A Jet Sky Vietnamba érkezett meg, így egy kis csapat egy dzsippel és utánfutóval elindult a szomszédos országba. A helyi arcok szerint arrafelé a kormányerők uralták a terepet, így az út biztonságosnak tűnt. Ez nem volt lényegtelen, hisz naponta jöttek a hírek, hogy fehér turisták, újságírók halálos baleset áldozataivá váltak, eltalálta őket egy eltévedt golyó vagy tűzpárbaj közepére tévedtek.Megérkezik a csodajármű
Optimista lévén hittem az információknak, hiszen a kormányerők óriás terepjárókkal, állig felfegyverkezve cirkáltak városszerte is, bíztam benne, hogy az utakon is hasonló a biztonság. A fiam kérte hadd menjen, én meg bólintottam, hadd ismerje meg a vidéki Kambodzsát is. Négyen indultak el, egy volt rendőr, egy őslakos, Hunor és a fiam. Este előtt nem vártuk vissza őket, ugye utazás, határátkelés, vámolás stb. Mi ketten otthon, egy másik volt rendfenntartó és én. A nagykövet és családja már időközben hazautazott, helyette érkezett egy ideiglenes nagykövet. Lassan telt az idő, így hát pancsoltunk s medencében meg dumáltunk. Mondom az ideiglenes követnek, hogy én alapvetően nem vagyok túl bátor. Erre nagy kerek szemekkel rám nézett, és közölte, hogy én igenis bátor, sőt merész vagyok, mert ő biztosan nem engedte volna el a gyerekét egy ilyen útra. Na mondanom sem kell, hogy ettől valóban ideges lettem. Szerencsére akkor már létezett egy nem túl kiépített mobilhálózat, így néha hallottunk a kis expedícióról friss híreket. .. Mindegy szerencsésen megérkeztek és a fiam nagyon fel volt dobva, tele volt élménnyel, mesélni valóval.
Mi meg, mint karácsonykor nekiláttunk a csodajármű kicsomagolásának. Tényleg nemes egy jószág volt ez a Seedoo, járt hozzá mentőmellény, meg mindenféle kiegészítő és feliratos trikó is. Újonnan beszerzett járművünket elvontattuk a Mekong partjára és ezzel elindult a magyar sport és szabadidő klub Kambodzsa fővárosában. A helyi segítőink végig szórólapozták a város követségeit, a Just és Martini Klubot és a módosabbak által látogatott helyeket. A Martinival üzleti kapcsolatban is álltunk, mivel ott lehetett csak beszerezni a jobb szeszes italokat és üdítőket is. A főnök volt akkoriban vendéglátóipar keresztpapája.
Vízi élvezetek
Miután Simon doki azt állította, hogy a Mekong tiszta és biztonságos, hát a Klubvezető mellé segédként bekapcsolódott a gyerek, aki nagyon élvezte a folyón való száguldozást. Szépen szállingóztak az érdeklődők, a helyi gazdagok, és az ott dolgozó fehérek is. Koktéloztak, Jet Skyztek szóval igen jól telt az idő a kényelmes stégen. Mi többiek délutánonként kis ételhordóban vittük a kaját a dolgozóknak és naplementéig ott hűsöltünk a folyóparton. Nagyon szórakoztató volt nézegetni a kezdeti szárnypróbálgatásokat, ahogy egyesek csetlettek- botlottak a vízen. Gyönyörű folyó volt a Mekong, széles és fenséges, ahogy sárgán hömpölygött tovább a vietnami torkolat felé. Az idill tartott mindaddig, míg a fiamat utolérte a szokásos trópusi hasmars. Az én drága kisfiam semmit sem csinál félgőzzel, ha beteg, hát akkor igazán beteg. A stégről ketten mentünk haza egy jobbkormányos autóval, ő már akkor lázas volt, és erősen leverten feküdt az autóban, én pedig percenként kértem meg, hogy nézzen ki az ablakon, vajon szabad-e az út, mert hiányzott a visszapillantó tükör… Végül is épségben hazaértünk. Borzalmas éjszaka várt ránk, a gyerek 40C körüli lázat produkált, amely hőfok meg sem mozdult az algopirintől, és a fürdőtől is csak nagy nehezen esett egy-két fokot. Szerencsére hamar reggel lett, hát rögtön felhívtuk a Simon dokit.
Kettesben dokival
Simon doki csoda egy fazon volt, magas és szikár és bejárta a fél világot, annak is szegényebb felét orvosként. Itt volt Kambodzsában a Pol Pot uralom végén, hogy gyógyítsa a csontig lesoványodott, kiéhezett gyereket. Azt mondta, akkoriban olyan nagy volt a szegénység, hogy az már boldog volt aki glottgatyában rohangálhatott. A doki végül is Kambodzsában telepedett le, ott találta meg asszonyát is, aki sikeres ékszerkereskedőként járta a világot. A telefonhívásra azonnal ott teremett, mondta ne izguljak, mert ez lehet hepatitisz, vérhas és malária is, de lehet egy szimpla bélfertőzés, bár mindegy, mert bármelyiket képes otthon is gyógyítani. Mondta, veszünk majd a piacon infúziós készüléket, ha kell, szóval no para. Persze feldobódtam a vérhas, malária és társaik hallatán, de a doktor nagyon meggyőző volt. Másnapra kiderült, hogy semmi komoly, csak egy szokásos bélfertőzés erős intenzitással. Lassan rádumáltam a gyereket, hogy igyon, igyon sokat, és három nap múltán valóban jobban lett és már pizzáról álmodozott, úgyhogy visszatért úszómesteri feladatához, mi pedig erősen rákészültünk a nyomtatott újsággyártásra. (folytatom)
