Különös találkozóra mentem az elmúlt pénteken. Általános iskolás osztálytársaim közül néhánnyal gyűltünk össze (már, akit megtaláltunk) sok-sok év után.
Elég annyi, hogy akkoriban búcsúztunk, mikor az foci még nemzeti sport vol, és tízezrek ültek egy-egy meccsen, s abban az évben a Dózsa lett a bajnok. Akkor történt a búcsú, mikor a nagyhatalmak aláírták a tengerfenék atommentesítését célzó szerződést, megszűnt a forgalom a Kaba-Nádudvar vasútvonalon, és megszületett Hakar Sükür török labdarúgó többek között.
Ilyen év volt ez, mikor elballagtunk, s szétszóródtunk a város különböző iskoláiban. Azóta a többséggel nem is találkoztam. Szomorú apropója volt a találkozásnak, hisz nemrégiben veszítettük el egy osztálytársunkat. Az ő temetése kapcsán támadt fel az ötlet, hogy találkoznunk kéne. Összejöttünk a 32-ből tizenvalahányan és örömünkre ott volt velünk az igazgatónk, ki a fizikát is tanította és kedvenc rajztanárunk is.
Őszintén megvallva nagyon vegyes érzelmekkel indultam az összejövetelre, nem tudtam, hogy egyáltalán emlékszem- e majd a nevekre és megismerek –e egyáltalán valakit? Mit tudunk majd mondani egymásnak ennyi sok év után?
Régi iskolánk melletti Helytörténeti Múzeumban találkoztunk, ahol most 28 évig iskola igazgató őrzi, gondozza a kerületrész összegyűjtött emlékeit.
Hát először találgattuk ki-kicsoda, hisz mindannyian sokat változtunk ennyi év alatt. Szerencsére a tanárainkat hamar felismertük, aztán lassan egymást is és megkezdődött a nagy beszélgetés. Nem mondom, hogy olyan volt, mintha tegnap találkoztunk volna, de majdnem. Előkerültek a régi osztályfényképek, emlékkönyvek és egyéb ereklyék, s mindenki elmesélte a találkozásunk óta eltelt időszakról a saját történetét. Színesek voltak az élmények akár a társaság. Van, aki többször is nekifutott a házasság sajátos intézményének, volt, aki korán megözvegyült, volt, aki tiszteletreméltóan négy gyerekkel növelte fogyó népességünket. Van közöttünk nagy beteg, sikeresen szárnyaló, van, aki vigyáz az ország biztonságára, és van aki (k) sötéten látja a közel jövőt. Volt, kinek elfogyott a haja, más meg ősz fehér lett, van, aki kicsit teltebb, mit annak idején volt, de egyikünk sem lett fiatalabb, bár pár órára egy-egy pillanatra tizennégynek éreztük magunkat.
Olyanok voltunk ott tizenvalahányan, mint a magyar valóság egy korosztályának apró keresztmetszete. Két meghívott tanárunk a nyugdíjasok oly szerencsés szegmensébe tartozik, aki alkotó munkával tölti idős napjait, mi meg nem szomorkodni, örülni gyűltünk össze, így sok nevetéssel, sztorizással emlékeztünk a közösen megélt nyolc esztendőre. Szerencsénkre néhányan közülünk még ma is Albertfalván élnek, így ők segítettek minket, hogy jól eligazodjunk az emlékek útvesztőjében. Mindannyian másra, másokra emlékeztünk inkább, kinek, mi vagy ki volt akkor fontos, legyen az tanár, helyzet, egy óra, egy kirándulás. Felelevenítettük együtt régi tanárainkat, de még itt is alakult ki vita, hogy egyik vagy másik tanerő tanított-e minket. Igazgatónk pedig fellebbentette a fátylat, hogy oly szigorú vagy éppen kedves tanáraink milyenek is voltak egymás között a tanári szobában.
Majd öt órát töltöttünk együtt, ami úgy elrepült, hogy észre sem vettük. Már két nap eltelt a találkozás óta, de egyre sorra jutnak eszembe helyzetek, emlékek, emberek, akikre nem jutott idő, elgondolkodom igazgatónk történetein, eszembe jut régi házunk, amit lebontottak, hogy egy tízemeletes ház épüljön a helyére. Eszembe jutottak az évente megrendezésre kerülő B és C osztály közötti országos futball rangadók, a kerületi sportversenyek, a nagy kulturális seregszemlék, a kék köpeny, a miniszoknyák, fehér zoknik, az őrsi riadók, a földrajz órákra készített makettek, balkezes kínlódásom a hímzés és kötés tudományával, pici kis tornatermünk és az azóta is fájó emlékként őrzött dicsőségtábla. Most csak a szépre emlékezem és tudom, hogy lesz még találkozó, mert a múltat el lehet feledni, de eltörölni nem. Köszönöm, hogy ott lehettem, köszönöm a találkozást!
