Selejtek Szilvitől

 

Az én iskolám a külvárosban állt, s le is nézték a kerület belbudai intézményei, mert már akkor sem tudták az emberek, hogy nem az számít, hol áll egy épület, mert az csak tégla, meg malter meg festék, tartalommal mindig az abban lakó emberek töltik meg, az a lelke, a húsa a vére, attól válik élővé, attól telik meg tartalommal. Az én iskolámat pedig nagy tudással, türelemmel, kifogyhatatlan erővel és a gyermekek iránti szeretettel felvértezett tanárok népesítették be. Ettől volt erős, ettől volt jó.

 

Mit adott nekem az iskola? Sok mindent, amit akár meg is tudok fogalmazni és sok mindent, amit talán akkor sem, most sem tudok pontosan elmondani, hogy mit is jelentett az a nyolc esztendő, amit ódon falai között eltöltöttem.

Mikor a küszöbét átléptem rövid volt a hajam és kicsi lány voltam, mikor búcsút intettem neki a hajam hosszú lett, de kicsi lány maradtam.

 

Az első napról sok mindenre emlékszem. Arról a környékről ahol én laktam senki sem járt a Petőfibe, nem is volt arrafelé sok gyerek, aki meg ott lakott, a másik, közelebb eső iskolába járt. Én a körzet peremén éltem, s bár édesanyám át akart íratni a másik tanintézménybe az akkori öreg igazgatóhelyettes rábeszélte, hogy egy évet próbáljak ki ott, és ha még azután is el akarok menni, hát menjek, persze, hogy maradás lett a vége.

Szóval az első napon bizonyára izgatottan, talpig ünneplőben léptem az osztályterembe, ahol az egyetlen ismerős arc mellé ültem, akivel egy oviba jártunk. Ő volt a S. Laci, de akkor bejött egy csöppnyi lány és határozottan kilökte újdonsült padtársamat a helyéről, és mellém ült. Máris lett egy barátnőm a Kati. Az ünnepségről, könyvekről semmi sem rémlik, csak arra emlékszem, hogy anyukám nagy bánatára elég koszosan érkeztem haza. Az első két évből szórványemlékeim maradtak, mint, hogy az első tanítási nap után a napköziben már a sarokban töltöttem a tanulóidőt, hogy az ellenőrzőmbe sokat, fecseg, mocorog beírások voltak, meg arra, hogyan küzdöttem az újságpapír füzetben a betűk rajzolásával. Meg persze arra is, hogy milyen korszerű gondolkodású tanító néni volt az Ili néni, aki azonnal észrevette, hogy nekem bal kézzel sokkal egyszerűbb az írás és néhány unszolás után engedte , hogy a nekem jobbik kezemmel formáljam a betűket, majd a szavakat. Köszönöm neki, hogy nem károsította az agyféltekémet, és engedett olyannak lenni, amilyen voltam, amilyen vagyok!

Alsóból még ott van a kályha emléke és Szilveszter gondnok bácsi is, akit Szilvinek becéztek és annak ellenére is szerette a gyerekeket…, meg, hogy kifértünk még a kerítés rácsán és kilógtunk a trafikba cigi rágót venni.

Első végén az osztályomat a D-t szétszórták a másik háromba, így lettem C-s hét éven át. Ili néni két éve után jött egy Ibi néni, aki bár nagyon szép, de keményebb és szigorúbb volt, így eleinte féltünk tőle, de aztán megszerettük. A harmadik év felejthetetlen élménye volt a H. tanár úr, akivel közös napközis évünk országos hírűvé tett bennünket, annyira jók voltunk, hogy film is készült rólunk ( Egy hónap sulimentes forgatás!) A film a már sajnos elhunyt Ember Judit vizsgafilmje volt, és jó húsz éve volt szerencsém meg is nézni, ami kimondottan szórakoztató élményt jelentett.

Negyedikben új tanár kaptunk, mert Ibi néni a vasfüggönyön túl kezdett új életet, s jött Márta néni, magas, csontos, nem túl szép asszony, de következetes szigorral és jó szívvel terelgetett minket. Állítólag nagyon rossz gyerekek voltunk, de erre én nem emlékszem csak az egyhónapos filmforgatásra, meg arra, hogy az év végi iskolai ünnepségen Rózsatündér voltam egy előadásban. Harmadik vége felé kicsit bolondos napközis tanárunkat Rózsika néni váltotta, aki a negyedikbe sőt tovább is elkísért minket. Vele nagyszerűek voltak eleinte még nekem is a délutáni bentlétek.

 

Elérkezett az alsó vége és mi ötödikben egy új osztályfőnökkel és egy csomó új tanárral lettünk gazdagabbak. Kezelhetetlen társaság hírében álló közösségünk egy vaskezűnek tartott „parancsnok„ irányítása alá került, ő már nem bácsi, hanem tanár úr volt, M. Béla. Az idősebbektől szerzett információk szerint jó tanár, csak nagyon szigorú. Nem túl magas, szikár osztályfőnökünktől mindannyian nagyon tartottunk, aki meg is mondta, hogy készüljünk, mert rendes társaságot farag belőlünk, ha akarjuk, ha nem… Szép kilátások!

És ehhez jött egy csomó új tanár, tanár urak és tanár nénik. E.Barnabás az elbűvölő mosolyú testnevelő, Judit néni, az okos, kísérletező kedvű, magas tudású orosz tanárnő, B. tanár úr, az öreg és megfontolt biológia tanár, Mara néni, aki tűzzel és fantáziával vezetett minket a történelem útvesztőiben. Sári néni, akire akkor azt mondtuk vénlány, manapság független szingli lenne, tantárgyában hibátlan tudású, lelkes és szervező, mély emberismerettel felvértezett magyar tanárnő, és persze Gyuszi bácsi, aki olyan rajzórákat tartott, hogy észre sem vettük , hogy ragadt ránk a képzőművészet, a rajz és annak szeretete.

Ötödikben még két fontos dolog történt velem, az egyik, hogy megkaptam első egyesemet, és érettségiig az utolsót, mégpedig biológiából - a galamb fogott ki rajtam-  a másik, hogy elkezdtem kosárlabdaedzésekre járni tesi tanárom úr unszolására, és az anyukám tiltakozása mellett. Köszönöm, hogy megismerhettem ezt a nagyszerű játékot és rajta keresztül egy csomó csodálatos embert! Meg arra, hogy osztályfőnökünk folyamatosan csiszolgatott bennünket, hogy mindannyian jó és példamutató gyerekek legyünk. Módszerei igen változatosak voltak, akadt közte simogatás, ordítás és egyéb atyai fegyelmező eszközök széles tára, amelyek többsége a tenyeréhez kötődött. Utóbbit tette szülői engedély mellett.

Közben kisdobosból úttörők lettünk, őrsöt alapítottunk, barátkoztunk, összevesztünk, tanultunk, játszottunk, ahogy a többi gyerek is. Az évek során újabb tanárok kapcsolódtak be nevelésünkbe, hogy minél műveltebb főként intsünk búcsút majd az iskolának, ha eljön az idő. Az iskola egyik kedvence Marika néni volt, az énektanárnő. Tülekedtünk, hogy bekerülhessünk az énekkarba. Ez nekem hatodikban sikerült, és sosem hiányoztunk az iskola utáni karének edzésekről. Ahogy megállt az apró kis nő az énekkar előtt és vezényelt, attól mi is átlényegültünk és fantasztikus élményt jelentett a közös éneklés, az iskolában és azon kívül is. Az egész nőből sugárzott a zene határtalan szeretete, ami átsugárzott ránk is, keményen dolgoztunk együtt húztunk.

Mara néni vicces történelem órái után, mert ő elment babázni, jött Irénke néni, aki megtanított minket arra, hogyan lásuk meg az összefüggéseket és szinte felnőttként kezelt minket. Akkor azt tapasztaltam meg, hogy a bizalom, bizalmat szül, sajnos ebben ma már nem vagyok mindig ilyen biztos. A fizika tudományok terén műveltségünket az iskola igazgatója bővítette, míg kémia tudásunkat Márta néni irányításával szereztük meg.

Közben persze voltak iskolai ünnepségek is, ahol elmondtuk, hogy Lenin élt ,  és élni fog, hogy a városok erének mi adjuk a vért, vagyunk eszmefonálon bog, meg fölszállott a páva, és sok klassz vers meg ének, amiket előadtunk és nagyon élveztük a próbákat, miközben halálra izgultuk magunkat az előadás előtt. Műsorunkkal nem egyszer megörvendeztettük a gyárakban a munkásosztályt is, amiért a jutalom egy csoki volt többnyire, és mi nagyon elégedettek voltunk.

Voltak klubdélutánjaink is, ahol szoros tanári felügyelet mellett táncra is perdülhettünk, meg voltak osztálykirándulások, amikben az volt a legjobb, hogy a műemlékekkel való alapos ismerkedés mellett tanáraink idegrendszerét kicsit próbára tehettük, ahogy, mint a kötöttségekből kiszabadult csikók vágtázni, rosszalkodni szerettünk volna…

 Emlékszem a fiúkkal vezetéknevünkön szólítottuk egymást sokáig, ez a fajta távolságtartás nyolcadik végére enyhült kicsit, és már igyekeztünk egymás keresztnevét is kinyögni, a végére sikerült.

Elmúlt aztán a nyolc év, és mi tudtuk, hogy ősztől új iskolában folytatjuk életünket. Tudtuk, hogy vége az együtt töltött időnek szétszóródunk, ha nem is a világban, de a városban. A ballagáson nagynak, már-már felnőttnek éreztük magunkat, ahogy végigjártuk jókedvűen iskolánk termeit, ahol a nyolc év során jutott sírásból is nevetésből és okos szóból is bőven, majd egy jóízű bulival zártuk az évet, az sem zavart minket, hogy szüleink közben ott beszélgetnek. Ősszel kiderült, hogy milyen kicsik lettünk megint, de ez már egy másik történet…

 

Beton alapokat a további élethez. Hogy hittek bennem, és ettől én is hittem magamban. Tele voltam tudással, önbizalommal. Azt tanultam, hogy bátran kimondhatom a véleményem, mert fontosnak tartják mondandómat, figyelnek rám, meghallgatnak- ezt később szép lassan kinőttem, de legalább is kiderült, hogy az egyenes beszédet ne mindenki értékeli. Köszönöm a sorsnak, hogy ennyi nagyszerű tanárral hozott a külvárosban össze, szerencsémre ez a trend középiskolában is folytatódott. Köszönöm, hogy a tanulás mellett annyi mindenben kipróbálhattam magam az iskolai utáni időben felkínált programokban. Jók voltak a szakkörök és az úttörő létben sem éreztem, hogy ideológiai agymosás alatt vagyok. Maradt inkább az akadályversenyek, a számháborúk, a táborok emléke. Tanáraim minták voltak, példaképek, szakmában, emberségben, empátiában, akik kihozták belőlem a maximumot és arra tanítottak: Mindegy honnan jöttél, az számít, hogy mi vagy, milyen vagy, hogy „…Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse…”az számított, hogy mit tettél le az asztalra ott és akkor.

Köszönet és hála jut eszembe, ha a régi iskolámra gondolok. Mindenki nagyszerű volt, de külön is hálás vagyok;

Judit néninek, aki megszeretette velem az orosz nyelvet, és olyan módszerekkel tanította a tantárgyat, hogy élvezet volt vele minden óra

Marika néninek, hogy nem túl jó adottságaim ellenére is megtanultam énekelni és, hogy közelebb hozta hozzánk az opera műfaját is, amelynek ma már nagy rajongója vagyok

Osztályfőnökömnek, aki töretlenül hitt bennem, és bár néha félre ismert, tudom, hogy mindig csak jót akart nekem. Ha le is szidott, mások előtt mindig kiállt értem.

Gyuszi bácsinak, akivel a rajzórák mindig jó hangulatban teltek, és át tudta adni a tudást és azt a szeretet, és azt a látásmódot a világra, hogy észrevegyük a minket körülvevő szépet, hogy értsük is, szeressük is azt. A képzőművészet, a képek, szobrok szeretetét.

Barnabás tanár úrnak, a kosárlabdát, és ahogy kipréselte belőlem sport terén is a lehető legtöbbet. Meg egyszerűen azt, hogy megnyerő személyiségével ott volt nekünk.

Irénke néninek az összefüggésekben gondolkodó történelem szemléletet, hogy olyan alapokat adott, amikre könnyedén felépíthettem a középiskolai tudásomat és ragyogóan felvételizhettem az egyetemre.

Sári néninek azt a sok verset, amit kipasszírozott belőlem, amikre még a mi napig is emlékszem. Hálás vagyok a versenyekért, szereplésekért, hogy erőszakosan átirányított az Apáczaiba, hogy a maga tüskés módján szeretett és hitt bennem maximálisan.

Az igazgatónknak, akinek élvezetes fizika óráit nem felejtem el. Akkor értettem meg, hogy a fizika nem holmi tantárgy, de ott van életünk minden pillanatában. Hálás vagyok neki, hogy szigorában is partnerként kezelt, mikor osztály képviselői minőségemben a tizennégy évesek bátorságával felszólaltam az osztálytársak érdekében.

Köszönöm, mivel is köszönhetném meg a legjobban, mint egy verssel Adytól, amit én is mondtam annak idején, de most már értem is.