Van a Velencei tónál egy kis öböl, ahol leginkább csak a horgászok tanyáznak, és a környékbeliek fürdőznek. Alapvetően itt megvalósul a pecások és a strandolók közötti békés egymás mellett élés. Két lépcsős bejáró a fürdőzőké, a többi szabad helyen pedig a halfogó művészek telepítik fel botjaikat. Volt ez így eddig, míg nem megkezdődött az egyik lépcső vándorútja. Kivándorolt valahogy a vízből, tartok tőle, hogy nem magától jött ki, ahogy én eddig a lépcsőket megismertem. Kint állt árván a parton két napig, majd harmadnapra újra vízre szállt, de egy kicsit odébb, mint előzőleg. Ott volt néhány napig, aztán, úgy látszik, víziszonya van, újra kijött a partra. úgy feküdt ott, mit egy hátára fordított óriás teknős. Eltelt pár nap és a lépcső újra a vízben volt, majd ismét a partra vonszolta magát. Még véletlenül sem oda, ahol előtte volt. Lehet, hogy kint sem jó, bent sem jó? Olyan se veled se nélküled? Így megy ez másfél hónapja, s most láttam, hogy újra a parton piheg a nagy vasszerkezet. Az jutott eszembe, hogy ez a provinciális történet, mintha napról napra ismétlődne drága kis hazánkban is, kicsiben is, nagyban is. Hisz gondolom, az egyik háztulajdonos nem bírja, ha a közelében egy önkormányzati területen 5-6 ember, esetleg tíz hangosan, halkan a vízben lubickol. Tulajdonképpen semmi baja vele, ha a más háza előtt történik mindez, de az ő nyugalma az más. Neki csend jár és nyugalom, hisz ő dolgozik, fárad, míg a többi naplopó henyél.
Nagyon sok az ilyen történet;
Hasonló a szituáció a Budapest körüli gyűrűvel is. Majd húsz év alatt nem ért még körbe, mert mindenki óhajtja, csak ne az ő települése közelében történjen. Ilyen volt a XI. kerületi Egérút építési kálváriája is, amit az itt lakók sztrájkokkal, éhségsztrájkokkal akasztottak meg szintén majd két évtizedig. A hírhedtté vált sukorói kaszinó beruházás a Velencei tó északi partján is egy hasonló eset, amibe még az állampolgári tiltakozás mellé a politika is bejátszott, így aztán elmaradt a fejlesztés, a munkahelyteremtés, de ennek azt hiszem még nincs vége.
Hasonló esett meg a népszerű Budai szórakozóhellyel, a Zöld Pardonnal is. Klassz az, ha a fiatalok szórakoznak, ahol van számítógépes bébicsősz, miegymás, de hát a távoli Gellért hegyen lakókat zavarja a zene, mert a folyó, a Duna viszi a hangot, akár a hegy tetejére is. Erre mondta egy lakótelepen élő barátom, hogy szóljanak, ő szívesen cserél a Gellérthegyre, akár a zajt is bírja.
Aztán ott a most zajló Sziget Fesztivál. Évek óta lehet tudni előre, hogy melyik az- az egy hét, amikor elözönli a Hajógyári szigetet a zene és a fiatalok tömege. Már mindenhol zajvédő van, a fesztivál kezdete előtt zajbemérés, mégis mindig van, aki nem tűri a mások szórakozását. Legutóbb Újpest előző polgármestere követelte, hogy 22 óra után térjenek nyugovóra a fiatalok, hisz a IV. kerületi lakosok egy része nem tud aludni.
Van még sok példa, hogy nem vagyunk toleránsak, semmi belátással nem bírunk mások iránt, nem tudunk együtt örülni, csak együtt irigykedni, pedig oly kevés ok van mostanában az örömre! Le kéne csapni ezekre a ritka pillanatokra, élvezni és megőrizni a nehezebb órákra, napokra. Aki például egyszer kimegy a Szigetre, az láthatja, hogy mennyi klassz dolog történik ott. Persze, hogy van mocsok, akár a világban bárhol, de lehet néha a jóra, a szépre is figyelni. Megéri!!!
Talán egyszer a mi lépcsőnk is megtalálja a maga helyét, a nyugalmat!
