Idén szeptemberben lesz negyven éve, hogy ismerjük egymást. Ő, meg én. Az ugye már szép hosszú idő, és az is lehet, hogy ennyi egy barátság kihordási ideje…. Bár azt hiszem erre nincs tuti recept, az én anyukámnak van két barátnője, akiket már +60 éve ismer. Nem töltik együtt összes idejüket, de nagyon szeretik egymást. Mikor ősszel nálunk becsapott a vész, mindketten az elsők között telefonáltak és biztosítottak minket együttérzésükről. Kedvelem is őket nagyon, hisz nem véletlen olyasfélék, mint a mamám, csupa szív, csupa kedves emberek és szeretik az anyukámat.

Szóval mi ismeretségünk negyven éve kezdődött. Magam előtt látom azt az őszi napot, mikor ünneplőben gyülekeztünk új iskolánk, új tantermében. Mivel én messziről jöttem, már időben ott voltam, ő, ki a közelben lakott, természetesen az utolsó pillanatban érkezett. Én már ültem az egyik padban, ő meg mellém ült. És megkezdődött a barátság.

Mi olyan középiskolába jártunk, ahol osztálytársaink nagy része már az általános iskolai éveket is az ódon falak között töltötte. Így előállt az a helyzet, hogy az osztály fele szinte óvodás kora óta ismerte egymást, a másik fele pedig Budapest különböző kerületeiből , illetve az ország különböző pontjairól érkezett. Mi ketten kívülről érkezett lányok nekiálltunk felfedezni az iskolát. A szünetekben fel és lerohangáltunk a lépcsőkön, a keresztfolyosókon, néztük a régi tablókat, és jókat nevettünk a fura frizurákon és neveken, ettük az islert, a kiflit a büfében és nevettünk, rengeteget nevettünk. Azt őrzöm kettőnkről a középiskolás évekből, hogy mi mindig nevettünk, kacagtunk, valahogy minden nehézségen átvihogtuk magunkat, mint amolyan zsebet a köpenybe dugó, álmokkal teli, naiv, tini lányok. Persze közben betagozódtunk az iskola szigorú rendjébe, tanultunk és teljesítettünk, és közben nagyon jól éreztük magunkat.

Kóstolgattuk a tanárokat, ők még inkább minket. Idővel lassan megbarátkoztunk a többiekkel is, és a „bennszülöttektől” nagyon sokat tanultunk az iskoláról, a tanárokról. Sajnáltuk a koleszosokat, akik messze távol a családjuktól makarenkói fegyelemben élték minden napjaikat. Lettek új arcok, akikkel szorosabb barátságot kötöttünk, de érdekes módon az én barátaim nem voltak az ő barátai és fordítva sem.

Egy bika és egy vízöntő barátsága a miénk, ami többnyire működőképes is volt.

Szóval a gimi : Mivel ő közel lakott, gyakran szaladtunk fel suli után hozzájuk falatozni, vagy tértünk be a Mézes Mackóba vagy a Jégbüfébe. Ünnepi alkalmakkor, vagy amikor volt annyi pénzünk ,elmentünk a Napoletana nevű étterembe, ahol isteni spagettit vagy lasagnet ettünk, még akkortájt sem sok pénzért. Nyaranként rövidebb hosszabb időt eltöltöttünk együtt a szüleinél, egy tónál, ahol egy bicajjal közlekedtünk ketten, hordtuk a vizet a közeli kútról hadakoztunk a szúnyogokkal, bögölyökkel, együtt fedeztük fel csónakkal a zegzúgos nádasokat és remekül éreztük magunkat. Nyaranta levelekkel tartottuk a kapcsolatot és mindent tudtunk is egymásról. Volt, hogy vidékre mentünk a rokonaimhoz, ahol őt is úgy fogadták, mint a nagycsalád egyik gyerekét.

Jöttek az idők folyamán még új barátságok, új baráti társaságok kis és nagy szerelmek, de ezek a mi barátságunkat nem rendítették meg. Mindketten jó gyerekek, jó tanulók voltunk, de teljesen másképpen. Ő amolyan tudományos munkát végző, a jövőt tudatosan építő eminens, én meg amolyan lazábban élő, sportoló és szoftosan bulizó  eminens voltam.

Szó, mi szó tanultunk, éltünk, de, ha együtt voltunk, akkor mindig sokat nevettünk.   

 A következő évtizedekben hol lazábban, hol szorosabban, de mindig ott voltunk egymásnak. Nekem ő volt a titokládám, amit ő tudott rólam, azt nem tudta senki más, gondoltam fordítva is így van. Feltétel nélkül megbíztam benne. Úgy tartottam, hogy ismerjük egymás hibáit, gyengéit, de ezekkel együtt szeretjük egymást, amíg világ a világ. Ott voltunk egymásnak a szerelmeknél, csalódásoknál, a családalapításnál, nagy csapásoknál, a kis és nagy örömöknél. Örültünk egymás sikereinek, próbáltunk a kudarcokon egymást, vagy másikat átsegíteni.  Az első 35 évben még csak össze sem vesztünk, komolyan biztos nem Volt néha kis sértődés, de olyan, amiért érdemes volna bármit is akárcsak napokra felrúgni, na, olyan nem volt. Az évtizedek során sok minden történt velünk, jó is rossz is. Öt éve keletkeztek barátságunk feltörhetetlennek tartott pajzsán az első hajszálrepedések. Kiderült, hogy a titokládám lyukas, és ő mással is megosztja az én titkaimat. Nem is titkok, inkább csak titkos gondolatok, naiv fantáziák voltak ezek. Mindegy, kiderült, hogy ezt már más is tudja, olyan ember, akinek én sosem meséltem volna el. Szóval az oda-vissza bizalom egyirányúvá vált, és ettől kezdve már nem mondtam el neki lelkem rejtett titkait, de a barátság látszólag tovább működött. Legalább is eleinte úgy tűnt.

Ha egy üzlet beindul: Ettől kezdve szinte hónapról hónapra derült ki, hogy neki már egy ideje van új legjobb barátja, és olyan titkai, amiket velem elfelejtett megosztani. Nagyon igyekeztünk és roppant módon erőlködtünk, de ennek ellenére is lassan - lassan egyre távolabb kerültünk egymástól. A szeretet maradt, de már egyre kevésbé értettük meg egymást. Hiába közös anyanyelvünk a magyar, olyan volt, mintha Bábel zavaros tornyába repített volna minket egy kis gonosz dzsinn. És, ami igen fontos, már nem nevettünk, nem is mosolyogtunk, találkozásaink olyanná váltak, mintha két gyászoló rokon futott volna össze a temető előtt. Sokat töprengtem a dolgon, hisz nem tagadom, de nagyon fájt. Azt hiszem az évtizedek során mindketten sokat változtunk, ezeket a változásokat nem tudtuk kezelni, elfogadni és egyre jobban távolítottak minket egymástól. Már veszekedtünk, és egyre gyakrabban. Számomra viccesen többnyire sms-ben, és előfordult, hogy hónapokig nem is kerestük egymást Máig nem tudom, hogy túl sokat voltunk együtt vagy túl keveset, de, hogy fantasztikus képi hasonlatomnál maradjak, a sok kis repedés kettétörte törhetetlennek vélt barátság pajzsunkat.

 Nem tudom, hogy idővel változik-e a helyzet és, ha még öregebbek és még bölcsebbek leszünk, megpróbálunk-e újra összecsiszolódni, nem tudom…

Rég hallottunk egymásról. Most kösz, jól vagyok! Láttam a könyvedet az interneten, hisz tőled nem is hallottam róla. Velem csak azt osztottad meg, hogy a kertben bokáig áll a sz’r. Ez is fontos, tudom, hisz az örömet bárkivel megoszthatjuk, de a csapásokat csak a jó barátok bírják.  Tudom azt is, megbántottalak mikor kirúgták a férjemet, és csak arra vágytam, érezzem, hogy mellettem állsz, és nem kértem a praktikusnak vélt jó tanácsokból. Pedig biztos előre lendítettek volna?! Kösz a tanácsok nélkül is kicsit már jobban vagyok, vagyunk. Még mindig nem múlt el a vész. Lehet, hogy bíróság, meg pellengér, és jó esetben kaloda és paradicsommal és káposztafejjel történő dobálás is vár ránk. Kisebbik baj, hogy fele annyiból élünk, mint két hónappal ezelőtt, de megerősödtünk. Már tudjuk, hogy sorsunkat nem kerülhetjük el, de „fel a fejjel” várjuk a további ötletelést, az inkvizíció végítéletét. Remélem, Te is jól vagy?!!!…