A sajátos vacsora után, másnap nem kísérleteztünk, és a szállóban reggeliztünk, ahol a pirítós, tea és a kávé kicsit felidézte a csak néhány napja elhagyott Európát. Néhány napra és fényévekre voltunk Magyarországtól . Azt mesélték, hogy ’93 előtt szinte kihalt volt a főváros, csak a szabad választások után kezdtek visszaszivárogni az emberek faluról, a dzsungelből, a különböző rejtekhelyekről, ahol számunkra akkor felfoghatatlan mélyszegénységben éltek, de éltek.A városlakók többsége fiatal volt, akik életük addigi lefolyása alatt igen kevés fehér emberrel találkoztak, mert azok elmenekültek. Majd egy ideig csak fegyveres erők formájában volt a fehér ember jelen, akik között akkortájt még igen elenyésző volt a hölgyek száma. Egyébként is az ott lakók azt gondolták ’95 táján, hogy minden fehér ember kőgazdag. Így egy fehér, ráadásul szőke nő akkoriban még igen nagy feltűnést keltett. Gyakorlatilag nem volt esélyem, hogy a szállodán túl öt méterre eljussak anélkül, hogy egy csapat koldus, rokkant vagy egy rakás gyerek körbe ne vegyen, és amelyik felérte, az biztosan a hajamat simogatta. Rokkant, igen feltűnően sok volt a rokkant, főleg olyanok, kik valamely végtagjukat vesztették el. Mint kiderült, ezen emberek többsége nem fegyveres harcban sebesült meg, hanem a tengernyi akna valamelyikére tévedt óvatlanul. Szóval a személyem, de inkább a hajam színének szóló fokozott érdeklődés miatt aztán egyedül nem igazán mászkáltam, alkalmazkodtam, oda mentem, ahova a fiúk mentek.
Első nap felkerestük a piacot. Kambodzsát akkor még nem érte el a plazák és üzletközpontok világa, mindent a piacon lehetett beszerezni, az infúziós készüléktől a frissen vágott húson át az arany ékszerig bármi kapható volt. A módosabbak a csarnokszerű fedett épületben székeltek, míg a szegényebbek a hazai „kínai” piacok hangulatát idézve, egymás mellett szorosan felállított bódékban kínálták a portékájukat. Az elárusító hölgyek, urak a pult mögött guggoltak a spéci ázsiai figurában, súlypontjukat a mi megszokott pozitúránkhoz képest jóval hátrébb helyezve a súlypontot. És ebben a tartásban ők, a helyiek akár órákat is eltöltenek. Így ettek, ittak, dumáltak, kereskedtek és mosolyogtak.
Mosolyogtak örömükben, bánatukban, ha átvertek, ha őket verték át, ott volt arcukon a mosoly. Nekünk az idegbeteg civilizációból érkezetteknek eleinte ez nagyon furcsa volt, hogy minek is örülnek, de hamar megszoktuk, és már mi is mosolyogtunk, és érdekes módon ettől közérzetünk is jobb lett. Szóval szemrevételeztünk a piacot, ahol jövés - menésünket igen nagy érdeklődés kísérte, és persze kíséretünk is akadt mindig. Az élelmiszer és egyéb portékák árusai mellett itt dolgozott a gyors szerviz részleg is: varrónők, ezermesterek, szerelők, ékszerészek várták itt a kuncsaftokat. Zakatoltak a varrógépek, az ötvösök pedig lábbal üzemelő fújtatóval biztosították a nemesfémekhez szükséges hőmennyiséget. Jöttünk, mentünk, érdekes volt. A legfurcsább az volt, hogy hatalmas női lábbeliket árultak. Találgattam vajon kik veszik meg, mert a 180 cm-es skandináv nőkből igen keveset láttam. Aztán figyeltünk és azt a meglepő felfedezést tettük, hogy ezek a törékeny ázsiai hölgyek, lányok és asszonyok falat termetükhöz képest igen szép hosszú lábon élnek. Lehet, hogy ettől guggolnak olyan ügyesen?Kicsit csatangoltunk az utcákon is. A két főutcát kivéve kevés olyan hely akadt, ahol az aszfalt borította volna az utat. Ettől hatalmas volt a por mindenütt, így a helyi erők a motorokon és kerékpárokon maszkkal közlekedtek, talán így több levegőhöz jutottak. Akkoriban igen kevés volt az autó, és azok többsége is hagyott némi kívánni valót maga után. Voltak bal és jobb kormányos négykerekűek egyaránt, miközben a közlekedés a nálunk elfogadott menetirány szerint bonyolódik. A közúti forgalomban való részvétel alapeszméje: legyen egy jó dudád (na nem szilikonos) és jó reflexeid. Mert dudálni és vészfékezni ez a biztonságos közlekedés két alapvetése, főleg a nagyobb kereszteződéseknél.
Thaiföldhöz képest a motorizáció igen gyenge volt. Tuk-tuk helyett itt a bringás kulik és „gyaloghintók” korszaka zajlott. Igen sovány, inas emberek tekerték a szállító bringákat. Az „utasteret” műbőr ülés borította, ami a harminc fok körüli, enyhén párás időben igen cuppanós élmény volt. Volt egy pár igazi taxi is, igazi kincs, de a többség a bringás hajtás mellett a motoros taxikat szerette, akik az előre kialkudott pénzért elszállították a jelentkezőket. Az utas csak úgy panyókára vetve ülte a hátsó ülést, hisz a nagy por miatt nem volt nagy száguldozás. Volt Kambodzsának saját pénze is, de az üzleti élet és egymás közötti kereskedés a megbízható US Dollárban zajlott. A házak homlokzata tényleg a békebeli gyarmati kort idézte valaha fehér, kecses házak, óriás tetőteraszokkal övezték a Monivong Boulevardot jobbról is, balról is. A mellékutcákban meg halomban állt a szemét, mert a városi köztisztaság még nem volt igazán megszervezve. Az utcákon a nagy por mellett sajátos szagok is jelen voltak, mert a helyiek a kinti főzést részesítették előnyben. A levegő tele volt az ázsiai fűszerek, a faszén és a rizs sajátos illatkeverékével. Érdekes, arra egyáltalán nem emlékszem, hogy mit ettünk, ez valahogy arrafelé nem volt központi kérdés. A városlátogatás után megpihentünk, mert estére a Martini Klubba készültünk, ahol a helyi gazdagok és a fővárosban lakó „gazdag” fehérek és feketék szórakoztak. Hozzájuk képest a többség gazdagnak is számított, hisz a phnom- penhi lakosok nagy része napi 1-2 dollárból tatorra fenn magát és népes családját. ( folytatom…)
