Selejtek Szilvitől

Barát? Talán nem is ez a jó szó, inkább olyan, volt, mint egy közeli rokon, az életem egy szakaszának tanúja, ismerője. Az utóbbi években ugyan csak nagy ritkán találkoztunk, de tudtam róla, s ő is rólam. Ott voltam a temetésén és végignéztem, ahogy egy apa eltemeti a gyermekét.

Régbe nyúló az ismeretség, ő is hat múlt, meg én is, mikor átléptük közös iskolánk kapuját. Szóval amikortól az ember emlékszik, meg rá is emlékeznek, akkortól tudtunk egymásról. Mint ahogy a fiúk és lányok ebben a korban, nem sok kapcsolatunk volt eleinte. Ő, csendes visszahúzódó gyerek volt és jó gyerek meg jó tanuló. Én meg harsány ugri - bugri kislány. Akkoriban mi lányok egymás között barátkoztunk.  Hol összevesztünk, hol kibékültünk. Az ivararány az osztályunkban a fiúk javára dőlt el, így mi lányok inkább jóban voltunk, mint, hogy veszekedéssel raboljuk egymás idejét. Valamikor hetedik, nyolcadik táján lettünk Gyuszival jóban, miután együtt mentünk a különböző kerületi vetélkedőkre, tanulmányi versenyekre, elkezdtünk beszélgetni és egyre jobban megismertük egymást. Akkoriban mi voltunk az iskola díszpintyei, amit mi egyáltalán nem bántunk. Az iskolán kívüli programok jók voltak, és hiába jó tanuló az ember lánya, fia, mindenki örül, ha néhány órára ellóghat az iskolából. Gyuszi apukája ráadásul tanított is minket. Fantasztikus tanár volt, élményszámba mentek a vele töltött iskolai órák.

Majd, mikor eljött az idő egy középiskolát is választottunk. Emlékszem a felvételire apukája kísért el minket. Mivel tudtuk, hogy már felvettek minket, így nagy nyugalommal beszélgettünk a felvételiztető tanárokkal. Na ,nem protekció miatt, hanem mindketten olyan versenyeket nyertünk, hogy nyitva volt minden középiskola kapuja. ( Volt ilyen is!)

Későbbi drága jó matektanárunk megkérdezte, akkor, hogy is állok a tantárgyával, és mivel még őszinte ember voltam, hát mondtam, hogy nem vagyok oda érte. Ő is azt mondta mosolyogva, hogy őszinte gyerek vagyok.

Felvettek minket és szeptemberben együtt ballagtunk az iskolába. Egy padba is ültünk, de későbbi barátnőm rábeszélte, hogy üljön inkább egy fiú mellé. Mivel egy irányban laktunk gyakran mentünk jöttünk együtt a gimiből, és persze közben sokat beszélgettünk. Amilyen jó gyerek volt Gyuszi az általánosban, és amilyen briliáns képességeket mutatott, a középiskolában nem találta a helyét. Talán furcsa volt neki, hogy bekerült egy csomó hasonlóan okos gyerek közé, vagy talán azt élvezte, hogy kikerült a vigyázó szülői szemek látóköréből, tény, hogy nem produkált olyan jól, mint annak előtte. Nem volt rossz, de kiugró sem.  Valamiért nem volt képes barátságokat sem kialakítani, nagyon furcsa lett, és nagyon magányos. Én akkor őt látva megfogadtam, hogyha véletlenül is pedagógusnak állnék, akkor sosem járatnám a gyerekemet ugyanabba az iskolába, mert Gyuszit látva arra jutottam, hogy a gyerek ilyen környezetben  magáról hamis képet alakít ki, nem edződik az életre kellőképpen, és nem is tud magával mit kezdeni, mikor lebontják az őt körülvevő védőhálót. Magányos volt, nem járt bulikba, kirándulni sem mindig jött el, hogy esélyt adjon a többieknek jobb megismerésére. A tinédzserek pedig nem tudtak mit kezdeni egy ilyen fura, különc visszahúzódó fiuval. Ő meg elbújt sötét szemüveg kerete mögé, és senkit sem engedett igazán közel magához. Én, mint akkoriban a rászorulók gyámolítója állandóan kötelességemnek éreztem, hogy valahogy beintegráljam az osztály közösségébe, nem sok eredménnyel. Ha akkoriban hallottam volna a csillagjegyekről talán jobban megértettem volna én is a skorpió jegyében született baráton lelkivilágát. Nem ismertem, csak azt láttam, hogy súlytalanul lebeg közöttünk. Egy sráccal volt jóban, s milyen érdekes, ő is skorpió volt, hasonlóan fura, de mégis sokkal szeretetre méltóbb. Ők ketten lógtak viszonylag sokat együtt. Közben arra is rájöttem, hogy Gyuszi fokozottan hátrányos volt. Nem elég, hogy ott volt neki egy zseniális édesapa, akit mindenki szeretett és bálványozott, és akinek egyébként is rengeteg sikerélménye volt egyéb munkáiban is. Igazi alkotó, kreatív ember volt, sőt ma is az. Szóval itt volt egy fiú a papa árnyékában, aki semmi rendkívülit nem mutatott semmi téren, jó volt, az átlagnál jóval több, de mégsem tűnt ki semmiben sem. Talán a földrajzban lelte legnagyobb örömét, s olyanokról beszélgettek néha az órákon tüneményes föci tanárunkkal, aminek mi többiek a felét sem értettük. Emellett egy pocsék lakásban laktak. Mi sem laktunk valami fényes otthonban a többi osztálytársunkhoz képest, de az ő otthonuk kimondottan lehangoló volt. Talán ezért is barátkozott nehezen, hisz abba a lakásba nem szívesen hívott vendéget senki sem, sőt ő maga is, ha tehette kevés időt töltött ott.

Kevés jó, közös élményeink egyike volt, mikor régi iskolánk ki tudja már hányadik évfordulóját ünnepelte fennállásának, amit egy gálaműsorral köszöntött, és minket kértek fel műsorvezetőnek, ami őszintén nagy megtiszteltetés volt. Napokig ott voltunk a próbákon és számtalanszor hallgattuk végig az egyes osztályok és fellépők produkcióit. Valamiért legtöbbször az Itthon vagy e hidasmester című játékba futottunk bele, már kínunkban mi is együtt kántáltuk a kicsikkel. Sokat nevettünk közben és remekül éreztük magunkat, mint valaha beltag, most már szabad kívülálló.

Az évek elszaladtak és eljött az érettségi, amelyiken mindannyian szerencsésen túljutottunk. Gyuszi földrajz tanári szakra igyekezett Szegedre, de szülei nem támogatták a pedagógus  pályát.

Mivel akkoriban őrülten szerelmes voltam, meg az érettségi, a felvételi annyira lekötött, hogy nem nagyon törődtem Gyuszival, pedig akkora már mindketten egy jobb lakásban éltünk, a sors szeszélye folytán szinte egymás szomszédságában. A földrajzi közelség miatt megmaradt a barátságunk. Többnyire ott lógott nálunk, és ha, nem voltam otthon, apukámmal is remekül múlatta az időt. Volt katona, meg rövid ideig moszkvai diák is, ezen idő alatt rengeteget leveleztünk. Írt, válaszoltam, igyekeztem beszámolni az ismerősökről, a kinti, itthoni világban zajló történésekről. Egy évig földmérőkkel csatangolt, azt hiszem akkor láttam a legboldogabbnak. Élvezte a cigány életet, szerette a kollégáit, ismerkedett a munkásosztállyal, amiről addig sajátos elképzelései voltak. Ez a szakmai gyakorlat ösztönözte, hogy Fehérváron tanuljon földmérő mérnöknek, ami szintén sok örömet hozott az életébe. Fehérváron kezdett dolgozni is, ahol megismert egy lányt, s mint a mesében összeházasodtak házat vettek, gyerekük született. Na, akkor, az első fia születésekor láttam rajta, hogy újra boldog és elégedett. Jó helyen volt, munka volt, és család is, aztán valami történt, mert mikor összetalálkoztunk újra mogorva volt és mindenre panaszkodott. Olyan volt, mint akinek mindig félig üres a pohár…

Majd jött a hír, hogy elvált és hazaköltözött. Azt hiszem attól kezdve már csak folyamatosan kereste magát. Jöttek a nagy tervek, nagy fellángolások, majd újra a panasz, a reménytelenség, kereste az utat, de valahogy mindig eltévedt. Majd becsapott a betegsége, amitől ő is újragondolta az értékrendjét, és kicsit meg is nyugodott, és bekapcsolódott a református gyülekezet életébe. Egy időre nyugalomra is lelt, míg betegsége el nem hatalmasodott rajta, s jött a kórházba be, korházból ki időszak, ami egyre jobban leszívta életerejét, és lassan fogyott a remény is, s apránként elengedte az életet.

Talán halála előtti napokban  találkoztam az édesapjával, aki mondta, hogy Gyuszi elfáradt, nincs ereje tovább küzdeni. S amilyen harcban volt az őt körülvevő világgal, olyan szépen, csendben aludt örök álomra. Bőven nem volt még annyi idős sem, mint mikor a komikust Leslie Nielsent felfedezte a filmipar. Neki már elveszett az újrakezdés lehetősége.

Ahogy mondják fiatal volt a halálhoz. A temetésén néhány általános iskola osztálytárs volt ott, s én nagy kudarcként éltem meg, hogy középiskolás osztálytársaimat nem tudtam arról meggyőzni, hogy a tüskés külső mögött egy érző szív van, hisz csak én búcsúztam el akkor ott tőle. Remélem aznap azért sokan gondoltak rá.