Hétfő délután éppen azon erőlködtem, hogyan csináljak egy sajnálatos, halállal végződött balesetből országos hírt, mikor az ajtómon bekopogott az igazi katasztrófa. Régen nem hallott ismerős számát írta ki a mobilom, akivel nem váltunk el annak idején mély barátsággal, igaz haraggal sem, de az elmúlt hét évben nem nagyon hívogattuk egymást. Mondom, na helló, rossz számot ütöttél be? Hallom a vonal végén a fanyarkás mosolyt, és mondja nem, mert tanácstalan és tanácsot szeretne kérni. Tőlem tanácsot, gondolom magamban a nagy és sikeres üzletasszony, na hiszen nagy gáz lehet akkor. És ahogy elkezdi mesélni , tényleg nagy a baj.
Kiderült, hogy egy közös ismerősünk, neki kollégája, nekem a barátom felesége öngyilkos lett , és élet halál között lebeg. A következő néhány napban dől el, hogy itt maradhat közöttünk vagy átlép egy másik világba… Sokkot kapok én is, hiszen egy ragyogó fiatal nőről van szó, okos is , szép is, szeretni való a stílusa és van egy férje meg két csodaszép, még anyát erősen kívánó gyereke. Van munkája, élete, ha nem is sok, de emberi lét viteléhez megfelelő pénze és nem győzöm hangsúlyozni két ragyogó gyereke. Tudom, hogy voltak gondjaik, hogy hiába a diákkori szerelem , már nem éltek olyan jól, de mégsem értem, mert fiatal még bármilyen újrakezdéshez, és ott két csodás szófogadó, jó és kitűnő tanuló gyerek. Mindent értek, hogy a házasságában csalódott, tudom is miben, nem egy harmadik lépett közbe, hanem a bizalom veszett el örökre. Ez rossz, sőt nagyon rossz, de kiheverhető és túlélhető, mert erős a hátország; ott a két gyerek. … És ez mégsem volt elég. Azt is tudom, ha a lélek eltörik, azt nem lehet gipszbe rakni, de orvosi segítséggel és erős családi háttérrel lassan gyógyítható. Sajnos az a baj, hogy ez kívülről nem igen látszik, csak belül törik, belül fáj, és mire észrevesszük, akkor már sokkal nagyobb a baj, mint gondolnánk…Régi ismerősöm elmondta, hogy mit tud és kérte beszéljek a barátommal. Azt hiszem iszonyat lelkifurdalás gyötri, mert mondta, hogy nem hagyja magára kollégáját. Azt hiszem tudja, hogy már látta régóta a jeleket , és mégsem szólt, mégsem húzta meg a vészcsengőt, és mire meghúzta, már régen késő volt. Sajnos ebbe a csapdába gyakran besétálunk, hogy maga alá temet a napi verkli, a kitűzött cél,a feladat, és nem vesszük észre a finom ki s rezdüléseket, a néma segélykiáltásokat, amiket munkájukat féltő kollégák küldenek. Mikor észrevesszük, akkor már késő…Miután felocsúdtam, megbeszéltük, hogy felhívom a barátomat és egyeztetünk. A barátommal, akivel 1995 óta ismerjük egymást, általában egy évben kétszer találkozunk és beszélünk, mégis igazi lelki társak vagyunk, megnyílunk egymásnak és tudjuk, hogy számíthatunk egymásra. Felhívtam és nem kerteltem, mondtam, hogy mindent tudok, vagy majdnem mindent. Még a telefonon keresztül is érzem a tehetetlen fájdalmát és érzem,hogy szégyelli is, nem tud, mit kezdeni ezzel a helyezettel és persze védi a gyerekeket. Azért elmeséli az ő történetét. Ha csak az ő oldaláról nézem, akkor is nagyon szomorú, hisz a XXI. században egy fiatal nő nem lehet ennyire szeszélye holmi tévedéseknek, hisz van saját élete munkája és olyan csinos, és olyan kedves, hogy bárki örömmel választja. Bár a barátom is okos és kedves, tudjuk, hogy a kapcsolatok két rendes ember között is véglegesen elromolhatnak, és ez nagyon fájdalmas, és nagyon szomorú, de nem végzetes…Kivéve néhány esetet. Azt hiszem ez is ilyen. A lélek nagyon bonyolult szervünk, hisz alattomban betegszik meg, úgy sorvad, mint a féregrágta gyümölcs; kívülről hibátlan, pedig belülről megállíthatatlanul teszi tönkre a rohadás. Hiába a sok ismerős, ha nincs egy vagy több jó barát, vagy társ, ki időben megérzi a lélek rezdüléseit, minden akkor derül ki, ha már ott a baj. Ilyen ez a történet is. Csak remélni tudom, hogy a jó Isten még ad egy esélyt a barátom feleségének,aki itt marad közöttünk, és majd néhány év után miden jóra fordul. Mert sajnos a rossz berobban az életünkbe, de a jóhoz idő és türelem kell…
