A válság, amelyből már állítólag kilábaltunk, sajnos utol ért engen is. Megszünt a munkám és még nem találtam meg az újat, így munkanélküli lettem...Kiadványunk a népszerűség hajhászása és hirdetők gyűjtése érdekében elhajolt a bulvár felé. Így én, széplelkű tollnok az utcán találtam magam..
Nálam mindig félig tele a pohár- legalábbis eddig úgy volt- így felhívtam barátokat ismerősöket a szakmából és felajánlottam fantasztikus szolgáltatásaimat, a többség szóra sem méltatott, a kisebbség meg hümmögött, de az eredmény nulla volt. Fent vagyok három álláskeresőn, vadul pályázom, de eddig a szakmai életrajzom és a motivációs levelem sem hatott meg senkit
Így beballagtam az illetékesnek vélt Munkanélküli Hivatalba. Ott a hölgy mélyen a szemembe nézett és megkérdezte, hogy van-e diplomám.Hú- gondoltam magamban- ez meglátszik a tekintetemben is!.. Hiába a csillogó szellem, a kreativitás és miegymás. sugárzik abból, akiben meg is van. Hálásan rebegtem az igent. Kiderült, hogy a diplomások és pályakezdők Budapest egyetlen pontján kerülhetnek be az álláskeresők népes táborába... Ennyit a csillogó szellemről. Igen álláskeresők vagyunk és nem munkanélküliek a legújabb protokoll szerint. Ugye micsoda különbség, mennyivel több tartást ad eme összetett szó! Mint bértollnok azonnal ráéreztem a szó üzenetére, én sem mondhattam volna szebben. Bár lehet, hogy a lényegen ez nem sokat változtat, hisz aki munkanélküli, az állást keres. Vagy nem?!!Hiába gyönyörú magyar nyelvünk az apró fogalmi különbségek kifejezésére is képes.
Szóval bementem a kijelölt egységbe, ahol negyedórás sorban állás után egy fiatal hivatalnok úr elé kerültem, aki röviden ismertette jogaimat és kötelességeimet , majd megkérdezte, hogy két hét múlva ráérek-e. Magamban szárnyalltam, és arra gondoltam, hogy a naplemente felé közelgő nőiességemnek még mindig van ereje, bár az is átvillant, hogy túl fiatal hozzám a srác. A kánikulában hűsítő zuhanyként ért a hír, miszerint, nem a szépségem varázsolta el,hanem újra vissza kell jönnöm, a hivatalba, ahol egész napos ottlétre számíthatok. Na, ja a jó munkához idő kell, bár eszembe jutott, hogy ennél nagyobb pontossággal is be lehetne hívni az embereket, mint ahogy ez számos orvosi rendelőben és hivatalban működik. Igaz ide csupa munkanélküli jár , tengernyi szabadidővel, és nem kell otthon egydül szomorkodni, itt vidám társaságban lehet az ember...
Két hét múlva a legnagyobb kánikula idején lelezulva, leszámolva minden reménnyel megérkeztem a tetthelyre. Már kint sem voltam egyedül: ott állhattam szép kis csapattal a tűző napon, mert a sor vége az épületen kívül maradt. Húsz perc után enyhén csatakosan bejutottunk a hidegre hűtött épületbe, ahol a kisasszonytól megkaptam a sorszámomat, és aki kedvesen figyelmeztetett, hogy másfél -két órát nyugodtan sétálgassak. Nincs is jobb, mint negyven fokban a városban sétálgatni!...Még jó, hogy van a közelben egy cukrászda, ahol már korán is lehet jó capuccinót inni. Eltelt másfél óra, amikor visszatrappoltam az Állskereső Hivatalba. Az ablak közelében foglaltam helyet sorstársaim között, akiik hozzám hasonlóan újsággal, könyvvel felfegverkezve érkeztek a megmérettetésre. Olvasás közben lopva tekintgettünk a kijelzőre, hátha csoda történik és már minket szólítanak. Mi ültünk, olvastunk, nem beszélgettünk, pedig lehet, hogy úgy gyorsabban telne az idő. Hiába a többség ide lelki bajokkal is fűszerezve érkezik. Az jutott eszembe, kéne ide a váróba egy pszihológus, aki csoportos terápiával oldaná az álláskeresés kínjait...
Az biztos, hogy egyre többen voltunk és nagyon reméytelennek tűnt a dolog. Kova Lőrinc Nagysámán c. könyvével érkeztem. Hogy nem hallottak rólka? Eddig én sem, de szép vaskos mű és a mai világban nem árt ,ha mindenki látja , hogy mélymagyar könyvet forgatok..Csigalassan teltek a percek, ahol a nagy, üres csendet a légkondi duruzsolása és a változatos telefon-csengőhangok törik meg. Alig telt el 2 és fél óra és bejutottam.
Erről majd legközelebb
