Selejtek Szilvitől

Pár éve történt, de máig is tisztán emlékszem annak a pár hónapnak minden pillanatára, hiszen az a néhány perc fenekestül forgatta fel egy időre az életünket. ..

Egy tüneményes ausztriai síparadicsomba érkeztünk, mi hárman és néhány baráti család. A márciusi hétköznapokon a lejtőkön szinte csak magyar szó hallatszott. Ragyogóan sütött a nap, kicsit talán jobban is a kelleténél… Libegtünk a csúcs felé és élveztük a napsimogató sugarait.

 

 

Attila, a párom az utóbbi hónapokban igen sokat dolgozott, többet, mint egészséges, és kókadtan himbálózott a felvonón. Jól ismerjük egymást, bízunk is a másikban, meg annak értékítéletében is, de ezen a délelőttön azt ajánlottam férjem uramnak, hogy inkább a nyugágyat válassza a lejtőkkel való küzdelem helyett.

Ő, mint a kos jegyében született az intelmet figyelmen kívül hagyva nekikezdett a lejtők legyűrésének. A legmélyebb katlan felé siklottunk hármasban, ő a fiunk meg én, mikor a párom, mint valami lassított felvételben, vagy vicces filmben lenne komótosan eldőlt. Mi mögötte síelve megmosolyogtuk, de mivel nem mozdult, már tudtuk, hogy baj van. Az osztrákok a hegyi protokoll szerint  azonnal levédték körülötte a területet, jöttek a mentők, szállítók és pillanatok alatt a közeli kórházban voltunk, ahol a biztosítást ellenőrizve, alapos vizsgálat után megtudtuk, hogy szenior bajnokunk egyik lába ripityára tört: olyannyira, hogy egy hétig csak nyújtották miközben Bécsben már készült a személyre szóló platina lábbetét. Majd a 4 és fél órás műtétet követően még egy hét kórházi pihizés után elérkezett a mentővel történő boldog hazatérés pillanata is. Az osztrák gyakorlat szerint a műtött lábra nem került gipsz csak kötés, járt hozzá két mankó is, amivel még Ausztriában begyakoroltatták a nővérkék a helyes használat fortélyait.

 Erős kötelek segítségével még egy hétig otthon tartottam az én uramat, de utána nem volt mese megkezdődtek a dolgos hétköznapok és életünk egy nagy kalandja. Egészen új arcát ismertük meg az addig ismert világnak, és új arcát a világunkat benépesítő embereknek is.

 

 

Először is otthonunkat alakítottuk át; a Hungária után szabadon felcsavartuk az összes szőnyeget, a zuhanyba széket vettünk, szerencsénkre túl sok küszöb nem nehezítette a dolgunkat, a fontos tárgyakat kerekes szék magasságba helyeztük.  Természetesen én halálra aggódtam magam, mivel azt mondták, hogyha ráterhel a műtött lábra, akkor megvan a veszélye, hogy az összerakott csontocskák szétcsúsznak, így két hónapig folyamatos frászban voltam… Szereztünk egy kerekes széket, hogy ugye az nagyobb biztonság.

 Reggel ölbe az aktatáska és kigurítottam páromat a veszélyes világba. A földszinten csak öt lépcső jelentett problémát, hogy azon, hogyan is jut át a kerekesszék. ? Hát sehogy. Kiszállt és a mankókkal az én heves szívdobbanásaimtól kísérve leugrálta az öt lépcsőt. Utána már csak a járdaszegély okozott némi nehézséget, majd ügyesen eltáncolt a száguldó és néha türelmetlenül dudáló autók között a kocsiig és beszállt. Hál ’ Isten a közvetlen életveszély egyelőre elmúlt. Majd számomra következett egy rövid, intenzív kondi edzés, míg bepakoltam az összecsukott kerekesszéket a csomagtartóba. Nehéz volt és rossz fogású, de szerencsémre embertársaim vigyáztak a kondimra; soha nem segített senki. Magukban bizonyára nagyon drukkoltak, és arra gondoltak, hogy karizomra még nem árt kicsit gyúrnom. Férjem kinyújtott lábbal a hátsó ülésen, irány a munkahely. Nagy szerencsénkre munkájának helye egy régi épületben volt, amit nem ért még utol az akadálymentesítés. Naponta a következő jelenet zajlott: Megérkezés, kerekesszék ki- tényleg napról napra könnyebb volt- rámpán felgurít, mankóra át, hat szép magas  lépcső ugrál - én szívbaj és székgurítás és aktatáska cipelés csupa együtt érző ember között- újra kerekesszék, lift és néhány frász nélküli óra. Hisz ugye, amit nem látunk, az nem is fáj. Jártunk az Operában és koncerten is, ahol kerekesszék és  kis ugrálás után jöhetett a műélvezet. Itt csak a szünetben a büfében éltem át néhány drámai percet, mikor figyelmetlen embertársaim fel kívánták lökni két mankón egyensúlyozó páromat. Ugyanis, ha megtehette, jobban kedvelte a mankót az én nagy bánatomra. Főleg eső idején volt rémisztő a mankózás, mikor klasszul csúszott az út. Mindegy, teltek a hetek én egyre izmosabb lettem, a férjem meg egyre magabiztosabb az általunk „felírt” kiegészítő kezelésnek és az általunk fizetett lelkiismeretes gyógytornásznak köszönhetően.

 

Természetesen (?) nap, mint nap belefutottunk a türelmetlen honfitársakba vásárláskor, közlekedéskor meg egyáltalán. Én voltam ilyen alkalmakkor a párom egyszemélyes body- guardja, hatalmas 163 cm-el kikerülésre késztettem az embereket, akik többnyire se lát se hall módon közlekedtek. Még csak azt sem mondhatom, hogy direkt voltak figyelmetlenek. Rájöttem, hogy zsigerből nem figyelünk egymásra. Ha észrevették, hogy milyen otrombán viselkedtek, akkor kapkodva elnézést is kértek.

A hónapokig tartó állapot csúcspontja az itthoni orvosi felülvizsgálat volt. Házi orvosunk beutalta páromat a lábspecialistaként számon tartott budapesti kórházba. Volt ez a vizitdíj idején. A portás úrnak bemutattuk párom sérült lábát, így némi, a családnak szánt támogatás után felnyitotta az épületegyüttes sorompóját, és egészen a rendelőnkig hajthattunk. Itt kiszállás, kerekesszék, mankó, lift felderítése, és máris sorban álltunk, hogy lerójuk a vizitdíjat. Miután fizettünk, továbbra is sorban álltunk, hisz a váróban az ötven emberre kb. 10 szék jutott. Sérültek és rokkantak versenyeztek az ülőhelyekért, a kísérők már mégse próbáltak a szék közelébe menni…

A csapóajtó mögötti világban ,a vizsgálóban is hasonló volt a helyzet, de alig három óra várakozás után sorra kerültünk, ahol a seb átkötözése és a röntgen után megtudtuk, hogy jó esetben újabb műtét vár „ránk”., mivel a csontok szőrösödése egyik helyen nem a kívánt mértéket mutatja. Pontosabban nem mutat semmit. Ez a forró nyári nap- hisz addigra nyár lett- életünk egyik fekete péntekeként írta be magát a nagy emlékkönyvbe.

Elkeseredtünk, de kaptunk két hónap haladékot, és fejben átgondolva, meg néhány természetgyógyászati módszert bevetve, felvettük a harcot a szőrösödés érdekében. Jucus segítségével és nagy kitartással győztünk: megindult a szőrösödés, elmaradt az újabb műtét. Ekkor már az uram „csak” bottal járt-, ami esőben persze csúszott, és automatát (mármint autót) már vezethetett, szóval majdnem visszatértünk az eredeti kerékvágásba. A nyár másik, inkább mókás élménye volt, hogy bottal kilátogattunk a Szigetre, ahol nagyobbik fiacskánk produkcióját műélveztük. A bejárat felé bicegve ,bebocsátásra várva néhány fiatal srác férjemet megpillantva így kiáltott: Jé itt van a doktor House! Odafelé még csak bebicegtünk, de a hazaútra már urasan, taxival mentünk, de azért jó volt.   

Napról napra kevésbé szorongtam, majd, mikor lassan a bot is elmaradt, és csak a férjem kissé ikszé vált bal lába emlékeztet a történtekre, akkor lassan- lassan megnyugodtam.

Azóta egészen másként nézek mozgássérült társaimra , figyelmes lettem és empatikus,és vizsla tekintettel figyelem, hogy ki is parkol a rokkantak számára fenntartott helyekre. Ez nem könnyű, hiszen többnyire olyan autócsodák állnak oda, amiknél bizonytalanná válok, de, ha nincs igazolvány, akkor feltétlen szóvá teszem. Legalább ennyivel igyekszem könnyebbé tenni mozgásukban korlátozott embertársaim minden napjait.