Január 27-én évfordulónk volt, házasságunk sokadik dátuma, a születésnapom után egy nappal. Akkor házasodtunk a múlt században egy szutykos, szürke, nyálkás januári szombaton. Az időjárás pocsék volt, de kedvünk töretlenül jó.
Mikor úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt, elég reménytelennek látszott a jövő: Nem volt saját lakásunk, és kilátásunk sem arra, hogy valaha is lesz, pénzünk sem volt, de azt tudtuk, hogy munkánk lesz, amiből, ha nem is csúcsszinten, de valahogy majd csak megélünk. Ennyivel beljebb voltunk, mint a mai fiatalok, s így utólag átgondolva, ez nem volt kevés…
Az esküvő előtt a mi, nem túl nagy lakásunkban gyülekeztünk és rengetegen voltunk. Nem sokat jártam akkoriban fodrászhoz, de a fényes nap kapcsán felkerestem egy menő hajszobrászt, mondta, hogy üljek sorba, mondtam magamban, hogy csókoltatom, az esküvőm napján nem ülök egy fél napot hiába, ha eddig ment, most is hajat varázsolok a fejemre.
Szóval a lakásunkban ott nyüzsgött a terjedelmes vidéki rokonságom egy része, lengyel barátnőm, meg mi ketten és a szüleim. Ma már megőrülnék, egy ilyen tömegnyomortól, akkoriban meg sem kottyant. Anka, Krakkóból jött barátnőm olyan sokáig készülődött, hogy már kicsit aggódni kezdtem, vajon én, a mennyasszony is elkészülök –e időre. Anka mindenesetre ragyogóan nézett ki. Én is felkaptam valahogy a fehér ruhámat, megcsináltam a hajamat és startra kész voltam. Mint öntudatos hajadon nem is akartam fehér ruhát, hogy az olyan elkoptatott, nem eredeti, az olyan ósdi. Ahogy teltek a hónapok és közelgett az esküvő időpontja, beláttam, hogy talán mégis jó lesz az a fehér, s ennek ma már nagyon örülök. Szóval fehér ruha, egy nagy kalap és szőrme stóla, s már kész is voltam a nagy pillanatra. Induláskor még a kalapom beleesett a sáros trutyiba, de ez sem zavarta meg jókedvünket. Jókedvünk volt egész nap, mikor bementünk a házasságkötő terembe, mikor meghallgattuk az útravalókat, mikor koccintottunk, s mikor megköszöntük a sok-sok barátnak, rokonnak, ismerősnek, hogy velünk voltak ezekben a klassz pillanatokban.
Egy kedves barátunk elvitt minket egy autós városnézésre, akkoriban a hétvégén ez a túra szűk félórácskát tartott csupán. Majd megkezdődött az esküvői vacsora, ahol együtt mulattak rokonaink, barátaink és majdnem rokonnak számító régi kedves ismerőseink. A vacsora nem volt különleges, már nem is emlékszem mit ettünk, de ami jó volt benne, hogy közösen ettük.
Jól megfértek egymás mellett idősek és fiatalok, mi meg nagyon élveztük, hogy olyanok közt lehetünk, akik kedvesek számunkra, akikkel közösen éltük meg életünk fontos pillanatait, akikkel egyébként buliztunk, tanultunk, szórakoztunk. Mivel barátaink többsége hasonlóan csóró volt, mint mi, elmaradt a menyasszonytánc is, nem szabad lenyúlni azt, akinek nincs, nekünk elég volt, hogy eljött és osztozott az ünnepünkben.
Hogy mindenki jól érezte magát, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy zárásig együtt maradt a társaság, sőt a barátokkal még otthon folytattuk a bulizást. Az éjszaka közepén aztán elcsendesedett a csapat, mindenki hazatért, kivéve egy barátunkat, aki csacsi részegre itta magát és ott horkolt a hálószobánkban. Így a nászéjszaka fennmaradó rövid óráit hármasban töltöttük.
Volt rövid nászút a Mátrában, aztán kezdődtek a házas hétköznapok, amik tartanak azóta is.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy töretlen jókedvvel telt ez a sok év. Voltak hullámvölgyek, kisebb nagyobb veszekedések, mélypontok, s persze egy csomó-csomó klassz dolog is. A rosszon is valahogy átjutottunk, hol egyikünk, hol másikunk engedett vagy éppen más felé indultunk tovább. Olyan a kapcsolatunk, mint egy vadrózsa bokor, az emlékek, az együtt megélt jó és rossz pillanatok összekuszálódnak, egymásba fonódnak, és apró tüskéinkkel védjük ezt a közösen növesztett bokrot, hogy újra és újra kizöldüljön, hogy virágokat hozzon, hogy a termés fejlődjön, s legyen az kettőnk és a hozzánk tartozók közös öröme, közös sorsa. Nincs kőbe vésve, hogy ez mindig így is lesz, csak remélni tudom, remélni tudjuk, s dolgozunk is rajta. Miközben nem tudom, hogy a jövő hónapban lesz a munkám, valaha is nyugdíjam, ha megélem az aggkort. A jövő egy sötét alagút, de talán ez a sok gödörrel, kátyúval kirakott számtalan esztendő adhat erőt és bizakodást ahhoz, hogy lehetnek boldogabb éveink is együtt. Talán…
