Selejtek Szilvitől

Phnom Penh nemzetközi repülőteréről Bangkokba érkeztünk és onnan egy kényelmes Air busszal utaztunk a fővárostól 700 km-re található szigetre, Phuketre. Ez az ország legnagyobb szigete, amely az északi szélesség 7. fokán fekszik. Az India és Kína közötti hajózó utak egyike erre vezetett, ezért a szigetet gyakran említették portugál, holland és angol kereskedők hajónaplóiban. A térség persze manapság már az idegenforgalomból él. Mikor 1995-ben odaérkeztünk még csak azt sem tudtam, hogy miféle dolog az a cunami, annyit tudtam, hogy ilyen közel az Egyenlítőhöz még sosem voltam. Kambodzsa után tiszta felüdülés volt, ahogy a repülőtérről a pálmafákkal övezett köves úton haladtunk. A kisbuszba a légkondi ellenére is kutya meleg volt, így a többiek szerint kicsit zöld voltam, mire megérkeztünk a szállodánkhoz. A földszintes épület U alakban vette körül az úszómedencét. A szobák közvetlenül az „utcára” nyíltak. Mikor néhány éve láttam a cunami okozta károkat, az jutott eszembe, hogy mi is lett volna velünk ebben a földszintes kis hotelben. Szerencsére nincs, ha, hisz nem voltunk ott, szerencsére.

 

Akkor ’95 februárjában ragyogó kék volt az ég a parton pedig, amíg a szem ellát hófehér homok borította strandok értek egymásba. A huszadik század utolsó éveiben a svéd és norvég emberek népes csoportjai, már akik megtehették, a téli hónapokat itt töltötték. A felismerés könnyen jött, hisz a kikötőben norvég és svéd felségjelű tengerjárók sorakoztak, vitorlások és csodaszép jachtok egyaránt. . Nyaraltak ott házaspárok, párok is, de több volt a nem thai férfi, mint a nem thai nő ez egészen bizonyos.

A strandtól néhány méterre laktunk, így irány a part. Elővettem az erős faktorszámú naptejemet, hogy mégiscsak az Egyenlítő közelében vagyunk. Ráadásul volt egy jó ismerősöm, aki néhány évvel előtte Vietnamban úgy megégett a napon, hogy csak saját felelősségére ülhetett repülőre, mert a napozástól harmadfokú égéseket szenvedett. Haza útján, Moszkva érintésével sűrű vodkázással bírta ki a megerőltető repülőutat. Tény, hogy hazatéréséről a baráti körben legendák terjedtek. 

Az én két útitársam azt mondta, hogy vétek a bőrüket ilyen kemikáliákkal rongálni… Mondtam: Nagyfiúk vagytok, ti tudjátok…Egy napig heverésztünk a parton. Úsztunk, napoztunk, nézelődtünk. Kókuszdióban szervírozott koktélt iszogattunk. Az egyik fiú a társaság Benjaminja, Hunor Jet Sky tudását mélyítette. Mentőmellényben nyargalászott a tükörsima tengerben, pontosabban a Csendes óceán Andaman tengerében. A kék száz árnyalatát mutatta a tenger, ami a fehér homokkal párosítva páratlan élmény volt. A parton helyi asszonyok cirkáltak, akik olcsóáron, ott helyben gyógymasszázs szolgáltatást nyújtottak a nyaralóknak. A part homokjával dörzsölték be a kliensek testét, majd jött a frissítő masszázst. Láthatólag jótékony volt a kezelés, mert sok nyaraló vette igénybe. Este a helyi étteremben magunk válogatta, grillezett tengeri herkentyűket ettünk, fantasztikus volt

 

Aztán bevetettük magunkat a phuketi éjszakába. Patongnak hívják a hely szórakozó negyedét. Utcai árusok és elegáns üzletek váltogatták egymást, közöttük meg sorakoztak a szórakozóhelyek, cici- és popóbárok, szelíd kiskocsmák, elegáns éttermek, diszkók és bárok. Ki –ki megtalálhatta a kedvére valót. Nyüzsi volt, de az estében éppen ez a jó.. Léptem, nyomon összefutunk fehér férfiakkal 30-70+ között, akik itteni „feleségükkel”, barátnőjükkel sétálgatnak. Mint megtudtuk ezen lányok a társadalmi hierarchia csúcsán állnak, hiszen egy-egy embernél fél évig vannak szolgálatban, de a bérüket egész évre kapják. Az ilyen kitartott nőknek a családjuk sem éhezik, így ők is nagyon elégedettek. Azt hiszem, úgy fogják fel, hogy ez egy munka, jobb, ami sokkal jobb, mint az éhezés, a nyomor. Nem ritka a helyi férfi kitartott sem, kinek az eltartója is többnyire férfi. A nagy színes és fehér pasik odavannak a törékeny kis thai fiúkákért. A keleti partnerek felüdülést jelentenek a fejlett nyugati társadalmak öntudatos hölgyeihez képest, hisz megértők és odaadók, tudják, mikor kell láthatatlannak lenni, hallgatni, nevetni, áldozatosan törődni és megadóan beletörődni… Úgy hallottam, hogy az utóbbi tíz évben már arrafelé is egyre több az öntudatos amazon, karriert építenek és már korántsem olyan önfeláldozóak, mint elődjeik…

 

Izgalmas és szórakoztató ez a színes, esti forgatag. Estére Hunor, ki egész nap a tengeren Jet Skyzett panaszkodott, hogy tán kicsit megégett és hazament. Mi Gáborral még bóklásztunk keveset. Hazatérve kiderült, hogy Áron nagyon megégett, percről persze rosszabbul érezte magát a szemét is alig tudta nyitni, az is nagy fájdalmat okozott neki. Erősen úgy tűnt, hogy totálkárosra sült az áldott thai napsütésben. Volt nálam két doboz Irix, azzal fújtam le a megégett ifjút. Majd óvatosan bekentük Penáten krémmel is. Vacogott, miközben tűzforró volt. Este még kétszer lefújtuk, és imádkoztunk, hogy reggelig ne történjen semmi. Eredetileg másnapra hajókirándulást terveztünk a Pipi szigetre. Reggel Hunor állapota változatlan volt, orvost nem akart, mi meg beáldoztuk a Pipi szigetet és óránként felmentünk hozzá, fújtuk és kentük szorgalmasan. Mindenesetre Gábor vett magának egy erős faktorszámú olajat. Így telt a nap, meg a következő, Hunor a légkondis szobában a lepedő alatt vacogott, mi meg „szenvedtünk „a napsütésben, nehéz volt, de kibírtuk. Estére Hunor már jobban lett, sőt már zoknit is tudott húzni, így lassan totyogva beszállt az esti sétába.

Másnap véget ért a phuketi nyaralás, irány Bangkok majd haza. Hunor sajátos vörös színben pompázott és lassan a leégett bőr hámlásnak indult, tényleg elég vicces volt az európai télben. Jó pár óra múlva megérkeztünk két átszállással a februári télbe Budapestre, hónunk alatt egy hatalmas doboz, csodaszép orchideával, számos prospektussal, névjegykártyával és egy csomó élménnyel. Otthon a sok jó közül az volt a legjobb, hogy kisfiam az eltelt három hét alatt rájött, hogy az anyukája nem a lakás tartozéka, új mederbe került kettőnk kapcsolata…(folytatom)