Selejtek Szilvitől

Mostanság majd mindenkitől azt hallom: Áldott ünnepeket! Nem tudom biztosan, hogy, aki mondja, az komolyan is gondolja, szívből, igazán! Hát legyen, legyen áldott minden nap és minden jóravaló ember! Na, ettől szerencsére még igen messze vagyunk, így aztán van még miért élni!

Ahogy írtam egy barátom felesége élet halál között lebeg, egy másikat meg megsértettem, mert mélyen a szemébe néztem és megmondtam neki, hogy veszélyesen sokat iszik. Nem örült neki, sőt úgy érzem, hogy meg is sértődött, pedig Isten látja a lelkem csak a jó szándék vezetett

 

Az esetekről eszembe jutottak régi cimborák. barátok és régi történetek, amikből azt tanultam, hogy a jó barát az, aki a szemedbe mondja néha a fájót is, mert azzal segít többet.

 

Hát jöjjenek a múlt arcai

Janót nyolcéves korom óta ismerem. Egy általánosba jártunk és a középiskolát is azonos helyen folytattuk. Az általános éveket végigversenyeztük, hol ő volt jobb, hol én. Nem volt ez igazi verseny, tettük, amit kellett és ez még örömet is okozott. Ahhoz képest, hogy gyerekek voltunk, tiszteltük és becsültük egymást, már- már barátként kezeltül a másikat egy olyan életkorszakban, mikor a fiúk és a lányok legfeljebb megrugdossák egymást, vagy a fiúk megrángatják a lányok copfját, mi ilyet sosem tettünk. Az általánost fej- fej mellett kitűnőre teljesítettük és a két külvárosi gyerek együtt ment a főváros egyik legjobb középiskolájába. Naná, hogy egy osztályba kerültünk, Az első nap még egy padban is ültünk, de akkor jött a leendő nagy barátnőm, aki kiszorította mellőlem általános iskolai barátomat. A sikeres középiskolai évek után neki kalandos sors jutott, de végül is diplomát szerzett. Akkoriban is voltak intő jelek, a vándorévek során egyszer úgy beivott, hogy mindkét lába eltörött.

Egy időre rendeződtek a dolgok, lett diploma, jó állás, feleség, ház, gyerekek. Majd egyszerre elfogyott az állás, és a család is, és csak a pia maradt, meg hol fent, hol lent időszakok váltakozása. Egy idő után szervezete benyújtotta számlát, és a szervek elkezdtek tiltakozni. Ez a vészcsengő éppen elég volt; búcsút intett az italnak, társat is talált és a lelke is békére lelt egy keresztény gyülekezetben. Úgy tűnik, hogy sajnos már későn. Már egy éve vese transzplantációra vár és viseli ez elégtelen vese minden nyűgét, terhét, de talán még sincs késő …

Az egyetemi években került az életembe a legtöbb piás. Sok a történetem, de csak hármat osztanék meg, olyanokét, aki igen közel álltak hozzám.

 

 Mátyás- a kosaras

Matyit az egyetemen ismertem meg. Nagyon jó családból származó, nagyon tehetséges kosaras fiú volt. Magas is, helyes is és buta sem. Nem volt sziporkázóan okos, de jó fej volt és vicces. Szerette őt a csapat, a csoport, ő meg szerette a sört és minden a betűvel kezdődő szeszt.  Ki nem az egyetem alatt? Hát, nagyon kevesen nem. Az egyetem környékének kocsmáiban törzsvendég volt, jól állt neki, ha piált, még viccesebb volt. A diplomáját ugyan csak másodszorra védte meg, mert kiderült, hogy mások tollával ékeskedett, de azonnal jó munkahelyre került, onnan még jobba. Igen hamar igen nagy pénzek felett rendelkező szervezet egyik csúcsembere lett. Közben meg is nősült. Na, a lány is nagyon jó családból származott és már akkor saját lakásuk volt, nem is akármilyen, mikor a többség ezt a nyugdíj előtt megvalósuló projektnek gondolta. Az egyetem után már ritkábban találkoztunk, de tudtunk egymásról. Ez a család és karrierépítő időszak, amikor kicsit szétesnek a régi barátságok. Velünk is így esett. Néha - néha elszaladtunk hozzájuk, vendégségbe, jót dumáltunk, elváltunk. Egyszer is egy ilyen vendégeskedéskor ott felejtettem náluk a táskámat, amiért néhány óra múltán visszamentem. Akkor az én Matyi barátom nyitott ajtót, a szeme vérben forgott, nyelve erősen akadozott, a mozgáskoordinációja sem volt tökéletes, és egyedül ücsörgött a 60 nm-es nappaliban. Kérdem, hát a gyerekek és a Vali- ő motyogja talán a kisszobában. Osonok kifelé, és tényleg a lakás legkisebb szobájában ott kuporog Vali a két aprósággal, reszketnek, és remélik, hogy apa elalszik, mielőtt az agresszivitás erőt venne rajta. Ez után az eset után lassanként eltávolodtunk egymástól, én nem is találkoztam Matyival csak hallottam róla. Még hosszú ideig magas állást töltött be, bár már magáról is kimondta, hogy mindenki 11-ig akar vele találkozni, mert utána már hasznavehetetlen. Majd jöttek a hírek, hogy beteg… Sportoló szervezete részben visszaverte a szerveit ért támadásokat, de elváltan, magányosan, kerekesszékhez kötve éli napjait, a valaha volt csupa mozgás kosaras.

 

Alfréd már nincs közöttünk, alig volt negyven, mikor búcsút mondott a földi létnek. Már az egyetemet is késve kezdte, mert egy, a seregtől való eltávozás alkalmával kezébe akadt a Szabadság hídról egy zászló, amit rossz néven vettek a szervek, és gólyatábor helyett futkosóban töltött egy hónapot. Okos volt, kedves, intelligens és csupa derű és sajnos legtöbbször részeg. Olyat még sosem láttam, amit Alfi tudott; olyan részegre itta magát az egyetemi bulin, hogy a szeme fennakadt, ő meg eldőlt, mint egy zsák. Mentőt kellett hívni…Na, ezt ő többször is képes volt előadni. Pedig ragyogó eredményei voltak, helyes barátnője és sok barátja, mert nagyon kedves ember volt. Diplomát is szerzett, nem is akármilyen eredménnyel Az egyetem után a filmgyárba ment dolgozni, sajnos ez a szakma sem absztinenciájáról híres, és Alfi egy idő után kiitta magát reményteljesen induló gyártásvezetői pályájáról. Tíz évvel az egyetem után találkoztunk, munkát keresett, és mi adtunk neki. Egy hónapig jól teltek a napok, józan biztonságban végezte a pénzügyi munkát. Egyszer minden jónak vége szakad: egyre későbben ért be és egyre többször szaladt ki napközben. És egyre többen szóltak, hogy a pénzügyes szoba kellemes kocsma hangulatot és illatot áraszt. Szóltunk, kértük, nem változott, hát elváltunk. Pocsékul éreztük magunkat, de nem tehettünk mást. Volt felesége egy áldott jó lélek, aki szerette, hitt benne, sőt közös gyerekre vágyott mindez kevés volt az élethez… Néhány év múlva, jött a hír Alfi temetéséről, nagyon rossz hír volt. Drága Alfi nyugodj békében…

 

Tamás úgy fejezte be a középiskolás éveket, hogy az alkohollal csak könyvekben és filmeken találkozott. Jó és szorgalmas gyerekként abszolválta a nagykorúságáig eltelt éveket. Majd jött a felvételi, a sikeres és a kötelező katonaság. Tamás úgy érezte, hogy rengeteg a bepótolni valója, és fel kell vennie a versenyt a katonatársakkal. Tizenegy hónapig keményen edzett, és mire a gólyatáborba került, már semmivel sem volt lemaradva a többiektől. Ő is okos volt, nagyon okos, és kisfiúsan megnyerő. Zsongtak is körülötte a csajok, de ezt a fajta kommunikációt nem értette, nem érezte és elmarta gyorsan a körülötte feltűnő, csinos is, okos is lányokat. Az ivást pedig rendesen gyakorolta: „Übung macht der Meister „ elv mentén. A régi barátok valahogy elmaradoztak mellőle és új ivócimborákkal múlatta az időt. A bulikon ő is gyakran kiütötte magát. Esze maradt szerencsére és kötelességtudata is, így gyerekjáték volt az egyetem, a diploma. Majd elindult egy pályán, mint tehetséges, reményteljes versenyző, ahol a szakma nagyjai is pártfogásukba vették, a kisfiúsan bájos, tehetséges fiút. Majd a piával kiütötte magát ebből a körből is egy időre. Jöttek, mentek a nők, a házasságok; Az egyikben ő gyötört, a másikban őt gyötörték, de bizonyára megérdemeltem eljött a harmadik, az igazi, aki helyreállította a lelki békét és együtt kiszabadították Tamást a pia fogságából. Ma boldogan él, míg remélem, jó sokára, meg nem hal.

 

Lenka az Urálon túlról érkezett hozzánk. Naná, hogy egy fiú hozta el a tehetséges, szép lányt. Kedves volt a fiú, nagy a szerelem, hát jött. Lenka iparművészetet tanult otthon, a textil volt a nagy szerelem. Különleges mintákat álmodott selyemre, vászonra, pamutra. Hamar belejött a nyelvbe és munkája is volt bőven. Tele volt kreativitással, tervekkel, reménnyel és látszólag jól beilleszkedett egy idegen országban. Majd összeomlott a magyar textilipar, így az ő munkája is. Éveken át küzdött, hogy megálljon a saját lábán, nem sok sikerrel. Jó sokan becsapták, kihasználták és egyre inkább azt érezte, hogy nincs szükség rá.

Emlékszem, mikor először láttam imbolyogva az utcán. Akkor éppen egy nagy buliról jött haza, hát betudtam annak. Egy biztos nem állt jól neki. Majd egyre gyakrabban találkoztunk, a nap különböző szakaiban, hogy áradt belőle az alkohol illata.. Beszéltem a legjobb barátnőjével, és kértem, szóljon a férjének, mert ez betegség, egyedül kutya nehéz kilábalni belőle. Ő szólt, a férj pedig kikérte magának a zaklatást. Akkor nézett szembe a bajjal, mikor a felesége majdnem belehalt a nagy piálásba és az orvosok szerint minden korty a gyors vég felé sodorja. A múltkor újra összefutottunk. Tudom, hogy múlnak az évek, de Lenka nem megöregedett, hanem egész egyszerűen tönkrement. Egy roncs jött velem szemben. Jött? Inkább vonszolta magát. A szívem szakadt érte. Sajnos mostanában a férjét is egyre gyakrabban látom a környéken imbolyogva. Ahelyett, hogy segített volna a feleségének, őt is magával rántotta a mértéktelen alkohol fogyasztása, az ital. Van egy húsz éves lányuk, aki kétségbeesetten próbál elmenekülni otthonról….

Ezek az én történeteim, sajnos a teljesség igénye nélkül. Remélem az a barátom is elolvassa, aki elindult ezen a rögös, bár jó előre kiszámítható úton…