A helyzet változatlan: nap, mint nap kisebb nagyobb ütközetekbe bonyolódunk, jónak hitt barátokról derül ki, hogy még a jó ismerős névre is méltatlanok. Nap, mint nap szembesülök azzal, hogy én, mi valami mutánsok lehetünk csak, mert a trendektől igen eltérő értékrendben működünk; Tudjuk, hogy az ember nem csak jó, nem is csak rossz, nem valami ideológiák mentén működik, hanem léteznek általános egyenértékes értékek, amikből több- kevesebb mindenkiben van, és akiket úgy szocializáltak, azok alapvetően a jó értékek mentén működnek. A kérdés, mennyire nyomja el magában a jót valami felsőbb érdekre hivatkozva, mennyire képes felülemelkedni a lényegtelen dolgokon és mikor jut eszébe, hogy csak egy életünk van, és azt nem lehet gyűlöltben leélni. Pontosabban lehet, de nem érdemes. Mostanában egyre több ismerősöm kapcsán, több szituációban mondom azt: "na, mindegy", mert olyat tesz, olyat mond, amire nem számítottam. Igazából nem csodálkozom, de be kell, valljam, hogy nem esik jól…Na, mindegy, pedig egyáltalán nem az.
Jóska
Miközben mi a saját kis csatáinkat vívjuk, és néha belezuhanunk az önsajnálatba, két igaz barátunk vesztette el az életért vívott harcát. Egy férfi és egy nő: Jóska és Jucus már az égi mezőkről mosolyog a hiába való gyűlölködésen és civakodáson. Előbb Jóska ment el az ősz kezdetén. Jóska, ki 1956-ban 16 évesen egyedül vágott neki a nagy ismeretlennek, és aki, mint annyi más kortársa sosem tudott elszakadni az óhazától. Fiatalon kelt útra, de talpon maradt; Nem lett gazdag ember, de mindig szívének kedves dolgokkal foglalkozott, igazi bohém volt, nagy életművész, amolyan reneszánsz ember, aki szerette nagyon az életet és őt is sokan szerették. Közel húsz éve a munka hozott össze minket, amely ismeretségből hamar barátság lett. Nem olyan kétnaponta találkozunk, hanem amolyan, meghitt, közös ebéd nagy beszélgetés, fussunk össze egy dumára típusú, akit az éjjel közepén is felhívhatok kapcsolat. Már majdnem hetven évesen is sármos volt, és elegáns, nagyszerű társalgó, remek partner, igazi úri ember, abból a kihalás előtti fajtából. Igaz ember volt, akit a szívébe zárt, azt onnan nem eresztette, mindig számíthattál rá, jóban, rosszban. Sajnos megtalálta őt az alattomos, gyilkos kor és bár nagyon harcolt az életért, egy év múltán alul maradt ebben az igazságtalan küzdelemben.
Jucus
Ma kaptam a hírt, hogy Jucus is búcsút intett a földi létnek. Igazságtalanul fiatalon hagyott itt minket. Mikor megkaptam a hírt, felmentem az egyik barátkozós oldalra, és végignéztem a fotóit. Minden képről egy mosolygós, ragyogó nő nézett a fényképezőgép lencséjébe. Tényleg ilyen volt, legalább is mióta én ismerem. Azt hiszem ennyire optimista emberrel még nem találkoztam. Tele volt célokkal, pozitív gondolatokkal, mindenkin segíteni akart, mindenkihez volt egy kedves szava. Gyógyító kezével testi-lelki sebeket enyhített, szüntetett meg. Most, hogy leírom, úgy hangzik, mintha Teréz anyáról beszélnék, de tényleg ilyen volt, miközben igazi nő volt, aki két gyerek és számos kisiklott kapcsolat után is hitt abban, hogy megtalálja az igazit. Hát ezen a téren nem mondanám sikeresnek, az általam megismert partnerek egyike sem illett hozzá, amennyire tudott a mások baján segíteni a „normál” élet terén kudarcot vallott. Egyik választott társa sem értette meg őt, tevékenységét és terveit, még nagyon a családja sem. Azt hiszem mi földhözragadt lények nem tarthattunk lépést az ő öles lépteivel. Pedig Jucus apró volt és törékeny, mégis az ő világában óriás léptekkel haladt. Hitt abban, hogy a kitűzött célok, dédelgetett tervek előbb vagy utóbb, de valóra válnak, miközben két lábbal állt a földön, hisz a tejet, kenyeret neki is pénzért adták a boltban. Emlékszem nagyon készült Indiába, hogy egy testi-lelki megtisztulás és különleges spirituális élmény részese legyen…Sajnos ez most elmaradt és számos nagy terve is félbe maradt. Tavaly nyáron mikor egyszer telefonon beszéltünk éppen és én sem voltam túl jó passzban, említette, hogy nagyon fogy, és nem tudja, mitől. Akkor még talán irigykedtem is, hogy és küzdök súlyproblémákkal és ő fogy, mikor kiderült, hogy vastagbél rákja van és hamarosan műtik. Megműtötték, sikerült, és míg mi elhűlve néztük, ő már megint 150 %-on pörgött, tele volt optimizmussal, energiával, életkedvvel, mint akinek nincs ideje kivárni a dolgokat, mint aki nagy dolgokra hivatott. Meg akart gyógyulni, hitt magában és az életben.
A két barátunk esetének alaposabb ismerete is megerősített abban, hogy nem egyszerű nálunk rákos betegnek lenni. Gondolom máshol sem, de úgy érzem, hogy nálunk ( Magyarország) nagyon magára hagyják a betegeket. Nem a család, hanem az egészségügy. Műtenek, aztán elengedik a páciensek kezét, döntsd el, hogy mi legyen, válaszd ki magadnak a megfelelő utat. Jóska is Jucus is választott utat és, ha más nem is, de nagy szeretet vette őket körül. Mindketten más módon próbáltak kilábalni a kórból; Jóska a klasszikus terápiát, míg drága Jucus alternatív módokat választott. Sajnos mindkét út elég hamar véget ért, de mivel nagyon jó emberek voltak, egyikük sem szenvedet olyan sokat és méltóságukat majd teljesen megőrizve búcsúztak a földi léttől. Ismerték is egymást, így lehet, hogy a nagy égi országúton már össze is találkoztak és olyan szeretettel tekintenek le ránk, mint amilyennel mi gondolunk rájuk. Isten Veletek, Jóska és Jucus! Megtiszteltetés volt, hogy a barátotok lehettem!
