Még mindig sokszor pocsék a kedvem. Egy-egy régi találkozás annyira felzaklat, mert eszembe jutnak és újra át is élem a közelmúlt eseményeit. Gondolom, a rosszkedvvel nem vagyok egyedül, de be kell, valljam, hogy ez sokszor kevés. Többnyire nem vigasztal a „szomszéd tehene” effektus, és ha mégis így érzek ritkán, nagyon szégyellem magam.
Még egy másik században szerzett közgazdasági diplomám és ott szerzett elavult ismereteim alapján is összeszorul a gyomrom, mikor a legfrissebb reformtervekről hallok, a szóvivőktől és a számtalan védelmi biztos ajakáról. Igyekszem kívül maradni a dolgokon, de mivel a többség a bőrömre megy ez többnyire nem sikerül. A minap egyik rádióban hallottam egy felelős bankvezérnővel egy beszélgetést, aki arról beszélt, milyen is volt egy évig Hollandiában élni. Kerékpárral közlekedett, egy akkortájt igen elfogadó és befogadó közegben, ahol a többség még azt sem tudta, hogy milyen pártok képviselői is kormányozzák az országot.
Vessetek meg, de szeretném megélni, hogy egyszer ilyen tudatlan lehessek, és csak négyévenként böngésszem végig az ikszelésre szánt választói listát. Bár, lehet, hogy legközelebb már végig sem kell néznem. Ha ez az állapot eljönne csak a delfinek, bálnák és a koalák megmentése foglalkoztatna és tüntetnék a nők egyenjogúságáért, meg a távmunkáért, meg a 13. havi nyugdíjért. Addig pedig meg vagyok rémülve sok mindenen, ami messze nemcsak politika, hanem a jó közérzet hiánya. Az a hülye négy év fél év a közgázon megtanított egy csomó összefüggésre, makro közgazdasági elemzések nélkül is látom, hogy az egyes lépések, hogyan befolyásolják egymást, mint mikor a dominókat egymás után rakod, és finoman meglökve egy mozdulattal eldől az egész. Többször hallottam mostanában, hogy neves polgárharcosok fanyalogtak, hogy fontos dolgokért nem mennek tüntetni az emberek, de a Zöld Pardonért majd ötvenezer ember vonult fel. Pedig szerintem igen egyszerű, a zemberek azért tüntetnek, amit már a bőrükön éreznek. Ezt érzik, hogy elvesznek tőlük vagy a gyerekeiktől egy számukra fontos volt, és most is az dolgot, és ezért kiállnak, Az adók meg a többi majd akkor fáj, mikor eltalálja őket, addig azt gondolják, hogy ez mások gondja. Nem hisznek azoknak az okosaknak, aki előbbre látnak… Ilyen az ember
Persze kikapcsolódásként ott vannak a nagyszerű TV műsorok, agymosásra kitűnőek. Van egy néhány, amit már képtelen vagyok nézni, mert a műsorvezető személye és tehetségtelensége olyannyira megrendítő, hogy…
Most mindkét kereskedelmi csatornán elindult egy-egy valóságsó. Hogy úgy mondjam figyelemre méltó mindkettő. Az egyikben már összeállt a mezőny. Itt legalább a szereplők, legalábbis elmondásuk szerint dolgoznak, vannak céljaik, és persze a nagy nyereményre hajtanak. Egy szobában a fiúk mustra alá veszik a lányokat, a lányok meg a fiukat. Aki tetszik, arra szívecske kerül, a pasik többsége a nekik tetsző lány fehérneműs fotóján az esetek nagy százalékában a hölgyike melltartójára kerül. Kell az alsóneműs kép, hiszen senki sem vesz zsákbamacskát..
Az első bejelentkezésből látva néhány kockát, már nem tudom, hogy mi ijeszt meg jobban a közélet vagy a valóság eképpeni leképezése. A másikban még tart a válogatás, de ahogy nézem a szerkesztők már meg sem próbálnak normális emberekkel is kísérletezni. Légy különc és nem hétköznapi! Ez a jelszó. De, hogy ennyire. Az egyik kandidátus élete csupa móka: Délben felkel, szól anyának, hogy reggeli! Anya mondja, már ebéd van. Este buli a haverokkal. Nem egy napi, hanem heti tevékenysége ez a kisasszonynak. Igen ,ez egy követendő életpálya. A beszavazó són pedig mindenki alázza a másikat, de ez csak úgy lehet, ha ordítanak, Így ordítanak sikítoznak ők is , meg a funok is. Aki beköltözhet, az magánkívül odarohan barátaihoz, és a kis csapat percekig együtt ugrál és sikítozik,örömkönnyek gördülnek le, az ember azt hihetné, hogy Brad Pitt dobta értük Angelina Joliet.
Közben rájöttem, hogy a munkanélküliségből kivezető út egyikének lehetünk tanúi. Félév koszt és kvártély, közben néha pucérkodni kell kicsit, meg erotikázni, meg magunkból kifordulni.
Addig sem terheljük a családi kasszát és lehet, hogy egy gazdag fiú vagy lány a képernyőn keresztül belénk szeret és boldogan élünk , míg meg nem halunk. Ennyi belefér, mert a hírnév, még a tiszavirágnál is rövidebb életű, és szerencsénkre TV-s rádiós, meg média személyiség sem lehet mindenki. Nem vagyok a tudora, de azt hiszem ez eddig egy fiatalembernek sikerült a talpon maradás, a többieket elfeledte a nyilvánosság, s csak néha tűnnek fel egy-egy mellműtét erejéig. Akkor már inkább a tehetségkutatók, ha lehet választani,, bár ott is ki tud akasztani egy-egy zokogó vagy ripacs zsűritag, de talán ennyi belefér… de még egy százéves Bud Spencer film is jobban esik
