokkal
Játszom tovább a nevekkel- Mivel holnap Katalin vagy kopog, vagy locsog, legyen ő a kiválasztott. Tudjátok, ha kopog, akkor a karácsony locsog, és fordítva meg cserélnek. Így inkább locsogjon, hisz ritka felemelő érzés a fehér karácsony. Azt hiszem, kevés népszerűbb név van Magyarországon és a világon is, mint a Katalin és megannyi rokonneve és becézése. Katalin az komoly és fejedelmi, a Kató az olyan kötögető nagyanyó, a Katus, mint egy házastárs ( anyus), a Katka csupa játék, a Kati bizalmas, a Katica kedves, a Kata meg rakoncátlan. Állítólag az Árpád kor és keresztes háborúk korára nyúlik vissza a névhasználat, amely görög eredetű, és vagy azt jelenti: Mindig tiszta, vagy azt : Jól nyilazó… Döntsön ki-ki kedve szerint!
Általában a Katalin név viselői rendkívül élvezik mások társaságát, és mindig új arcokat szeretnének megismerni. Ennek az egyéniségnek szinte lételeme a változás, gyorsan vág az esze, kreatív és sokoldalú. Ilyen az általános Katalin, de én sok szabályt erősítő kivételt ismertem meg. Számtalan Katalinnal találkoztam eddig életem során. Voltak köztük nagyon kedvesek és persze nagy csalódások is. Hogy ne untassak senkit sem halálra csak néhányat emelek ki a sok közül.
Az első Katik
A két első Kati barátnőmet elsős koromban ismertem meg. Az egyik pici volt és szőke, a másik sem volt nagy, de ő meg fekete. A picivel első nap barátkoztunk össze, mikor is ő egy jól irányzott mozdulattal kirepítette a velem egy helyen ülő kisfiút a padból, mondván ő akar mellettem ülni. Ilyen kedves beköszöntőre, mit is lehet mondani, rögtön barátok is lettünk. Pici volt, helyes és a harcias, éppen ezért oda voltak érte a fiúk. Már amekkora szerelem akkortájt két tízéves között dúlhatott, az közöttük dúlt is. Kedves hajhúzások, finom bokán rúgások… Hiába, szép a szerelem. Mi egy utcában laktunk, így reggelenként vagy délutánonként ( mi még jártunk délutánra is) bekopogtam érte és együtt ballagtunk az iskolába, közben megbeszéltük az élet nagy dolgait is. Pocsék helyen laktak, pocsék lakásban, de a szülei szorgalmas emberek voltak és hatodikra szereztek a város másik végén egy normális otthont. Egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, de lassan elvesztettük egymást. Fájt a szívem, hogy elment, de nagyon örültem, hogy arról a szeméttelepről elkerültek. A barátkozós oldalon újra megtaláltuk egymást, így félévenként váltunk egy-egy emailt, és hallunk egymásról.
A másik Katival is örök barátságot fogadtunk. Ő is kiválasztott engem és egy időre ki is túrta mellőlem az első Katimat. Szerencsére az osztályunkban olyan kevés volt a lány, hogy kénytelenek voltunk összetartani, így a nagy veszekedések csak ideig óráig tartottak. A fekete Kati kicsit szeplős, mosolygós lány volt, akit egyedül nevelt özvegy édesanyja. Sokszor nálunk is aludt. Igazi lánybarátság volt a miénk, olyan se vele, se nélküle, ha a szükség úgy hozta még jól meg is rugdostuk egymást. Ahogy komolyodtunk úgy szelídültünk, de a nagy barátság idővel már csak jó kapcsolattá alakult, aztán az érettségi körül hosszú időre elvesztettük egymást. A világháló segítségével újra tudunk egymásról, s ez jó. Tudom, hogy mérnök lett és azt is, hogy a lánya majdnem olyan, mint ő volt tinédzser korában.
Egy másik szőke
A gimiben egy barna hajú lány ült mellém, akit nem Katinak hívnak, és akivel kisebb nagyobb buktatókkal, de töretlen a barátságunk. Volt ott egy Kati is, akit nagyon bírtam és azt hiszem ő is engem. Hosszú szőke haja keretezte szeplős arcát. Okos volt, sokoldalú, nyitott és nagyon kreatív, sokat dumáltunk egymással minden féléről, számos iskolai projektet szerveztünk meg közösen és számtalan iskolán kívüli közös együttléttel is színesítettük közös életünket. A gimnázium, ahová jártunk igazi békebeli poroszos hely volt: Tanulhattál, amennyit akartál ( végül is erre szerveződött), de az ellenkezést, ellenvéleményt nem szerették, meg azt sem, ha valaki kilóg a sorból. Akkoriban a miniszoknya, a hímzett trapéznadrág és a fiúk hosszú haja volt a felnőttek társadalma ellen intézett attak fő eszköze. Mindegyiket szóvá tették, ha túl rövid, túl széles vagy túl hosszú volt. Kati, mint szociálisan érzékeny tinédzser igazságtalannak találta, hogy személyiségi jogainkba így beletipor a hatalom megtestesítője, az iskola. Osztályfőnöki órán ezt szóvá is tette. Felszólalása elsősorban a fiúk hosszú hajának védelmére irányult. Mert ugye már ott kunkorodott a fülük mögött néhány huncut hajszál, ami bántotta a konzervatív oktató szemét, és számára ez igen rendetlennek is tetszett. Az osztályfőnök és Kati között szót szó követett, míg végül is Tulipán tanár úr tekintélyének megőrzése végett behívatta szülőket, és más iskola választására ösztönözte őket, ahol a gyerek szabadságjogai jobban érvényesülhetnek. Persze ebből mi az órai csetepatét leszámítva semmit sem érzékeltünk, Kati sem mondott semmit, hanem egyszer csak többet nem jött. Hiába kedveltük egymást, amint elment, hideg lett és undok, mintha mi, mintha én szorgalmaztam volna az iskolaváltást. A mai napig nem értem ránk irányuló haragját. Mindig is úgy gondoltam, hogy a barátság nem kötelező, ez két ember kölcsönös szimpátiáján alapuló kapcsolat. Ha egyiknél elmúlik a késztetés, a másik már hiába erőlteti, nem fog működni. Így fájó szívvel mondtam le Katiról . Harminc év után találkoztunk újra, mikor rájöttem, hogy az érzéseket is lehet hibernálni, hisz, ahogy leültünk öt perc múlva úgy éreztem, hogy sosem váltunk el, de mivel anno sebet kaptam nem tudtam mégsem ott folytatni, ahol annak idején abbahagytuk. Tudunk egymásról, ez jó és ennyi…
( folytatás következik...)
