Csupa- csupa szép emléket őrzök azokból az időkből. Talán ez volt az a két hónap, mikor a rossz emberek elkerültek, és csak jó szándékkal, nemes akarattal találkoztam. Bár az is lehet, hogy szépítő távolságba kerültek az akkori események. Mindegy az érzések és az emlékek kellemesek .
A kintlétben a legrosszabb a távolság volt és hogy nehézkes volt az anyaországommal a kapcsolattartás, ráadásul a banki szolgáltatás így interkontinentálisan akkortájt még erősen gyerekcipőben járt, de egyéb rosszat, amin ne tudtam volna egykettőre átlépni, vagy éppen megoldani, nem igen tudok mondani.
Igaz, hogy fegyveresekkel megrakott dzsipek cirkáltak az úton és az útfélen is, de valahogy kívülállóként mégsem tűnt ez olyan félelmetesnek, talán azért sem, mert a helyiek is látszólag természetesen kezelték ezt az állapotot. Persze azt is tudtam, hogy nekik ez a helyzet a néhány évvel előtti állapotokhoz képest igazi felüdülés. És ugye akkoriban zajlott itthon, a szomszédságunkban a délszláv háború kézzelfogható közelségben. Békésnek gondolt Európánkban igazi véres háború zajlott, amelyből kellemetlen ízelítőt mi is kaptunk. Kambodzsában alapvetően nem volt mitől félnünk, legfeljebb attól, hogy egy tájékozatlan ellenálló váltságdíj és egyéb előnyök ellenében elrabol minket, de szerencsénkre voltak ott nálunk sokkal frekventáltabb nemzetek is, vagy netán eltalál egy eltévedt golyó, de ezeket általában sötétedés után lőtték ki, így okos ember napzuhanta után nem nagyon járkált a karácsonyfa izzókkal világított utcákon. Az phnon penhi éjszakát egyébként is csak sötét kirakatok és néhány szórakozóhely színesítette. Oda pedig a kalandvágyó ember autóval ment. Volt rendőr kollégáimmal egyébként sem féltem soha, igaz, hogy fegyverük nem volt, de ha nagyritkán este kimozdultunk, akkor remekül elszórakoztattak útközben, hogyan is hal meg az ember egy eltévedt golyótól, hol is fáj, mit is érez, míg meg nem hal…
Sokfajta emberrel találkoztam ott Kambodzsában, helyiekkel, magyarokkal, más országbeliekkel, minden találkozás egy-egy felejthetetlen emlék…
A magyarok
Az első körben turista úron jártunk ott, olyanok voltunk, mint egy apró, szervezett csoport,viszonylag együtt, sok szabadon is végezhető fakultatív programmal. Aki szervezte az utat, ő sajnos már nem él, nem volt még ötven sem, hogy azóta legyőzte őt az alattomos kór. Nagyon ellentmondásos ember volt, alapvetően szeretetreméltó és így utólag azt hiszem, hogy az összes rossz megnyilvánulása abból adódott, hogy nem tudta, merte felvállalni az ütközéseket, konfliktusokat. Igaz ezeket a többség nem szereti, de vannak helyzetek, mikor vállalni kell őket. Ő volt Gábor.
Barátja Laci éppen az ellenkezője, ő imádta a feszkót, provokálta is szeretett a zűr közepén lenni. Éppen emiatt ez a látszólagosan lassú kambodzsai lét neki gyakorta unalmas is volt. Ennek ellenére, vagy amiatt , hogy ráérzett az ízére, ő azóta is évente legalább egyszer hosszú időt tölt a térségben, ha nem is Kambodzsában, hát Thaiföldön.
Azt hallottam, hogy legfiatalabb útitársunk, későbbi üzlettársunk is meghalt. Az a helyzet, hogy képtelen vagyok ezt elhinni, hiszen még negyven sincs- lenne. Talán ebből is kiderül, hogy őt időközben szem elöl vesztettem, valahogy elsodródtunk egymás közeléből. Sajnálom, mert kedves és igen ambiciózus fiatalember volt, akit szülei inkább visszahúztak, minthogy támogatták volna, és a maga erejéből igen messzire jutott. Sajnos összetalálkozott egy elkényeztetett gazdag lánnyal, aki meggyötörte, kizsigerelte, majd el is hagyta, és ezután már nem volt képes igazán talpra állni Attila. Hiszem, hogy él, és remélem, hogy jól is egészségben, szeretetben.
Második kint létemkor ismertem meg Lacit és Győzőt, két nagyszerű embert. Semmi különös nem volt bennük, kedvesek voltak és emocionálisak, tisztességgel dolgoztak magukért, családjukért a jövőért. Ottlétem alatt számíthattam rájuk, számíthattunk egymásra, óriási erőt adott, biztonságot jelentett, ha ott voltak a közelemben. Volt humoruk, volt szívük és tudtak dolgozni is. Tudnék róluk írni hosszú sorokat, de azokat, ha akarják, majd ők megírják egyszer.
Ly, a jó barát
Igen fontos találkozás volt az életemben Ly. Nagyon nehéz szavakba önteni azt a barátságot, ami összekötött minket. Nekem egyszerűen csak szimpatikus volt elsőre, ő meg talán érezte, hogy semmiféle előítélet nincs bennem, egy embert látok, csupa nagybetűvel, aki ráadásul ragyogóan beszél magyarul. Ly, akiről már írtam, hogy vegyes házasságban született khmer anya és kínai apa gyermekeként, aki gyermekéveit Pol-Pot elöl bujkálva a dzsungelben töltötte,s aki Keszthelyen tanult Magyarországon. Nem tudom, hogy Tamás, a harmadik kint élő volt rendőr, hogyan talált rá Lyre, de valahogy a manapság olyan divatos gerilla marketing és hírterjesztés lehetett az alapja, Ahogy Ly egyre többet forgott közöttünk, annál jobban belejött s magyarba, mindannyian elégedettek lettünk volna, ha úgy beszélünk khmerül, mint ahogy ő használta a magyart. Úgy tűnt a vérkeveredés jót tett neki, mert az átlagos helyi rassznál magasabb volt és erőteljesebb. Ly lelkesen tanulta az angolt, mert hitt benne, hogy az a jövő. Közben, hogy nekünk is dolgozott sokféle dolgot csinált, hogy megéljen, boldoguljon egyről a kettőre. Így napközben hol ráért, hol meg nem, a délutánjait és hétvégéit töltötte velünk. Nagyon szerettem vele együtt a városban csatangolni. Sosem féltem senkitől és semmitől, ha vele voltam. A vásárlásokat és üzleti ügyeket mindig vele bonyolítottam, mert akkor csak annyira vertek át, mintha helyi lennék, Ő is nagyon élvezte, ha együtt mentünk. Tetszett neki, hogy egy amúgy elég határozott európai nő számít rá, számíthat rá. Szerette európai mentalitásomat, miközben a felségét még véletlenül sem ebben a szellemben „tartotta” otthon. Ha vásároltunk, akkor mindenkinek azt mondta, hogy én vagyok a felesége és ezt az emberek mosolyogva, bólogatva konstatálták. Vitatkozni kár lett volna, meg hogy kikérjem magamnak ara a néhány percre? Ugyan miért? Remélem, hogy kőgazdag kambodzsai „maharadzsa” lett belőle, aki megőrizte azt a kedvességet és emberséget, ami jellemezte őt akkoriban!
Voltak még mások is, voltak sokan, akikkel időt töltöttünk többet, kevesebbet. Ott volt Tevian, a khmer keresztény, a házvezetőnőnk,kit Rozinak hívtunk, Pipu, egy thaiföldi jóbarát, a német asszony a követségről és persze a Simon doki, aki legalább annyira volt magyar, mint kambodzsai. Róla már írtam, Simon doki, volt, ki bejárta a fél világ szegényebbik felét, gyógyított, ahol és ahogy csak tudott. Végül Kambodzsában kötött ki, ahol egy igen magas, európai szemmel nem csinos, de nagyon ügyes asszony férje lett. Remélem, egészségben, békében éli napjait!
Még egyet írok, hogy búcsút vegyek attól a régi Kambodzsától.( folytatom)
