Selejtek Szilvitől

Aki velem egy időben koptatták a Közgazdaságtudományi Egyetem köveit, azok közül sokan emlékezhetnek Krasznodarra,, erre az Oroszország déli részén, a Kaukázus előterében fekvő városkára, ahol az egyetem hallgatóinak orosz nyelvi továbbfejlesztése folyt. Az aktuális harmadévesek ősszel és tavasszal két csoportnyi mennyiségben képezhették magukat az ottani egyetem kötelékében az orosz nyelvből. Az országot persze akkoriban még Szovjetuniónak hívták. Nem tudom, ki, hogy volt ezzel, mi szívesen mentünk, s ahogy a mondás tartja több volt a fóka, mint az eszkimó. Ha nem is álmaink úticélja volt, de mégiscsak a világ általunk nem ismert szeglete.

Készülődés közben kiderült, hogy milyen kicsi is a világ. Anyukám kolléganőjének barátnője ( ez eddig még követhető?) szóval az unokái Krasznodarban éltek. Kettő is volt belőlük, hisz ikrek voltak a kislányok. Aki esetleg nem tudta volna Krasznodar nem csupán a magyar egyetemisták kedvenc célpontja volt, hanem itt folyt a magyar vadászpilóták képzése is. Így sok csinos fiatalember is megfordult ott akkoriban, kik vélhetően barátkoztak a helyi lányokkal, és egyiküknek - másikuknak sikerült ott maradandó emléket hagyni. A nagyi törődött az unokákkal, ahogy ilyen nagy távolságból képes volt rá, így megkért, hogy vigyek el két korcsolyát a kislányoknak. Ez nekem olyasmi volt, mint a tengerbe a sót, de hát ő tudta, mire van szüksége a kicsiknek. Így a csomagomba, amely nem volt aprócska bekerült még két pár kori is. Moszkváig vonatoztunk, majd ott egy kétpropelleres repcsire szálltunk. Velünk érkezett Krasznodarba a Korall együttes is Soltész Rezsővel, így egy estére már volt programunk, mert meghívást kaptunk a koncertjükre.

Fűtetlenül

Október elején landoltunk Krasznodarban, és hiába volt elég délen, igen friss idő fogadott minket. Kiderült, hogy arrafelé szigorúan október 15-én kezdődik a fűtési szezon, lehet kánikula vagy éppen hóesés, nincs kivétel. Sajnos a fűtés és a meleg víz is kéz a kézben jártak. Ha nincs fűtés, nincs meleg víz sem. Így aztán sajátos zuhanyozást produkáltunk: Csap kicsit megnyit, nagylevegő, beugrás a zuhany alá, majd sikoly, csap elzár, szappanoz, s ismét sikoltva a hidegvíz alá. Nem is voltunk betegek…

Egy koleszban laktunk  az igazi diákokkal , és nem is egy elkülönített szárnyon, a folyosón volt magyar szoba és helyi szoba egyaránt. Azt hiszem, hárman vagy négyen laktunk egy szobában, ami felejthető volt, mármint a külleme és berendezése is. Alapvetően egy pozitív csapat jött össze, és igyekeztünk a dolgok szebb oldalát észrevenni. Többnyire ez nem is jelentett túl nagy erőfeszítést.

Teltek a dolgos hétköznapok és délelőttönként különböző órákon gyúrtuk a nyelvet, volt, amit értettünk is, főleg mikor az ország ismeret tanárunk szeretettel köszöntve minket megjegyezte, hogy milyen szép is fővárosunk , Bukarest. Ezen akkor kicsit elcsodálkoztunk, de később rájöttem, hogy egy olyan hatalmas országból nézve, annak is egy kisvárosából nem látszik a nagy különbség Bukarest és Budapest között. Talán egy földrajzban járatos tanerőtől egy kicsit szokatlan. Teltek a napok nem túl változatosan, a s hónap közepén megjött a fűtés és a meleg víz is. Már éppen ideje volt, mert az utolsó napokban nem egyszer kabátban ültünk a tanórákon.

 A helyiekkel is barátkoztunk szolidan, volt, hogy meghívtak vacsira, és amíg nem humorizáltunk a fennálló renden, addig nem is volt baj. Mikor kedvenc vicceinket lefordítottuk oroszra, volt, hogy kinéztek, nem áll-e a szoba ajtó előtt valaki. Ebédet a menzán ettünk, ahol egy hét után számomra két ehető étel akadt, a borcs és a csi. Ezeket váltogattam, s bónuszként a párizsi zsömlét. Ünnepnapokon felkerestük a palacsintázót, ahol jó palacsintát és pelmenyét lehetett falatozni. Ide többnyire a kis gyerekes családok jártak, meg mi.  A boltban, ahova vásárolni jártunk, sajátos kiszolgálás működött. Minden egyes termékcsoport külön kiszolgálóhoz tartozott, így akár négyszer ötször is sorban állhattunk, hogy tejet, kenyeret, vajat vegyünk, de már az is öröm volt, hogy kapható volt.

 Egyik nap felkerestem az ikreket is, hogy átadjam a korcsolyát. Nagyon kedvesen fogadtak. Mivel az apáról és a nagyiról gyakorlatilag nem tudtam semmit, az orosz rajfilmgyártás elévülhetetlen érdemeit veséztük ki hosszan. A lányok helyesek voltak, anyukájuk pedig egy jól megtermett asszonyság. Vonásait nézegetve próbáltam benne felfedezni azt a hamvas fiatal lányt, aki meghódította egy fiú szívét, nem volt könnyű. Két óra kedélyes feszengés után búcsút vettem tőlük.

 Az Ararát

Az egy hónapos kint lét egyik legjobb része volt az a néhány napos kirándulás, mikor Jerevánban jártunk, az Ararát tőszomszédságában. Egy kis Antonov géppel utaztunk az örmény fővárosba Megjegyzem a város  napjainkban 2794 éves, s mikor ott jártunk éppen csak néhány évvel volt fiatalabb, így az sem csoda, hogy az örmények mát 301-ben felvették a kereszténységet. A város olyan igazi birodalmi hely volt. Hatalmas épületekkel, széles utakkal, mint kiderült a XX. században teljesen átépítették így a múlt építészete a szocialista építőmunka áldozatává lett, szerencsére levéltára számos értékes múltbeli dokumentumot őrzött meg. .  Akkoriban még nem tudták Jereván lakosai, hogy a baltás gyilkos kapcsán nem nagyon fognak rajongani értünk, ezért még nagy szeretettel vettek körül minket. Mindenhol mosollyal és örömmel üdvözöltek, s mikor kiderült, hogy egy évfolyamtársnőnk onnan származik, hát a tenyerükön hordoztak. Az étteremben, ahol ettünk egymás után érkeztek az ajándékpezsgők és konyakok.

Így nem csoda, hogy széles jókedvvel érkeztünk vissza szállásunkra a Lasztocska ( fecske) hotelbe) ahol tovább folytattuk az ismerkedést az örmények folyékony kincseivel . Talán jobb lett volna, ha ezt már kihagyjuk, mert így csak szórványemlékeink maradtak a környéken található, egyedülálló sziklasírokról,ahova másnap reggel tettünk egy buszos kirándulást, majd egyszer csak megnézzük….

Visszafelé ismét egy Antonov gépre ültünk. Miután elhelyezkedtünk érkezett egy ember egy hatalmas villáskulccsal a személyzet pedig elfojtott idegességgel sugdolózott. Most már úgy gondolom, hogy megoldották a problémát, mert szerencsésen megérkeztünk Krasznodarba. Azért akkor kicsit izgultunk.

Koncert és bánya

Felejthetetlen élmény volt a Korall koncert. Csoportunk a nagy színházterem utolsó sorában kapott helyet. A fiúk a színpadon csinos kis egyenruhában zenéltek, mivel ez volt a meghívás feltétele. Mi füttyögtünk, csápoltunk, hujjogtunk, ahogy illik, így a közönség a számok között bennünk gyönyörködött. Egyikünk sem volt az a Korall fun, de ott messze otthonról jól esett egy kis hazai.

A másik nagy program a bánya volt, a közfürdő ahova akkor mentünk, mikor meleg víz nélkül teltek a napok. Gőz az aztán volt és jó nagy tömeg is, hatalmas és még hatalmasabb orosz asszonyok között ismerkedtünk a gőz erényeivel. Néha kicsit fuldokoltunk, csapkodtuk magunkat mi is a vesszővel és nagyon élveztük, hogy a zuhanyból a jéghideg mellett forró is csordogált. A helyiek a fürdőzést követően a bánya melletti kantinban nyers füstült halat falatoztak és vodkával öblögettek.

Moszkva és haza

Véget ért az egy hónap, és tényleg gyorsan eltelt, mi meg indultunk hazafelé. Mivel november eleje volt, Moszkva ilyenkor zárt város lett az nagy ünnep miatt, és csak az tartózkodhatott benne, akinek a hatóság engedte. Szerencsénkre kísérő tanárunk talpraesettségének, mégis eltölthettünk néhány napot a fővárosban. Ott már olyan hideg volt, hogy az irhabundámat simán elbírtam . Akkortájt Moszkvában tanult három gimis osztálytársam is, akik a kommunikációs forradalom előtt is képesek voltak megtalálni minket, az akkor sem kicsi városban. Velük lógtam végig azt a néhány napot, hol egyikük, hol másikuk ért rá, hol négyesben csatangoltunk, s megmutatták a város igazi arcát mint majdnem bennszülöttek. Belógtunk elegáns étterembe, ahol a svédasztalnál megkajáltunk, metróznunk, gyalogoltunk és rengeteget dumáltunk. Jó volt. Eljött a búcsú és mire a pályaudvarra értünk a többiek már kiosztották a fülkéket, s mi a barátnőmmel két orosz, férfi vasutassal kerültünk egy kupéba. Eleinte persze nem voltunk elragadtatva, de olyan kedvesek voltak, hogy aranyéletünk volt hazáig. Ők baráti találkozóra mentek Miskolcra, megmutatták az ajándékokat, és tele voltak izgalommal várakozással. Reggelente vodkával és párizsis zsömlével keltettek minket. .Ők Debrecennél átszálltak Miskolc felé, mi pedig tovább zakatoltunk a haza irányába. Megérkeztünk, Ő már a pályaudvaron várt. Véget ért az egy hónapos szünet, s mi ezerrel készültünk a mindjárt beköszöntő vizsgaidőszakra.

 http://www.szepsegbolt.hu/markak/rimmel.html?utm_source=adbox&utm_medium=affiliate&utm_campaign=rimmelakcio_pps

Mire leértünk Rómáig már ezerrel tombolt a nyár. A sátor olyan volt esténként, mint egy szauna kamra. Már nem fáztunk, de legalább a Firenzében bevezetett spórolási módszer működött. Így továbbra is megkaphattam a napi fagyimat a kempingen „megspórolt” pénzből.

Róma nagy volt, lüktető és csodálatos. Azt hiszem megnéztük a kötelezőket, s egyiktől, másiktól igazi ámulatba estem. Felemelő élmény volt a Szent Péter katedrális, már maga a tér is, s az követően a templom. Hatalmas, impozáns, s mégis minden a helyén volt, én egyszerűen tökéletesnek láttam. Máig őrzöm azt a pillanatot emlékeimben mikor beléptem.

 Az ókori emlékek, romok között lépdelve először ott érezhettem azt a semmihez sem fogható érzést, hogy a történelem kövein sétálok. Mindig különleges érzéssel tölt el, ha arra gondolok, hogy több ezer évvel előtte ezeken a helyeken emberek éltek, sétáltak, szórakoztak, öldököltek, szerettek, intrikáltak gyűlöltek. Szóval olyanok voltak, mint ma mi, csak kicsit korábban tették ezt . Azt éreztem, hogy együtt gyalogolunk  ott azokon a történelemkönyvekből ismert helyeken, olyan ez, mint egy időutazás.

Megnéztük Róma híres szökőkútjait is, amelyek csodálatosak, s bónuszként a nagy melegben jót is pacsálhattunk a vizükben A legemlékezetesebb a Fontana di Trevi volt, ahol sikerült fotózás közben egy szuvenír árus kis bőrönd standját levernem . Mondjuk, nem örült neki. Akkor már ismertem a szót: scusi, mondtam is sűrűn, de ő egyfolytában az édesmamáját emlegette. Azt hiszem, jól értettem, és nem az enyémre gondolt. Szerencsére mindene épségben maradt.  …Micheangelóval is találkozhattunk újra freskójával, a Pietával és Mózessel is.

Róma lüktetett a napfényben, az emberek többsége csinos kis robogókkal száguldozott, kedvesek, nyitottak, segítőkészek voltak az emberek. Mielőtt elindultunk sokan riogattak azzal, hogy sok a lopás, óvakodjunk a motoros tolvajoktól, szerencsénkre mi még csak hasonlóval sem találkoztunk.

Miután szétgyalogoltuk a lábunkat, s megismerkedtünk a sok-sok látnivalóval újra autóba ültünk, és a csizma másik oldala felé vettük az irányt. Az eredeti tervekben Nápoly is szerepelt, de a csapat megbeszélte, hogy országúton ezekkel az autókkal ez túl nagy vállalkozás lenne. Marad hát Rimini és San Marinó a törpe állam. A nagy kulturális sokk után jól esett a tengerparton ejtőzni. Itt még több asszony meg több nyugágyon heverészett hosszú kilométereken át a tengerparton. A cseccse-becse és kókusz árusok hangosan kínálták portékáikat a forró homokban. Fürödtünk, napoztunk, gyalogoltunk hosszasan. Élveztük a napot, a tengert, esténként pedig a korzón bámészkodtunk. San Marino is egy nagyon kedves hely volt, mintha a virágzó középkorba csöppentünk volna, s ráadásul csodás kilátás nyílik onnan a környékre is. Sajnálatosan itt ettem életem legrosszabb jégkrémjét, ciklámen színű volt és bűn rossz, legalább is az én ízlésem szerint. Szégyenszemre el is dobtam.

 Véget ért a tengerparti semmit tevés, s elindultunk hazafelé. Még egyszer bekukkantottunk Velencébe, hogy elménkbe zárhassuk ezt a felejthetetlen élményt, és, hogy a Rialto forgatagában vegyünk egy –két emléket magunknak. Itt kaptam meg életem első farmerjét, egy tarisznyás bölcsészek által ige kedvelt rojtos kis bőrtáskát, és egy csodás,igen aprócska bőrszoknyát. Mivel már a növésen túl voltam, évekig kísértek ezek a ruhadarabok.

 Az autónk gumija akkora már tükör simára kopott, de hála a nagy óvatosságnak a Moszkvics kerekei egy nyugati autóval sem voltak kompatibilisek, így maradt az óvatos közlekedés. Visszafelé hegyen völgyön zakatoltunk, miközben az idő egyre hűvösebbre fordult, s mivel ránk sötétedett az országút mentén vadkempingeztünk. Éjjel ismét jól összebújtunk, s reggel patakvízben mosakodtunk a romantika jegyében. Utazásunk utolsó állomása Bécs volt, addigra már úgy telítődtünk és elfáradtunk, hogy nem tudtak már tűzbe hozni a valaha dicső császárváros nevezetességei. Már tudom, hogy Bécs is egy izgalmas város, látnivalóival és sajátos hangulatával, de akkor jobban érdekelt, hogy még teletömjem magam banánnal, ami átszámítva is olcsóbb volt, mint otthon, ráadásul lehetett kapni. Búcsút intettünk Bécsnek s elindultunk hazafelé. Az autóban még maradt egy kis krumpli és hagyma is, ebből jól lehet érzékelni, hogy mennyi kaját vittünk a három hetes utazásra. Épen és élményekkel tele érkeztünk haza. Az emlékeket eltároltam, s a rucikat, amiket kaptam rongyosra hordtam, mert még úgy leharcoltam is igen különlegesnek számítottak abban a régi antivilágban.

Ilyen volt az első külföldi utazásom, már amire emlékszem belőle.

A barátság fontos dolog, mindannyiunk életében. Rövid, hosszú földi pályafutásunk során ott vannak velünk s barátok. Kik végigkísérnek az úton, mások egy –egy időszakban kapcsolódnak be életünkbe.

Befolyásolják minden napjainkat, jó vagy rossz irányba kormányozzák az életünket. Érzékeink gyakorta megtréfálnak minket, s emiatt előfordul, hogy csalódunk is. Akit barátnak hittünk nem is az, s kiről nem sok jó feltételeztünk, egyszer csak kiderül, hogy igazán szeret miket. Nagy tréfamester az élet. Ha jól mennek a dolgok, akkor megszaporodnak körülöttünk a barátok. Hívnak, írnak, érdeklődnek, s sokan elhitetik velünk, hogy fontosak vagyunk számukra. S mi ezt el hisszük, hisz olyan jól esik. A barátság nagy próbája azonban ott kezdődik, ha a dolgok nem jól alakulnak, ha bajban vagy. Ekkor dől el, ki az igazi barát, és ki az, aki sikered farvizén veled együtt robogott, míg abból ő is hasznot húzhatott.

Ez így volt már régen is,s manapság egyre inkább így van, sajnos “Mindenki hallja, hogy mit mondasz, a barátok meghallják azt, amit mondasz, de az igazi barát figyel arra is, amit nem mondasz ki.” (Szókratész)

Olyan a barátság, mint egy hosszú országút, ahol jönnek- mennek. Van aki, velünk tart, s együtt utazunk tovább, van, aki lemarad, és elsodródunk egymás mellől, s van, aki szembe jön, pedig egyirányú úton kéne haladnunk. Jönnek, mennek a barátok, s néha váratlan helyzetekben is születnek új barátságok, amikből akár jó is kisülhet. Érnek, minket örömök és csalódások is, de, ha jól kezeljük, akkor mindegyikből tanulhatunk, és többek leszünk tőle. Azt mondják, hogy a dolgok nem véletlenül történnek, azért kellenek a kudarcok, hogy elgondolkozz, és tovább lépj egy másik szintre, amitől jobb lesz neked.

Egy történet

Megosztok hát én is egy történetet, ami nem lesz búskomor, talán

Régen kezdődött, még az anti-világban. Akik felnőttként léptek át az újvilágba, azok talán emlékeznek a GYES-es üdülésekre. A kismamák, kispapák a gyerkőccel télen elmehettek a SZOT üdülőkbe, mikor a dolgozó osztály robotolt. Mi is eljutottunk. El lehet képzelni, hogy mennyi élménnyel várt a téli szünet idején a Balaton partja. Akkor nem számított, elég volt, hogy együtt kiszakadhattunk a hétköznapi verkliből, és hasonló korú fiatalok között lehettünk gyerekestül. Ott ismerkedtünk össze, és bár Budapest két szélén laktunk, kiderült, hogy van egy csomó közös ismerősünk. Az első találkozás felejthetetlen volt. Ő ott ült a folyosón és Gyurkó Kádárról szóló könyvét olvasta. ..

Azt mondják, hogy lakva ismeri meg az ember a másikat, hát mi két hétig együtt laktunk, és ismerkedtünk. Nem mindenben gondolkoztunk a dolgokról egyformán, de ez nem is kell. Láttuk egymás erényeit és hibáit, de mivel előbbiből volt a több, elfogadtuk egymást és kezdetét vette egy hosszú barátság. Teltek az évek, s mi hol szorosabbra, hol lazábbra vettük a barátkozást, kicsik voltak a gyerekek, messze laktunk egymástól, sodort az élet, sok volt a munka, de azért ott voltunk egymásnak. Ha tehettük együtt nyaraltunk, teleltünk, közös családi és felnőtt programokat szervezetünk. Ő közben belevetette magát a közéletbe, ahol annak rendje módja szerint, hol szárnyalt, hol a földön vergődött. Mi ott voltunk ekkor is, akkor is, hisz nem ideológiai alapon szerveződtünk össze. Az évek során mindannyian változtunk, ki ezért, ki azért, hol egyikünknek, hol másikunknak ment jobban, de ez sem zavarta meg barátságunknak. Mikor, kinek volt szüksége segítségre, számíthatott a másikra. Egyszer csak mi leszakadtunk, és már egyre kevésbé értettük meg egymást. Ahogy mondani szokták, itt nálunk valahogy a szék határozza meg a tudatot. Az ő széke jobban hatott tudatára, és egyre fogytak a közös pontok. Szerencsére maradt még elég belőle, és bár megcsappant a közösen töltött idő száma, az mindig jó volt. Valahol megértettem, s elfogadtam, hogy más lett, ha ezzel nem is tudtam azonosulni.

Aztán úgy hozta az élet, hogy együtt dolgoztunk. Hálás voltam érte, mert olyan munkát végezhettem, amit szeretettem. A kollégák tudták, hogy barátok vagyunk, hát visszahúzódtam, nem bratyiztam a munkahelyemen vele, hogy még véletlenül se mondja senki, persze könnyű neki, ő a főnök barátja. Aztán valahogy összekuszálódtak a dolgok, nem úgy szaladt a szekér, ahogy kellett, s ilyenkor egy munkahelyi közösségben is megindul a kiszorítósdi, suhannak a hírek, álhírek pletykák. Mivel akkoriban már évek óta „vállalkozóként” dolgoztam, teljesen védtelenül értek a munkahelyi támadások, mert mindig munkára és nem munkahelyre szerződtem. Azt gondoltam, hogy a jó munkánál nincs is jobb passzus… Tévedtem, s azt vettem észre, hogy ő egy alkalmazottjával felmondó levelet kézbesített. Nem a felmondás fájt, persze, hogy nem esett jól, hanem az, hogy még annyi fáradtságot sem vett, hogy négyszemközt átbeszélje velem. Örök optimistaként kértem egy időpontot, hogy azért beszéljük ezt át. Kaptam. Az első mondat után tudtam, hogy hiba volt odamennem, hisz kapásból nagyon elutasító volt. Megkaptam az első horgot: Ez munkahely, és nem a barátságról szól. Mondtam azért hadd meséljem el a saját álláspontomat. Mondta legyen. Elmeséltem, s erre ős úgy reagált, behívja a másik kollégákat szembesítésre, hogy ki is hazudik. Na, akkor, és ott egy világ omlott bennem össze. Az én barátom, feltételezi rólam, hogy hazudok, akkor miért barátkozott velem, miért nem pattintott már régen le, ha úgy tartja, hogy összeférhetetlen vagyok. Nem értettem, s megbántottam eljöttem. Véget ért a közös munka, és megszakadt a barátság is.

A Vége és a hozománya

Bele is betegedtem lelkileg és testileg is, nem a búcsú fájt, hanem a módszer, a hogyan…Egy év is eltelt, s még nem tudtam könnyek nélkül beszélni a történtekről. Majd eltelt a kettő is, hogy ismét láttuk egymást, s akkor éreztem először, hogy túljutottam a dolgon, már nem fáj, ha látom, végleg kiírtam őt életem könyvéből. Sem, harag, sem sértettség nem maradt, csak egy csomó tapasztalás. S valóban, több lettem ettől a csalódástól.

Köszönöm, hogy találkoztunk, hogy olyan képességeket erőltettél ki belőlem, amiket saját bizonytalanságom, sosem engedett felszínre törni. Köszönöm, hogy kreativitásom újabb kapuit segítettél kinyitni, amiket későbbi munkáim során igen jól hasznosíthattam, s általuk olyan dolgok történtek velem, amiket még legmerészebb álmaimban sem tudtam elképzelni. Pedig, hidd el, hogy tudok nagyokat álmodni. Köszönöm, hogy ettől erősebb lettem, bár tény, hogy kicsit bizalmatlanabb is, de talán ennyi belefér.  Nevetni még nem tudok szívből, de már jókat mosolygok azokon a régi történéseken.

Megérkeztünk Firenzébe, ahol napsugaras idő fogadott minket, és ez olaszországi tartózkodásunk alatt így is maradt.

A műemlékek bemutatását meghagynám az útikönyv szerzőknek, hisz van belőlük jó néhány. A Mediciek híres városából két fontos emlékem maradt. Mindkettő kapcsolódik valahogy a nagy reneszánsz óriáshoz, Michelangelóhoz

Az egyik a Dávid szobor, a másik meg a camping. A Dávid, mint tudjuk a mester egyik híres alkotása, amelyből a városban van kicsi is, pici is nagy is, óriás is bőven. Tény, hogy lenyűgöző volt élőben találkozni a reneszánsz művész tökéletesre hajazó férfialakjával. Igaz, ki sem tudtuk volna kerülni, hisz léptem nyomon találkozhattunk vel.

A camping, ahol laktunk, milyen érdekes szintén a mester nevét viselte. Akkor már szert tettünk némi helyismeretre, tudtuk, hogy mennyit ér a pénzünk - mondjuk semmit-, hogy mi mennyibe kerül. Bár igen takarékos üzemmódban működtünk, vacsira konzerv, vagy éppen a zsírban lesütött hús, a városnézésre szendvicseket gyártottunk, csak tejet és kenyeret vettünk, a luxuscikk pedig a fagyi volt. Minden nap egy fagyira volt opcióm, hisz kellett a pénz belépőkre, közlekedésre, szállásra.

Most már ennyi év után leírhatom, talán mert elévült, hogy a campingezésnél kicsit csaltunk. Ez itt kezdődött a néhai Michelangelo nevét viselő campingben. Azt találtuk ki, hogy a szülők behajtottak kocsival, mi pedig gyerekek egy kicsit később besétáltunk, mint akik már ott laknak. Bent pedig csatlakoztunk a szülőkhöz. Már első nap majdnem lebuktunk. Mi javában pumpáltuk bent a sátorban a matracokat, mikor jött egy alkalmazott, hogy pontosan felírja a sátorhely adatait. Mi bent lapítottunk a szülők meg kint vigyorogtak és kézzel -lábbal mutogattak a gyanútlan úrnak. Megúsztuk, bár mi gyerekek rettenetesen szégyelltük magunkat, de az extra fagyit lelkifurdalás nélkül tömtük magunkba, mert az olasz gelato igencsak finom volt. Azok a hatalmas fagyis pultok megannyi ízzel,színesen, s nem az itthoni gombócos formában, hanem spéci kanállal lapátolták a tölcsérbe, hogy a fele ki is lógott belőle. Minden nap másik ízzel próbálkoztam.

 Néhány nap múlva búcsút mondtunk a Dómnak, a képtárnak az Arno partjának, a szűk kis utcácskáknak, az aranyművesek csábító kirakatainak és Dávidnak is, s indultunk tovább. Következő megállónk Pisaban volt, ahol ama híres ferde toronynál időztünk csak. Tényleg ferde volt, bár az én apukámnak sikerült néhány olyan fotót készítenie, amin kiegyenesítette a híresen ferde épületet.

Marina di Pisa is egy jelentős hely volt, hisz itt láttam meg először a tengert. Milyen volt? A színe különleges, az íze meg szokatlanul sós. Akkor még nálam a Balaton messze verte a tengert. Semmi nyafogás, de a tenger is olyan, hogy aki nem ott nőtt fel, s addig csak édes vizet látott, annak szoknia kell. Olyan ez, mint az első találkozás egy igazi francia pezsgővel annak, aki addig többnyire csak tankpezsgőt kóstolt. Megízleli, és azt kérdezi: Ettől vannak úgy oda?

Aztán minél többet próbálgatja, annál jobban ráérez az ízére, és egyszer csak azt veszi észre, hogy a régi már nem ízlik. Na, valahogy így voltam én is a tengerrel. Minél többet erőltettem, annál inkább ráéreztem, s meg is szerettem. Akkor, ott először a tenger sós volt, és erősen hullámzott, feküdtek az asszonyok hosszú kilométereken át a tengerparton, a vízparton pedig  sosem látott nyüzsi volt. Amit fantasztikus élményként életünk meg szintén, az esti forgatag, ahogy tömegek korzóztak az éjszaka közepéig , vagy kiültek az éttermek kávéházak teraszára, éltek, dumáltak ettek, ittak hangoskodtak . Élvezték az életet, a nyarat, a társaságot, s mi is így tettünk. –folyt-

Aki már tíz évesnél idősebben élte meg az antivilágot, az biztosan emlékszik arra, hogy külföldre utazni milyen nehéz is volt, főleg a tőlünk nyugatabbra eső országokba. Nehéz, de mekkora öröm és milyen fergeteges élmény is egyszerre.

A szerencse gyermek voltam, mert az első Olaszországba vezetett, mikor tizenöt éves múltam. Addig csak a határ környékén jártam, mert rokonságom nagy része az Őrségben lakott. Szüleim évekig spóroltak az útra, majd vettünk egy nagy levegőt és beadtuk az útlevélkérő nyomtatványunkat. Anyukám egyéb származású volt egy disszidens húggal terhelve, apukám pedig ötvenhatos tevékenysége miatt viselt bélyeget. A kedves barátok, ismerősök mind azt duruzsolták, hogy úgysem kapjuk meg mindhárman a kibocsátó passzust. Anyu azzal riogatott, hogy még ők bejárják a szép Itáliát, addig én mehetek aratni vidékre. Elsőként az én útlevelem érkezett meg, de aztán csodák csodájára megtaláltuk a postaládánkban szüleim kék könyvecskéjét is. Időközben kiderült, hogy egy barátnőm is családjával a napfényes Itáliába készül, így mi, összeszerveztük a szülőket, hisz társaságban jobban telik az idő, meg idegenben jó, ha vannak társaid, akik segítenek, akikkel együtt győzheted le az estlegesen felmerülő akadályokat. Hónapokig folytak a közös megbeszélések, merre menjünk, ki mit, hozzon. Megérkezett a vízum, kiváltottuk az áhított valutát, szereztünk még nyugaton is elfogadott plusz fizetőeszközt, amit persze jól eldugtunk és nekiindultunk a három hetes nagy kalandnak. A kocsik dugig megpakolva indultak Rábafüzes felé. Volt abban minden, mint egy szatócsboltban, néhány ruha, kölcsönsátor, takarók és annyi kaja, amennyi csak elfért. Vittünk szalámit, krumplit, hagymát, zsírban lesütött húst, tojást, Mária néném sokáig elálló vajas süteményét, és három kanna benzint, amik társaságában ültem az autó hátsó ülésén.

Az utazás minden napjára persze már nem emlékszem, de egy-egy számomra fontos állomás a mai napig él bennem.

Az első megálló

A határátkelés valami fantasztikus érzés volt. Akik ma raftinggal és bungee jumpinggal oldják a feszültséget, növelik az adrenalint, azok tudják igazán elképzelni, hogyan keveredett az öröm, az izgalom ekkor. Öröm, hisz először kiléphettem az országomból, izgalom, hogy ne kössenek bele a fináncok semmibe, ne találják meg a dugi valutánkat, engedjenek el békében minket. Minden rendben volt és mi elindultunk a NAGY ISMERETLEN felé. Országutakon poroszkáltunk, mert nem is lett volna pénzünk a sztráda díjra, másrészt röhejes is lett volna egy Moszkviccsal próbálni felvenni a jó kis nyugati verdák tempóját. Első megállónk valahol Willach környékén ,a hegyek között, egy tó partján megbúvó kemping volt. Életünkben először felvertük a sátrat, hát elég sajátosan nézett ki, ahogy kicsit csámpásan ott feszített a helyi és nyugatabbról érkezett impozáns sátorcsodák között. Egyébként mindenki kedvesen méregetett minket, hisz akkoriban még nem özönlötték el Ausztriát a magyarok, akik mentek, azok pedig nem igen jutottak túl a Maria Hilfer Strasse üzletsorán.

Eljött a lefekvés ideje, és ott a hegyek között szép hűvösek az esték. Mi pedig meglehetősen vacogtunk annak ellenére is, hogy magunkra vettük az összes meleg cuccunkat. Összebújtunk, mint a három nyulak és aprócskára zsugorodott bennünk az induláskor érzett felhőtlen öröm és önbizalom. Picinek és elveszettnek éreztük magunkat. Ha lassan is, de eljött a reggel, ami szintén nagyon frissen sportosan köszöntött be. Összepakoltunk és Tarvisio felé vettük utunkat. Mondanom sem kell, hogy utitársainkkal fele úton elvesztettük egymást. Nem volt mobil, hangunk meg nem szállt kilométerekre, így a vak véletlenre bíztuk magunkat és reménykedtünk, hogy a határnál csak megtaláljuk egymást. A határátkelőnél azt láttuk, hogy Marcsi, a barátnőm apukája szép tagoltan és szép hangosan a nevünket ismételgeti magyarul, hogy vajon emlékeznek e ránk a határ őrei. Nagyon megörültünk egymásnak és attól kezdve minden napra megbeszéltük, hogy elkeveredés esetén, hol is próbálunk majd találkozni. Mondanom sem kell, hogy többet nem hagytuk el egymást.

Velence

A sátrat másodszor a velencei Mestrében vertük fel. Talán már annyira nem volt csámpás, de kicsinek, kicsi maradt, bár mi hárman nagyszerűen elfértünk benne és fele annyi idő alatt felállítottuk, mint mások óriássátraikat. Itt már langyos volt az este, akár az éjszaka is, így kellemesebben telt az alvás. Irány busszal Velence. Velence azóta is toplistám első helyeinek egyikén áll. Soha nem éreztem büdösnek, nem láttam koszosnak, elbűvölnek a csatornák, a gondolák, a jövő-menő hajók, a kopottságukban is gyönyörű paloták, a Szent Márk tér a templommal, impozáns tereivel, épületeivel, a Doge Palota a szűk sikátorok, a hentesüzletekből kiszűrődő énekszó, a Rialto nyüzsgő forgataga, egyszóval minden. Mostanság néha túl sokan vannak, és tömeg láttán arra gondolok, hogy vajon a libanoni cédrus és dalmát tölgyek bírják- e a terhelést, de mindig elámulok, hogy akkor régen, mire is volt képes az emberi elme, az emberi kéz. A Szent Mark templomnál álló szigorú örök nem engedélyezték a templomlátogatást, mert a forró nadrág (aki emlékszik még rá) a szent helyen tiltott ruhadarabnak számított akkortájt. Nem baj, másnap azért megnéztük, s naná, hogy nem hagytuk ki a vaporettót sem, hisz a vízről egy másik Velence tárul elénk. Később, ha tehettem, akkor hajóval mentünk a cölöpökön álló városba, Punta Verde kikötőjéből. Brutális a látvány, ahol a tengerről érkezve kinyílik Velence tornyaival, palotáival, a Doge palotával. Szeretem.

Útközben

Esténként a kempingben pihentettük gyaloglástól megfáradt lábunkat, mármint a szülők. Mi meg barátkoztunk azzal a néhány magyarral, akik szintén ott vertek sátrat ás francia szomszédainkkal is, aki jóvoltából először ettem kagylót. A franciák nem cicóztak csaj úgy nyersen feltörték a kagylót, cseppentettek rá egy kis citromot, és hamm. Mi is így tettünk, s én egész délután úgy éreztem, hogy az a drága állat szép lassú féregmozgással araszol vissza a szabad levegőre. Közel egy kiló körtét utána engedtem, hogy valahogy segítsem a lejutását. A körte ugyanis a kempingben termett, és annyi gyümölcs volt rajta, hogy meg sem látszott, mikor egy zacskóval leszedtünk róla. Honfitársaink megkérdezték, hogy mit csinálunk a körtével- azt hiszem nehéz lehetett kitalálni- hát Marcsi bátyja mondta neki: Eltesszük dunsztba! Abban az időben a kemping egy nagyszerű közösségi hely volt, ahol mindenki kiszolgáltatott volt, hisz magát és értékeit csak egy kisebb-nagyobb vászonsátor védte, így vigyáztunk egymásra és a másik értékeire is.

 Rengeteget mászkáltunk, ittuk a kultúrát és sokat nézelődtünk, bár Olaszország akkoriban nem tartozott Európa vezető államai közé az élet mégis sokkal jobbnak látszott és merőben más volt, mint otthon. S főleg az üzletek kirakata, az a választék, az a színorgia, nehéz volt betelni vele. Nálam mindig ott volt az utikönyv és folytonosan készültem a következő látnivalókból, s pumpáltam a társaságba a tudást, kik a nagy melegben sokszor ellenálltak a kultúra csábításának.

Gyorsan eltelt az a néhány nap, s indultunk tovább. A következő célállomás Firenze volt. Útközben csodáltuk a tájat, pontosabban a szüleim, mert én a nyitott ablakoknál- légkondi még nem volt- szépen elaludtam a jótékony huzattól. Ők néha felébresztettek, egy- egy szép táj, vagy épület látva, megnéztem és tovább szunyókáltam szerencsémre a benzin szépen fogyott és apukám is csak a vezetési szünetekben dohányzott, így épségben megúsztam a három nagy kanna üzemanyaggal töltött társa együttlétet. Útközben kicsit megálltunk Bolognában is körülnézni, majd úgy bekeveredtünk az egyirányú utcák összevisszaságába, hogy végül egy kedves olasz fiatalember vezetett ki minket a városból. S lassan eljutottunk Firenzébe, az Arno partján terpeszkedő csodálatos kis ékszerdobozba- folyt-

A Poltár legutóbbi vendége Lengyel László volt, a közéleti személyiség, tanár, publicista, ki már az antivilágban is felvállalta véleményét, s aki bár néha- néha eltűnik a nyilvánosság szeme elől, de mindig képes egy-egy cikkel, véleménnyel olyan markáns megnyilvánulásra, hogy nem lehet közömbösen elmenni gondolatai mellett. Az est moderátora Krug Emilia volt.

Az előző Poltárra Simor András a jegybank jelenlegi elnöke érkezett vendégségbe, aki néhány hete minden olyan kérdésből kifordult, ami valamiféle politikai üldöztetés vízióját vetette fel. Hát az élet kicsit másképpen alakult, ahogy a Privátbankár írja: „A rendőrség nyomozást rendelt el a jegybank ellen az Állami Számvevőszék jelentése után. Az egyik költségvetési szerv tett feljelentést a másik ellen.

Nyomozást rendelt el a rendőrség, amiért a Magyar Nemzeti Bank 2008 és 2010 között több hazai pénzintézetről üzleti titkokat küldött az IMF-nek – a hirado. hu szerint az MTI Hírcentrumra hivatkozva. A feljelentést az Állami Számvevőszék tette, vizsgálatuk szerint az MNB üzleti titkokat adott át. A rendőrség hivatali visszaélés, illetve gazdasági titok megsértése miatt nyomoz, egyelőre ismeretlen tettes ellen. Az MNB korábban visszautasította, hogy törvénytelenül továbbítottak adatokat a Nemzetközi Valutaalapnak.”

Jelen állás szerint úgy tűnik, hogy Simor András tervezett pihenése mandátumának lejárta után  kicsit későbbre tolódik, de zavartalan biztos nem lesz….

Február 20-án a Vendég Lengyel László volt, ki a beharangozó szerint 1984-ben már vendége volt az akkori Polvaxnak, s aki majd harminc éve meglepő nyíltsággal beszélt az egyetemisták  előtt a gazdasági reform és demokrácia szükségességéről és lehetőségeiről.

A moderátori feladatot Krug Emília újságíró vállalta el, aki, mint az egyik posztoló írta valóban nagyon szép, és nem mellékesen igen felkészült is volt.

A népes közönség előtt Lengyel László egy összefoglalóval indított, ami a teljesség igénye nélkül politikai aspektusból összefoglalta a múltat, jelent, és persze hozzátett egyfajta lehetséges jövőképet is, vagyis inkább a különböző forgatókönyvek elképzelhető kimenetelét.

Ezek között volt erősen pesszimista, pesszimista, ici-picit optimista is, bár egyik sem rajzolt rózsaszín képet a jövőről.

Szó esett a Fideszről, az MSZP-ről, Bajnairól, a Jobbikról, az Együtt 2014-ről, arról, hogy egyre gyarapszik a bizonytalan választók nagysága, miközben az elmúlt három évben létrejött egy erősen centralizált hatalom. Lengyel szerint, ha az ellenzék valóban le akarja váltani a jelenlegi kormányt, az csak összefogás mellett lehetséges, bár erre a fogadóirodák nem tennének nagy biztonsággal…Szóba jött Putyin és a magyar kormány kapcsolata, és kihagyhatatlanul az Európai Unió is, akár Angela Merkel, német kancellár, és a közelgő német és olasz választások is.

Lengyel László látszólag sztoikus nyugalommal, külső szemlélőként értékelte a belpolitikai állapotokat, a külpolitikánkat, a kétféle beszédet, a nők és a kisebbségek helyzetét, a jelenlegi vezetőket és az ellenzéki vezéreket, illetve ezek háttércsapatait.

További leíró részek helyett egy két kiragadott mondat Lengyel László nol.hu-ban, bő hónapja megjelent írásából, melynek címe: Macskák népe.  Hozzátéve, hogy minden szövegkörnyezetből történő kiragadás kicsit sántít, legalábbis a politikusok mindig ezt mondják

 „…2012. október 23-ig Orbán Viktornak és a Fidesznek nem volt ellenfele. Az ellenfél nem személy. Nem intézmény. Történet. Orbánnak volt és van jól kitalált és elmondható/ megérthető története. Ez több, mint a híveknek kialakított mítosz, mert az orbáni történet hatásosan eljátszható a semleges és az ellenséges bel- és külföldi közönség előtt. …

 Mesterházy Attilának, Schiffer Andrásnak vagy Vona Gábornak nem volt és ma sincs olyan hiteles története, amely a nézőket/választókat arról győzné meg, hogy személyiségük, világuk súlyos, karakteres, milliókat hitelesen közvetítenek, és egy súlycsoportban vannak Orbán Viktorral. Az ellenfél történetének három próbát kell kiállnia: 1. igaz–hamis; 2. felelős–felelőtlen; 3. képes–nem képes. A politika mesevilágában mindenütt, de nálunk különös jelentőséggel bír, hogy valakiről elhiszik-e, hogy igazat mond és tesz…

 Valójában arról van szó, hogy hihetően az igazság világa, aurája veszi-e körül, vagy hazugságvilágban él. Orbán kétharmados győzelmének fő oka, hogy története az igazság küzdelme a gyurcsányi hazug világgal. ..

 Az október 23-i ellenfél, Bajnai Gordon előnye, hogy eddig nem volt hazugságon kapható: kormányzásában azt tette, amit elvállalt, megmondta, hogy egy évre vállalja, el is ment, megmagyarázta, hogy miért vonult vissza és most miért vállal mégis szerepet. Az ellenfél történetét hitelesíti, hogy Orbán és embereinek minden buzgalma kevés volt egy érvényes karaktergyilkos kampányhoz…

 A felelősség/felelőtlenség párosa a politikusok legkomolyabb próbatétele. Politikailag, intellektuálisan és erkölcsileg felelőtlen korban és helyen élünk. A választók elvárják, hogy érdekükben minden felelősségről mondjanak le vezetőik. Kívánságaik, vágyaik teljesítését, az intellektuális közepesség kiszolgálását és a kétes magánerkölcsök közerkölcsi követését követelik. A magyar – közép-európai, részben európai, részben világ – felelőtlenségben, Orbán története a világméretű felelősségvállalásról szól. Orbán történetének nagysága vagy kicsinysége, hogy elvállalja a felelősséget az egész világgal szemben.

E világtörténeti felelősséggel szemben nehéz ellensúlyt játszani. Ha valaki nem kíván egy ellentétes hit apostolaként fellépni – Gyurcsány ezt tette –, akkor a felelősség hiteles története kis történetek sora a Nagy Történettel szemben. Felelős vagyok ettől eddig politikailag, eddig, és nem tovább jutottam intellektuálisan, de ezért vállalom a felelősséget, nem vagyok morálprédikátor, de tisztességesen, a játékszabályokat betartva játszom. A Nagy Történetben nincsenek szabályok, adott szó – joga a történet mesélőjének és cselekvőjének van. A kis történetek szabályai kialakítottak, a felelősség számonkérhetőséget jelent…

 … Orbán kiváló politikai stratéga, bűn rossz kormányzó. Bajnai gyenge politikai irányító, jó kormányzó. (Mesterházy, Schiffer, Vona különböző szinteken jó politikai irányító, kormányzóképesség nélkül. .. Az ellenzéki vezető helyért folyó tülekedésben, a napi mozgalmi harcban Bajnai idegenül és naivan szerencsétlenkedik…

. …Ha Orbán folyamatosan új világokat teremt, rombolja a régi kereteket, Bajnai fegyelmezett és zárt rendszerekben működik. „Mondjatok egy szabályt, hogy felrúgjam!” – ez Orbán. „Adjátok meg a szabályt, hogy éljek benne!” – ez Bajnai. Az egyiknek képessége, hogy minden helyzetet kockázatossá és bizonytalanná tegyen, a másiknak, hogy csökkentse a kockázatokat, és megragadja a bizonyosságot…”

Az idézett mondatokhoz hasonlók hangzottak el a Poltáron is, kis színes háttéranyagokkal kiegészítve. Volt sok kérdés, és válasz is érkezett, hogy aztán este tízkor búcsút mondjunk a vendégnek, a nagyon csinos moderátornak és a Wesley János Lelkészképző Főiskolának a legközelebbi találkozóig, amelyen a vendég a Fidesz egyik politikusa lesz

Egy jó barátommal felelevenítettünk egy évet, egy évet a múltból, amikor éppen másodikos gimnazista voltam. Így visszanézve semmi kis év volt, mégis felejthetetlen.

Még az előző ősszel szakított velem első nagy szerelmem, akiről kiderült, hogy velem párhuzamosan még két lánynak csapta a szelet; egy helyes osztálytársának, egy RSG-s lánynak, no meg nekem. Mint mondta mindegyikünkben kedvelt valamit, de az általunk titokban tartott csatározásból végül is az osztálytárs került ki győztesen. Amolyan, majdhogy plátói diákszerelem volt a miénk, mégis nagyon megviselt a csalódás. Így koromnál fogva a tanulásba és a kosárlabdába menekültem, hogy felejteni tudjak. Nem volt könnyű, hisz egy gimibe jártunk, így láttam őt nap, mint nap, ha nem a suliban, akkor a házunkban, ugyanis egy épületben is laktunk. Az idő, mint annyi sebet, ezt is begyógyította, és később nagyon jó barátok lettünk, amíg a távolság el nem választott minket. Ő gimnáziumi iskolaigazgató lett- nem irigyelem mostanság érte.

Szóval az év során lassan túljutottam a szerelmi drámán, mert voltak barátaim, volt sok elfoglaltságom és lassan észrevettem egy másik fiút, s ő is engem. Hogy ne legyen egyszerű a történet, neki volt éppen barátnője. Ez akkoriban azonban nem jelentett számomra legyőzhetetlen akadályt.

A tanév második fele nagy izgalomban telt, mert az osztály Moszkvába és Leningrádba készült. Szüleim összekuporgatták az úthoz szükséges pénzt, ami, akkor is, s tudom ma is, nem volt könnyű számukra, mégis megtették értem. Örök hála érte.

Véget ért a tanév, s mi már a bizonyítványosztást sem vártuk meg, indultunk a nagy kalandra.

Akkoriban hátközépig érő hosszú hajam volt, amit kilencéves koromtól növesztettem nagy munkával. Azon a nyárelőn mégis úgy határoztam, hogy elbúcsúzok hajkoronámtól. A barátnőm unokatestvére fodrászként dolgozott, így hozzá mentünk. Mondtam, ha, váltunk ,akkor váltsunk nagyot, legyen olyan 3-4 centis. Az unokatesó háromszor is rákérdezett, hogy alaposan átgondoltam-e a dolgot. Mondtam új élet, új stílus, új haj… Nekilátott, s a végeredmény az lett, hogy egy hosszú hajú kislány ment be a fodrászüzletbe és kijött egy kisfiú. Nem mondanám, hogy nem rázott meg a dolog, de úgy tettem, mint aki nagyon elégedett.

Így érkeztem a pályaudvarra a szüleimmel és a csomagokkal, ahol az osztálytársak szépen rendben elsétáltak mellettem. Vicces volt. Majd lassan jött a felismerés, és pro és kontra a vélemények. Az osztálytársadalom már akkor két részre szakadt, volt, akinek tetszett, míg mások sajnálkoztak, hogy elhagytam szép hosszú hajamat.

Elhelyezkedtünk a vagonban és lassan elindult a vonat Moszkva felé. Jó dolog volt hálókocsival menni, hisz jöttünk, mentünk dumáltunk, játszottunk, nézelődtünk, gyorsan telt az idő. Akkor találkoztunk először az egészséges fekete kenyérrel, de akkor mi még ne tudtuk, hogy milyen kincshez jutottunk ezzel a savanyú illatú, fekete izével. Élveztük, hogy a gyezsurnájánál mindig lehetett teát kapni, nem beszélve a határnál történt kerékcseréről.

Gyorsan elrepült az a majd két nap és megérkeztünk a Szovjetunió fővárosába, Moszkvába. Óriási kaland volt, ebben a hatalmas városban bóklászni, megismerni nevezetességeit, utcáit, tereit, látni az életet. A Vörös tér, Lenin Mauzóleuma, a híres hagymakupolák, a Tretyakov képtár, a Novogyevicsi temető, mind felkerült a kipipált nevezetességek listájára Gyakran mozogtunk csoportosan, de hála kísérő  tanáraink bizalmának rengeteget kószálhattunk magunkban is. Máig is csodálom őket, hogy ezt meg merték engedni nekünk. Ezt hívják bizalomnak. És mi nem éltünk vissza vele, egyikünkkel sem történt különösebb baj.

Moszkvából Leningrádba utaztunk a Vörös Nyíllal, legalább is így emlékszem a vonat nevére. Éppen a fehér éjszakák idején jutottunk el a patinás városban, ami hajdanán a cárok rezidenciája is volt, így aztán az éjszakába nyúlóan élvezhettük a várost, ami akkoriban elég megkopottan őrizte a régi múlt dicsőségét.. Itt is megnéztük a megnézni valókat, az Aurórán megkongattuk a harangot, amit elég rossz néven vettek, Simi belecsúszott a Névába, amiért egy atyai pofon volt az osztályfőnöki jutalom. Jártunk a Téli palotánál, meg Carszkoje Szelóban, helyi futballmérkőzésen és élveztük a szabadságot. Gyorsan véget ért ez a bő hét, s újra vonatra szálltunk, hogy elinduljunk hazafelé. Tele voltunk élménnyel, s tanárainknál sem vertük ki a biztosítékot. Így nagy esélyünk volt rá, hogy a következő tanév nem büntetések közepette teljen. Ráadásul utolért a szerelem, ami sokkal nagyobb és fontosabb lett az előzőnél, de ez már egy másik történet. 

Pontosabban igyekszem pozitív lenni. Hogy miért? Mert testem lelkem, eszem igényli, hogy ne bombázzam magam negatív gondolatokkal, állítólag ettől leszek egészséges és kiegyensúlyozott. Így hajtok erre a kiegyensúlyozott állapotra.

Mit is teszek? Vettem már Leszarom tablettát. Ne mosolyogjon senki, lehet ilyet kapni. A használati útmutató szerint, akkor kell bevenni, mikor valami kellemetlenség ér. Szerencsére bőven van belőle a dobozban…, így lehet kapkodni.

Szóval meghoztam a nagy elhatározást, hogy pozitív leszek, és lepöckölöm magamról a rám nehezedő problémákat, van belőlük pedig bőven. Nem is a problémákkal van a baj, hanem azzal, hogy nem látom, nem tudom , miként is lehetne megoldani? Hogyan is jöhetnék le az engem körülvevő konfliktusokról? Pedig, mint tudjuk a dolgok fejben dőlnek el.  

 Kívülről nézve magam  szinte tehetetlenül vergődöm a problémáim közepette, mert a legtöbb olyan, mint egy örvényekkel teli gyors folyó, sodor és le-leránt, én pedig tehetetlenül kapálódzom, hogy a felszínen maradhassak. Talán az lehet a pozitív hozzáállás, ha hagyom, hogy lehúzzon az örvény, nem rúgkapálok, nem harcolok, látszólag megadom magam, s mikor elértem a folyó fenekét kirúgom magam ebből a szorult helyzetből. Feltéve, ha marad addig elég levegőm.

Pozitív vagyok ébredéstől lefekvésig. Ebből az idilli állapotból néha kizökkent a külvilág. Mikor hallom, fotókon látom, hogyan vegzálják, magukat érzékeny, keresztény állampolgárnak tartó emberek, azokat a nehézsorsú honfitársakat, akik hóban fagyban több száz kilométer gyalogoltak, hogy felhívják a honatyák és honanyák figyelmét nehéz helyzetükre. Süket és vak, és érzéketlen az, ki nem vesz tudomást arról, hogy Magyarország bizonyos térségeiben, ha megszakadnak az igyekezettől, akkor sincs munka, nincs megélhetés, sötét, reménytelen alagútban bolyonganak kicsik és nagyok. Attól, hogy azt mondjuk, nincs ilyen, attól még van, itt Európa közepén. Az éhség és a fagy nem olyan, hogy türelemmel kibekkelhető, az jön, az van, s kíméletlen, ráadásul nem ért a nemes szólamokból sem.

Pozitív vagyok, de azért meghökkenek, mikor focidrukkerek osztják az észt az egyetemistáknak. Éretlennek, linknek nevezik őket, lekicsinylik a problémáikat, s ezen gondok hosszú távú hatásait.

Aki volt egyetemista, az tudja, hogy az előadások, szemináriumok mellett jutott idő szórakozásra, bulizásra is, hisz ez a huszonévesek életéhez szorosan kapcsolódik. S, ha néha az egyetem mellé is jártak, nagy többségükből mégis felelősségteljes felnőtt lett, aki munkájával hozzátesz, hozzátett az ország gyarapodásához, nem is keveset. Az értelmiség nem valami elefántcsont toronyból kukkolja a földlakókat, ő is itt él, ő a társadalom egyik fontos motorja. Ezt hívják munkamegosztásnak, hogy ki-ki a maga helyén tudása és képességei legjavát nyújtja.

Azon sincs vita, hogy kell szabni egy reális időt arra, hogy mindenki eljusson a diplomáig, és a linkek kihulljanak. Erre remek ösztönzők léteznek, de semmiképpen sem a röghözkötés az üdvözítő módszer. Főleg olyan időkben, mikor 500 ezer ember külföldön keresi a boldogulást, mert itthon nem talál végzettségnek megfelelő, tisztességes bérrel járó munkát. Szabályok, törvények, szavak csak üres szólamokká válnak, ha nincs mögöttük tartalom.

Kikiálthatom, hogy holnaptól legyen mindenki egészséges, de ettől nem sok minden, mondjuk semmi sem változik meg…

Pozitív vagyok, mikor felelős személyek nyilvánvalóan igaztalan dolgokat állítanak, simán szemrebbenés nélkül, nem zavarja őket a bizonyíték sem, bár egy kicsit úgy érzem, mintha gyomron vágtak volna.

Voltam már elkeseredett, bizakodó, dühös és kétségbeesett, most pozitív vagyok, de ehhez igen sokszor kell nyitogatnom a Leszarom tablettás dobozt.

Az idei első Poltár vendége, január 30-án Simor András volt a Magyar Nemzeti Bank elnöke, aki már vágja  a centit, ugyanis március elején lejár a megbízatása. Szokás szerin a Wesley János Lelkészképző Főiskolán gyülekeztünk, s minél többet járunk a nyóckerbe, annál kevésbé tűnik barátságtalannak a környék. Csak kicsit kell erőltetni, és egykettőre megszokjuk…

Éppen a Poltár napján tudatta ország világgal Orbán miniszterelnök, hogy a jegybank következő elnökének személyét az utolsó pillanatig titokban  tartja az estleges spekulációk  elkerülése végett…. Így erről aztán nem kérdeztük, bár annyi elhangzott, hogy a bizonytalanság a legjobb spekulációs eszköz.

Igen szép számmal gyűltünk össze, ahogy mondani szokták volt, még a csilláron is lógtak. A veterán törzsgárda mellett feltűnően magas volt a fiatalok aránya. Talán az előadó személye, a téma miatt, és azért is, mert Simor igen ritkán lépett a nyilvánosság elé, így jó volt közelről látni és hallgatni egy eleddig független intézmény elnökét.

A bankelnökkel való esti beszélgetés egy rövid összefoglalóval kezdődött, amely során Simor felvázolta a közelmúltat a jelent, tette mindezt pénzügyi oldalról. Alapvetően is ez jellemezte az eladást, nem volt semmi politika, személyeskedés, csak SZAKMA, amit ő tud, képvisel, mint felelős vezető.

A bevezető alatt újra megerősítést kaptam, hogy nem véletlenül nem orientálódtam a pénzügy szakra, és a banki munka sem vonzott soha. Így el is kerültem ezt a területet, a szektor nagy megkönnyebbülésére, és a magam nagy örömére.

Így a szakmai elemzéstől és beszámolótól most tartózkodnék. Szó esett az állami értékpapír kibocsátásról, a tőkekiáramlásról, a kamatlábról, a Monetáris Tanácsról, az államadósságról, a forint árfolyamának változásáról, az inflációról, fizetési mérlegről, GDP-ről, IMF-ről, növekedésről, hiánycélról, és persze a devizahitelekről is.

Majd következett a nagy kérdés-felelek, amelyet, mint már annyiszor, most is Farkas Zoltán moderált. Ő is kérdezett, meg a közönség is.

Simor igazi gazdaságpolitikus, aki az est folyamán egy percre sem esett ki szerepéből, arról beszélt, azt képviselte, ami most éppen a dolga, a szék, amiben ül meghatározta tudatát, mondandóját. Véleményét, a feltett kérdésekre adott válaszokat is mindig szakmai oldalról közelítette. Közszolga a szó nemes értelmében, akinek, mint a Nemzeti Bank elnökének feladata: A monetáris politika karbantartása, melynek során a gazdaságban lévő pénzmennyiség mértékét befolyásolja…. A monetáris politika kivitelezésének legfontosabb eszköze a legtöbb modern jegybank gyakorlatában az irányadó kamatláb  szintjének meghatározása… A jegybank végső soron a gazdaságban levő pénz mennyiségét szabályozza, és ezen keresztül képes közvetlenül vagy kevésbe szorosan befolyásolni egyéb gazdasági változókat: a rövid és hosszú lejáratú kamatok szintjét, a devizák vagy az arany árfolyamát stb.   A különböző monetáris stratégiák, működési keretrendszerek általában abban különböznek egymástól, hogy ezek közül a mérőszámok közül melyiknek a szintjét kívánja stabilizálni, befolyásolni a jegybank. A különböző rendszerekben tehát eltérnek s a monetáris politika ún. operatív és közbülső céljai. ..

Fenti a Wikipédiából átemelt kis összefoglaló mentén folyt a diskurzus, Simor nem ítélt, nem mutogatott másokra, minden témában azt emelte ki, ami az ő, és csapata feladatkörét érintette.

A devizahitelek témakör az, sok más mellet, ami leginkább érintheti sokunk hétköznapjait, nehezíti életét. Ezzel kapcsolatban is volt sok kérdés, s elhangzott az is, hogy az MNB időben figyelmeztetett, de talán nem volt elég hangos, elég erőszakos, vagy egyszerűen az emberek voltak mohóbbak és türelmetlenebbek. Hisz mindenki tudta, hogy van kockázat, mégis a legtöbben hitel-teljesítő képességük felső határát súroló összegeket vettek fel, és annak megkétszereződése vagy többszörösére emelkedése nagy csapást jelentett. Nem beszélve arról, hogy nem könnyű a nehezebbnek látszó, de biztonságos utat választani, egy könnyebbnek tűnő megoldás helyett. Nagyjából mindig azt gondoltam, hogy felnőtt emberek vettek fel hiteleket, akik tudnak olvasni, és számolni is tudnak a következményekkel. Most azonban, nem az előadótól, elhangzott egy fontos mondat, amire eddig nem gondoltam 2003. július 16-án bejelentette, az akkori miniszterelnök, hogy Magyarország 2008-ban szándékozik bevezetni a közös fizetőeszközt, majd a száznapos program után eltolták egy évvel, majd 2013-14 –re ígérték, most éppen 2018-20 a kitűzött cél. S akkor itt jön a lakosság és a bankok felelőtlensége mellé a politikai felelősség, hogy az emberek elhitték, amit vezetőik ígértek, s abban a hiszemben vették fel az euró, vagy svájci frank hitelt, hogy belátható jövő belül euróban vehetik fel fizetésüket…Na igen.

Jó sokáig beszélgettünk, s elhangzott még két személyes kérdés is.

Mit csinálna másképpen?

       - Határozottabban állna ki a közvélemény elé, hogy mindenki legyen tisztában a Nemzeti Bank feladatával, küldetésével.

Az utolsóra, milyen tervei vannak a búcsú utáni időszakra?  - Simor pihenni szeretne…

Mi megtapsoltuk, megköszöntük szétszéledtünk, s már a taxisok is odamerészkednek a végére.

Január 27-én évfordulónk volt, házasságunk sokadik dátuma, a születésnapom után egy nappal. Akkor házasodtunk a múlt században egy szutykos, szürke, nyálkás januári szombaton. Az időjárás pocsék volt, de kedvünk töretlenül jó.

Mikor úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk együtt, elég reménytelennek látszott a jövő: Nem volt saját lakásunk, és kilátásunk sem arra, hogy valaha is lesz, pénzünk sem volt, de azt tudtuk, hogy munkánk lesz, amiből, ha nem is csúcsszinten, de valahogy majd csak megélünk. Ennyivel beljebb voltunk, mint a mai fiatalok, s így utólag átgondolva, ez nem volt kevés…

Az esküvő előtt a mi, nem túl nagy lakásunkban gyülekeztünk és rengetegen voltunk. Nem sokat jártam akkoriban fodrászhoz, de a fényes nap kapcsán felkerestem egy menő hajszobrászt, mondta, hogy üljek sorba, mondtam magamban, hogy csókoltatom, az esküvőm napján nem ülök egy fél napot hiába, ha eddig ment, most is hajat varázsolok a fejemre.

 Szóval a lakásunkban ott nyüzsgött a terjedelmes vidéki rokonságom egy része, lengyel barátnőm,  meg mi ketten és a szüleim. Ma már megőrülnék, egy ilyen tömegnyomortól, akkoriban meg sem kottyant. Anka, Krakkóból  jött barátnőm olyan sokáig készülődött, hogy már kicsit aggódni kezdtem, vajon én, a mennyasszony is elkészülök –e időre. Anka mindenesetre ragyogóan nézett ki. Én is felkaptam valahogy a fehér ruhámat, megcsináltam a hajamat és startra kész voltam. Mint öntudatos hajadon nem is akartam fehér ruhát, hogy az olyan elkoptatott, nem eredeti, az olyan ósdi. Ahogy teltek a hónapok és közelgett az esküvő időpontja, beláttam, hogy talán mégis jó lesz az a fehér, s ennek ma már nagyon örülök. Szóval fehér ruha, egy nagy kalap és szőrme stóla, s már kész is voltam a nagy pillanatra. Induláskor még a kalapom beleesett a sáros trutyiba, de ez sem zavarta meg jókedvünket. Jókedvünk volt egész nap, mikor bementünk a házasságkötő terembe, mikor meghallgattuk az útravalókat, mikor koccintottunk, s mikor megköszöntük a sok-sok barátnak, rokonnak, ismerősnek, hogy velünk voltak ezekben a klassz pillanatokban.

Egy kedves barátunk elvitt minket egy autós városnézésre, akkoriban a hétvégén ez a túra szűk félórácskát tartott csupán. Majd megkezdődött az esküvői vacsora, ahol együtt mulattak rokonaink, barátaink és majdnem rokonnak számító régi kedves ismerőseink. A vacsora nem volt különleges, már nem is emlékszem mit ettünk, de ami jó volt benne, hogy közösen ettük.

Jól megfértek egymás mellett idősek és fiatalok, mi meg nagyon élveztük, hogy olyanok közt lehetünk, akik kedvesek számunkra, akikkel közösen éltük meg életünk fontos pillanatait, akikkel egyébként buliztunk, tanultunk, szórakoztunk. Mivel barátaink többsége hasonlóan csóró volt, mint mi, elmaradt a menyasszonytánc is, nem szabad lenyúlni azt, akinek nincs, nekünk elég volt, hogy eljött és osztozott az ünnepünkben.

Hogy mindenki jól érezte magát, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy zárásig együtt maradt a társaság, sőt a barátokkal még otthon folytattuk a bulizást. Az éjszaka közepén aztán elcsendesedett a csapat, mindenki hazatért, kivéve egy barátunkat, aki csacsi részegre itta magát és ott horkolt a hálószobánkban. Így a nászéjszaka fennmaradó rövid óráit hármasban töltöttük.

Volt rövid nászút a Mátrában, aztán kezdődtek a házas hétköznapok, amik tartanak azóta is.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy töretlen jókedvvel telt ez a sok év. Voltak hullámvölgyek, kisebb nagyobb veszekedések, mélypontok, s persze  egy csomó-csomó klassz dolog is. A rosszon is valahogy átjutottunk, hol egyikünk, hol másikunk engedett vagy éppen más felé indultunk tovább. Olyan a kapcsolatunk, mint egy vadrózsa bokor, az emlékek, az együtt megélt jó és rossz pillanatok összekuszálódnak, egymásba fonódnak, és apró tüskéinkkel védjük ezt a közösen növesztett bokrot, hogy újra és újra kizöldüljön, hogy virágokat hozzon, hogy a termés fejlődjön, s legyen az kettőnk és a hozzánk tartozók közös öröme, közös sorsa. Nincs kőbe vésve, hogy ez mindig így is lesz, csak remélni tudom, remélni tudjuk, s dolgozunk is rajta. Miközben nem tudom, hogy a jövő hónapban lesz a munkám, valaha is nyugdíjam, ha megélem az aggkort. A jövő egy sötét alagút, de talán ez a sok gödörrel, kátyúval kirakott számtalan esztendő adhat erőt és bizakodást ahhoz, hogy lehetnek boldogabb éveink is együtt. Talán…

Gondolkoztam, hogy melyik volt életem legszebb karácsonya. Nem tudtam egyet sem megnevezni, kiemelni, mert mindegyik szép volt valamiért, gyerekként felnőttként egyaránt. Kicsi koromban mindig hármasban karácsonyoztunk: anya, apa és én. Miután ettünk valamit, ami akkoriban sosem érdekelt,csak a sütik, átmentünk a főbérlőnkhöz, akik szinte családtagként kezeltek, boldog ünnepeket kívánni, és megmutathattam az ajándékaimat.

Egyik évben egy gyönyörű babát kaptam, s nem tudom, hogy, de pillanatok alatt a kezemben maradt a feje, Volt is nagy sírás, de gyorsan megoldottuk anyuval a helyzetet, és a baba csodaszép ruháját ráadtuk a macimra, és azzal vonultam át a szomszédságba. Néztek is nagyot: egy maci babaruhában? Hát kénytelen voltam megosztani a karácsonyi baba váratlan tragédiáját. Nevettek egy nagyot, aztán sütiztünk és még a felnőttek dumáltak és csúsztam, másztam a zongora alatt és élveztem az együttlétet.

Talán tíz vagy tizenkettő voltam, mikor egy gyönyörű kis órát kaptam . Alig találtam meg a fa alatt, és az értékek iránt még alacsony fogékonysággal bíró gyerekként elbőgtem magam, hogy csak ezt kaptam Szüleim értetlen szomorúsággal néztek rám, hogy ők összekuporgattak erre a mesés kis órára én meg ahelyett, hogy örülnék, a könnyeimet csurgatom. Ma már nagyon örülnék, ha meglenne még ez a Cornavina óra, amit, ha megfoghatnék, mindig apámra emlékeznék. Szerencsére annyi jó pillanatot töltöttünk együtt, hogy közel harminc év után is köztünk tartja őt az emlékezet.

Az egyetemi évek tájáról csak arra emlékszem, hogy volt karácsony és volt egy csomó jó film a TV-ben, és én ahelyett, hogy tespedtem volna a képernyő előtt, valamelyik vizsgára készültem és nagyon utáltam mindenkit, aki nem ezt tette.

Halászlé, az mindig volt, én akkoriban ki nem állhattam, azóta megszerettem és ma már nem is tudom elképzelni a karácsonyt nélküle. Főleg azért, mert ez az egy kaja, amit nem én készítek, és annál nincs is jobb…

Emlékszem arra a karácsonyra, mikor először együtt ünnepeltük a kisfiunkkal, és csak azt figyeltük, hogy mit szól a fához, a játékokhoz, az egészhez. Attól kezdve ez az ő ünnepe volt.

A következő karácsony előtt temettük apámat. Nem is tudom, hogy készültünk fel rá, hiszen öt nappal előtte volt a búcsúztatás. Valahogy bevásároltunk, s az utolsó pillanatban vettünk egy fát is a Rákóczi téri piacon. Gyönyörű fa volt, nem magas, de nagyon sikkes, életerős ágakkal, formásan, arányosan. Szerintem az volt életünk legszebb fája. A gyásszal együtt is szép volt az ünnep, mert alig másféléves kisfiam ragyogott, elvarázsolva bámulta a fát, a csillagszórókat, a díszeket, izgatottan bontogatta az ajándékokat. Az ő öröme elnyomta kicsit bánatunkat.

Évre év jött, és mindig beköszöntött a karácsony, majd megszületett második gyerekünk is, és már két kis nyitott szív várta, hogy megszólaljanak a harangok, hogy együtt énekeljünk, hogy nekiessenek az ajándékoknak.

S ekkor elkezdődött egy hosszú éveken át tartó őrület is, mert karácsony másnapján elindultunk menetrendszerűen síelni. Így az ünnepi előkészületek kiegészültek a síelésre való felkészüléssel is. Már karácsony előtt rutinosan összepakoltunk, eldugtuk a nagy táskákat, és 24-én meg 25-én teljes gőzzel karácsonyoztunk. 26-án pedig, mikor mindenki otthon punnyadt, mi összeszedtük a dög nehéz sícipőket, léceket, kaját és a csomagokat és elindultunk sportolni. Vittük persze a beiglit, a mézeskalácsot, szaloncukrot, miegymást, meg szimbolikus kis ajtó és asztaldíszeket, gyertyákat. Nehéz volt az indulás, de már ott lenni nagyon jó volt. Egy csomó barát, kellemes ember, kikkel együtt küzdöttünk napközben az elemekkel, este meg társas, kártya, játék, borozás. Kellemes kikapcsolódás sok felnőtt és sok gyerek együtt.  Akkoriban vettünk egy műfenyőt, legyőzve ellenérzésemet, hisz mire hazaértünk január 2-án, alig marad hátra néhány nap a fabontásig. Mivel lemaradtunk a karácsony másnapi nagy rokonjárásról, így 24-én együtt volt a tágabb család, hogy közösen jusson mindannyiunknak a szeretet ünnepéből.

Felnőttek a gyerekek és elmaradt a közös síelés, de a közös karácsony este, az maradt. Lassanként kevesebben lettünk, mert először elmaradt a másik nagypapa, majd néhány év után az egyik nagymama is. Idén pedig négyesben ültük ismét körül az asztalt, mint apám halála után, mert az egyik fiam nem tudott hazajönni Londonból, csak a nagyobbik volt itthon. Az is nagy öröm volt, hogy kilenc hónap távollét után legalább vele együtt voltunk, de nagyon hiányzott a „kicsi”, akiről tudtam, hogy egyedül tölti az ünnep estéjét. Mondtam neki, hogy ne bánkódjon, mert akkor van karácsony nekünk, mikor ő itthon van velünk. Így is gondoltam, de nekünk is nagyon rossz volt, hiányzott az est minden pillanatában. Remélem, hogy kevés olyan karácsony vár még,  mikor, kiket szeretek nem lesznek ölelésnyi távolságban tőlem, hisz ez a szeretet ünnepe. 

Mikulás előestéjén búcsúzott a 2012-es évtől a Poltár. Eredetileg vendég lett volna Várszegi Asztrik és Iványi Gábor, sajnos előbbit utolérte egy vírus, így beértük a Wesly János Főiskola rektorával és az Éjféli Kiáltás Gospel Kórussal, nem olyan volt, mint vártuk, de kár lett volna kihagyni.

Összegyűltünk sokan a továbbra is a főváros nem legszebb helyén székelő főiskola egyik termében, és kicsit csalódottak voltunk, hogy nem tudott eljönni Várszegi Asztrik. Nem ,mintha Iványi Gáborral bármi baj lenne, de így elmaradt egy izgalmas párbeszéd, amit a hazai hitélet két jeles személyiségével élhettünk volna át. Ilyen az élet, nem mindig azt kapjuk, amit szeretnénk, de ha elég rugalmasak vagyunk , akkor a megváltozott helyzetben is feltalálhatjuk magunkat és, ha igyekszünk megtaláljuk azt az élményt, amire vágytunk.

Az estet az Éjféli Kiáltás Gospel kórus (EKG) indította, akik muzsikájukkal ki kinyitották a szívünket, hisz Gospel jelentése evangélium, örömhír, így nem is tehet másként. Sokak szerint az ember és Isten között a legmagasabb szintű kommunikációs eszköz a zene. Van, amikor kevésnek bizonyul a szó vagy bármely más eszköz, hogy kifejezzük érzéseinket, és ekkor jön a dal….

Mi meg összegyűlt, keresztények, hitetlenek, zsidók, buddhisták, muszlimok ott ültünk együtt, hisz a dal ugyanahhoz az Istenhez szólt, mindegy, hogy ki milyen közvetítőkön keresztül tartja vele a kapcsolatot.  A kórus pedig szívből, szívvel énekelt és hamar feloldotta a műsorváltozás okozta csalódottságot.

 Majd kiült az asztalhoz Iványi Gábor, ki derekas termetével és nagy szakállával piros kabát és puttony nélkül is elhozta közénk a Mikulás hangulatát.

Mi tudtunk meg tőle? Sokat és keveset. Hiába távolodott el az aktív politizálástól, igazi politikus maradt, ki a kényes, aktuál- politikai kérdések alól ügyes fürgeséggel bújt ki, nem hiába a szavak embere. Inkább arról beszélt, ami neki fontos, vagy is fontos azoknak, akikért felelősséget vállalt.

Annak ellenére, hogy egyháza, a  Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) ez évtől már egyesületként kell , hogy működjön, Iványi töretlen hittel és az Istenbe vetett szilárd meggyőződéssel végzi tovább a számára kirótt feladatokat : Vezeti egyesületi egyházát, óvodákat, oktatási intézményeket működtet, s lehetőségeihez mérten támogatja a szegényeket a rászorulókat, időseket, hajléktalanokat.

Megtudhattuk azt is, hogy ebben az évben még több időt szántak az imára is, hisz gazdasági igazgatójával minden hónapban megköszönték a Teremtőnek, hogy fizetést tudnak adni annak a 800 embernek, akik a MET által fenntartott intézmények alkalmazásában állnak. Az is kiderült, hogy Iványi hite töretlen, harcol a jogaikért és hisz abban, hogy előbb utóbb a helyére kerülnek a dolgok.

Az élet őt igazolja, hisz apró örömök, kisebb nagyobb adományok érkeznek rendszeresen hozzájuk, bár sosem elég, így mindenfajta támogatást szívesen fogadnak, legyen az pénz, ruha élelmiszer, vagy bármilyen megunt, de még mások által használható holmi. Minden gazdára találhat, hisz ahogy mondta, közel százezer ember olyan szegénységben él ebben az országban, amit mi innen Budapestről fel sem tudunk fogni. Akik mindenkinél jobban várják a tavaszt, mikor már nem kell fűteni, mikor az erdőben gombászhatnak és összeszedhetik a természet vadon is termő gyümölcseit, ha képesek túlélni a fagyot, a hideget. Élnek ők egy olyan országban, amely a világ gazdagabbik harmadához tartozik, ha nem is az élbolyba, de annak alsó mezőnyébe. Beszélt arról is, hogy sok szegényebb országban boldogabbak az emberek, mert minket régen tép a balsors, s általában is pesszimistábbak vagyunk. Lehet, hogy ahol többet süt a napfény, és nem kell félni a fagyhaláltól az önmagában is boldogabbá tesz? Az is lehet, hogy jobbhoz szoktunk, és a lefelét mindig rosszul éli meg az ember fia, lánya?

Iványi legalább ötven százalékos esélyt ad az Együtt 2014-nek, és arról sincs meggyőződve, hogy ama bizonyos árok feltöltése a legutóbbi NEM demonstrációval ténylegesen megkezdődött.

Beszélt persze a karácsonyról, arról, hogy ilyenkor megnő az adakozási kedv és a szegények, hajléktalanok is egyszer-egyszer jól lakhatnak, mert így advent táján növekszik az emberek empátiája és adakozó kedve is.

Hallhattunk történeteket a Bibliából is, meg egy kis vallástörténetet, s még egy kicsit gyerekek is lehettünk, mivel a csizmánk nem volt makulátlanul tiszta kezünkbe kaptunk a télapó helyi megbízottjától, Iványi Gábortól egy kis mikulás csomagot.

Iványi Gábor tovább rohant egy megbeszélésre, mi meg szép karácsonyt és boldogabb új évet kívánva szétszéledtünk. Jövőre Veletek ugyanott! 

A héten megint megbizonyosodtam arról, hogy Mátyással együtt nem halt meg az igazság, csak gyakorta vonul illegalitásba és onnan néha-néha fellő egy jelzőpisztolyt, hogy mindenki tudja, van, él, létezik. Juszticia sem bizonytalanodik el kendője mögött…Pedig sokszor és mostanában még többször igen nehéz elhinni. 

A Poltárról, vagy leánykori nevén a Polvaxról szeretnék most írni. Másképpen, azelőtt, míg találkozhatunk a két jeles vendéggel Mikulás előestéjén meg egy Gospel kórussal.

Mióta elindult újfent a Polvax, szinte mindig ott voltam, mert érdekel, mert jó. Történt közben egy két dolog, amit nem szerettem , szeretek vele kapcsolatban és a mai napig nem is értek. Sem ésszel, sem szívvel fel nem foghatom, meg nem értem, de ezt leszámítva jó hely, kellemes elfoglaltság okos, józan emberekkel együtt tölteni egy estét.

Most mégis inkább a közönségről írnék. A közönség nem túl vegyes, vannak ott nők, meg férfiak, fiatalabbak, idősebbek, utóbbiak többen. Többnyire nyitottak, értelmesek, érdeklődők.

Olyanok vagyunk, mint egy szurkolótábor. Lassan megértem, hogy a politikában miért ennyi a focihasonlat…. Van ugyanis a keménymag, ez egy népes kis csapat, kik majd mindig eljönnek, ha esik, ha fúj, ha megváltoznak a körülmények. Nekik ez nem csupán program, hanem találkahely, ahol kedves barátaikkal ismerőseikkel tölthetnek néhány jó órát. Előtte, utána dumálnak, közben meg figyelnek az előadóra. Nem hiszem, hogy nincsenek új barátaik, nem tudnak elszakadni a múlttól, egyszerűen jól érzik ebben a közegben magukat.

Vannak emberek, kik hol eljönnek, hol hosszabb időre elmaradnak, közülük egy párnál azt is tudom, látom, hogy éppen van-e munkájuk vagy éppen megőrülnek a semmittevéstől a pénztelenségtől. És, ha éppen így állnak, akkor jönnek. Kicsit panaszkodnak, de utána magukkal ragadja őket a hely szelleme és élvezik az ottlétet, a társakat, ismerősöket, hogy önmaguk lehetnek, hogy kikapcsolódhatnak a napi nyomásból és azok lehetnek, akik, amik. . ha, néhány órára csupán, megszűnik a megfelelés kényszere, nem érzi azt, hogy nincs rá szükség, hogy felesleges, hogy már nem jó semmire sem. Igen ez őrülten pocsék érzés, és hiába mondogatja, hogy nem ő nem ilyen, hogy többre való, egy idő után már ő maga sem hiszi ezt el.

Vannak alkalmi látogatók, kik a nagypolitika táján élik napjaikat, és néha bekukkantanak a való világba. Lehet, hogy barátkozni is akarnak, de inkább megmutatják, hogy akár hisszük, akár nem, ők józan, mértéktartó politikusok, és objektíven nézik a dolgokat, végzik a dolgukat. Mivel ez egy intelligens szurkolótábor senki sem tesz megjegyzést, hogy magukban mit gondolnak, az a törvények jelenlegi állása szerint még magánügy.

S a szurkolótáborban van néhány olyan szerencsés, őrülten elfoglalt rajongó is, ki, ha teheti, ha, éppen itthon van, nincs tárgyalása, s.o.s. munkája, akkor eljön, mert szeret ott lenni, s, ha tudna többször is köztünk lenne.

S vannak, akik lemorzsolódtak, vagy a kedvük fogyott el, vagy szerencsére találtak olyan munkát, ami leköti teljesen napjaikat. Remélem, jól megy nekik, de sokakat nagyon hiányolok, mert egyszerűen jó csak látni őket.

Jó, nekünk, hogy van egy ilyen hely, mert csak azt kívánom mindeninek, ki még előtte van,vagy benne éppen, hogy legyen olyan boldog és tartalmas az egyetemi léte, mint amilyen a miénk volt akkor. Ez nem csak nosztalgia, ez egy olyan kifogyhatatlan élmény-puttony, amely egy életen át elkísér, amiből mindig elő lehet kaparni a nehéz napokon is olyan örömmorzsákat, mik átsegíthetnek a jelen nehézségein is. 

Jó egy éve szerettem volna egy sorozatot írni a külföldi munkavállalási tapasztalatokról. Ki, hogy éli meg ezt az állapotot, milyen nehézségekkel kell szembesülni, mi benne a jó és mi benne a rossz. Úgy gondoltam, hogy környezetemben számosan élnek hosszabb- rövidebb idő óta külföldön, van köztük idősebb, fiatalabb, diplomás és tanuló, munkás, férfi és nő. Megkértem jó néhányukat, hogy csak úgy névtelenül vagy álnéven osszák meg a nyilvánossággal tapasztalataikat, hogy mások okulhassanak belőle. Vagy én kértem rosszul, vagy ők nem értek rá, nem akarták, nem értették, szóval senki sem állt kötélnek. Azóta már családon belül is gyűjthettem tapasztalatokat (sajnos!)

 Mivel ők nem segítettek csak azt tudom leírni, ahogy én látom, ahogy én érzem őket.

A legtöbbjük kényszerből ment el, vagy azért, mert olyan foglalkozást választott, amire itthon korlátozott a szükség, vagy, mert nem fizették, fizetik meg a felhalmozott tudást.

 A másik társaság azért indult neki a nagyvilágnak, mert itthon nem tudott megélni, többnyire a devizahitelesek, akik nem tudtak annyit keresni, hogy az adósság fizetése után maradjon a normális életre is elegendő. Kevesek azok, kik kalandvágyból vagy tanulás miatt választottak átmeneti otthonukat.

Szerencsések azon barátaim, rokonaim, ismerőseim, akik szakmájukban helyezkedhettek el, mert így keresnek annyit, hogy bármikor hazajöhetnek, ha rájuk tör a honvágy, ha hiányzik a család, a barátok közelsége. Igen, mindannyiukra rátör néha a honvágy, kínzóan fájóan. Rájuk tör, főleg az olyan napokon, melyeket régebben a családjukkal töltöttek. Hiányoznak az arcok, az ölelések, az ízek, az illatok, de még a nagy veszekedések is. Mert ők igazán itt vannak otthon, ott ők idegenek maradnak és leginkább a hasonló idegenekkel tudnak barátságokat kötni, hisz azok ugyanúgy érzik, tudják, mit jelent a szülőföldtől távol élni. Őket azért nap- nap után vigasztalja a munka, a munkahelyi megbecsülés, és igen sokszor mondogatják maguknak, hogy ilyen életet otthon nem tudnának teremteni maguknak. És bíznak, nagyon bíznak abban, hogy egyszer csak megfordul a világ és otthon is lesz elég pénz a kenyérre, a boldog létre. Van itt lakásuk, mert hisznek a visszatérésben…

Még nehezebb az élet azok számára, akik nem a szakmájukban dolgoznak, hisz a napok egy olyan közegben telnek, ami nem túl lélekemelő. Nap, mint nap elgondolkoznak azon, hogy miért is tanultak éveken át, ha mások szennyesét gyűjtik be, más után takarítanak, cipelik a zsákokat, miközben tudják, hogy jelenleg nincs más alternatíva, miközben látják, hogy a tróger munkából kiszámíthatóan, tisztességesen élhetik minden napjaikat… S ők is alig várják, hogy véget érjen ez a „kaland”, és hazatérhessenek.

És van az a néhány szerencsés, ki képes kitépni lelkéből a gyökereit, és valódi polgára lesz választott hazájának. Ők boldogabbak talán.

És milyen érzés az itthon maradottaknak? Nehéz, nagyon nehéz. Tudod, hogy nekik most valamivel jobb, lényegesen könnyebb, de beleőrülsz abba, hogy nincsenek itt karnyújtásnyira, egy ölelésre, s az ünnep közeledtével még jobban fáj, ha nem lehetsz azokkal, akiket legjobban szeretsz. Sírsz, mikor senki sem lát, s feléjük meg mosolyt és szeretetet küldesz, mert nincs jogod megnehezíteni, amúgy sem mindig könnyű életüket…

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”- mondta Tamási Áron, vagy is az ő Ábele. A nagy kérdés, hogy hol van az- az otthon nekünk nekik.

Divat stílus és minőség, így hirdeti magát egy feltörekvő ruházati lánc. Segítségükkel létrejött egy olyan hely, ahol világmárkák és no name termékek békében megférnek egymás mellett. Van ott minden, mármint az üzletekben, bugyitól a télikabátig, s mindez nagyon barátságos áron. Hogy jöhet össze ez a sok kellemes dolog egy helyen egyszerre? A válasz egyszerű, ez a feltörekvő hálózat egy használt ruhakereskedés, közismert nevén turkáló.

Félreértés ne essék, nincs a turkálóval semmi baj, hisz nincs is annál jobb, mint egy pocsék nap végén betérni a kedvenc üzletünkbe és meglepni magunkat valami kis semmiséggel, ha visszafogottak vagyunk akár egy jó süti áráért. Ez ráadásul nem hizlal, miközben a boldogság hormon állapotát helyreállítja.

De, hogy ezt hirdetik, hogy ez az, ami elérhető, az már nem jó. Néhány hónapja egy délelőtti beszélgetős műsor vendége volt a tulaj és egy stylist pedig bemutatta, azoknak, kik még járatlanok az ilyen boltokban, hogyan is kell a rongyosból divatosan, naprakészen felöltözni.

 Az egyik kereskedelmi csatorna filmes játékán pedig a helyes megfejtők között egy 5000 Ft-os vásárlási utalványt sorsoltak ki, amit ezekben az üzletekben lehet levásárolni. Most meg szinte minden csatornán fut a hirdetés: Stílus, divat, minőség….

 Mindenesetre sokat elárul a ruházati kereskedelem helyzetéről és a pénztárcánk állapotáról. Nem kis baj van ott, ahol arról szól a reklám, hogy öltözzünk mások levetett „rongyaiba”, igaz, hogy ezek többsége külföldről érkezik. Felfoghatjuk ezt úgy is, mint egy múltba tekintő egyfajta nosztalgiát, mikor a vasfüggönyön túlról csomagban érkezett cuccokért tülekedtek a nők, hogy kicsit kitűnjenek a hazai konfekció egyhangúságából.

Nehéz ezt így felfogni…

Akkor áll helyre a világ rendje, ha a turkáló egyfajta lehetőség, egy plussz, de semmiképpen sem az egyetlen út, választás a kínai helyett. Ez is egyfajta gazdasági állapotjelentés.

A legutóbbi Poltár vendége Balázs Péter, volt külügyminiszter volt a Wesley János Lelkészképző Főiskolán egy szürke, novemberi estén, Jolán napján. Mi másról is eshetett volna szó, mint a külpolitikáról.

Így aztán Balázs Péterrel közösen bejártuk a világ nagy részét, szomszédoltunk, bekukkantottunk az EU-ba, átruccantunk az Egyesült Államokba, benéztünk a Közel- Keletre, jártunk a hagymakupolás orosz fővárosban, kihagyhatatlan volt egy kitérő Azerbajdzsánba, és egyik legújabb kedvencünk Kína is terítékre került.

Mikor elkezdődött az előadás és megláttam Balázs Péter javarészt kézzel írott jegyzeteit, eszembe jutott egy a Greenpeace diplomáciai botrány idején vele készült rádióinterjú, amiben elmondta, hogy egy óvatos diplomata az igazán fontos dolgokat sosem tartja számítógépen, inkább apró, kézzel írott cetliken dolgozik...
Az este egy rövid összefoglalóval indult, melyben végigszaladtunk a közelmúlt, a jelen történésein, majd következtek a kérdések. Természetesen e legtöbb szó az EU- ról, az Unió és Magyarország viszonyáról esett. Aki még nem vette észre, az megtudhatta, hogy ezt a közép-európai vircsaftot, ezeket a múltba nyúló, állandóan felfakadó sebeket, sértéseket és sértettséget Ausztrián túl már nem érti senki, mint ahogy a nagy Magyarország térképpel sem tudnak igazán mit kezdeni. Az jutott eszembe, mikor a nyolcvanas évek elején hazalátogattak Kanadában született és szocializálódott unokatestvéreim, és egy csomó dolog, ami nekünk természetes volt, az számukra felfoghatatlan. Ugyanúgy mi sem értettük, hogy mit rettegnek a munkahelyükért, miért tartanak otthon fegyvert stb...Ma már értem. Hisz más értékrendben nőttünk fel.

Olyan az EU, mint egy úri klub, ahol léteznek íratlan alapvetések, amik evidenciának számítanak, és mikor egy új klubtag érkezik, aki a padlóra köp, nem igazán tudnak vele a régiek mit kezdeni. A kevés jó hír közül az egyik az volt, hogy a diplomácia területén hordozzuk a Monarchia idején összegyűlt tapasztalatokat. Olyan ez, mint a genetika, valahogy öröklődik, s emiatt magabiztosabbak vagyunk, mint ahogy ezt a jelen Európájában betöltött helyünk és szerepünk indokolná.

Szóba jött, hogy az EU gépezete igen lassú, és óvatos, hisz a nagy döntésekhez egyetemleges akarat szükségeltetik, így ahelyett, hogy erőből lenyomnák egymás torkán elképzeléseiket, inkább addig gyúrják, míg minden ország meggyőződéssel egyezik bele az estleges változásokba. Kulcsszó a lobbizás, és az álmoskönyv szerint egy probléma végig viteléhez legalább hat társat ( ország) ajánlatos gyűjteni, amik közé kell két nagy is, lehetőleg Franciaország és Németország.

Előjött a pártérdek, a parlamenti frakciókkal szembeni, néha a racionalitásokat is felülíró lojalitás, hogy vannak közös ügyek, és belügyek. Utóbbiakat pedig az EU igyekszik a végsőkig tiszteletben tartani...Beszélgettünk a görögökről, a határon túliakról, és azok lehetőségeiről, a levélben történő választásokról, állampolgárságról, meg arról is, hogy valójában, hogyan tehetnénk jót a határainkon kívül élő honfitársakkal, hogy ott érezzék jól magukat, ahol megszülettek, ahol szüleik, nagyszüleik, rokonaik, barátaik élnek.

Kérdések kapcsán előjött az USA, ahol egyelőre még el vannak foglalva az elnökválasztás utóhatásaival, az új adminisztráció felállításával, és majd csak ezek elrendezése után tekintgetnek határaikon túlra is. Hogy Putyin és Orbán között mondjuk, úgy, hűvös a kapcsolat. Hogy húsz évvel előtte még csak öt szomszédunk volt, most meg hét van és napjainkban huszonnéggyel több országgal kell a diplomácia szintjén kommunikálnunk a közelben és egy kicsit távolabb.
Balázs Péter azt is elmondta, hogy nagy megtiszteltetés egy országot külügyminiszterként szolgálni.
Egy résztvevő ekképpen kommentálta az estet: „ Köszönjük, nem Balázs Péter tehet róla, hogy a lebilincselő intelligencia és sugárzó humanitás ellenére az est után sem látjuk biztatóbbnak a jövőt. .."
A mondat első felével egyetértek és a másodikkal is nagy részben. Annyit azért kaptunk a volt külügyminisztertől az együtt töltött idő után, hogy rájöjjünk, a segítség csak belülről jöhet.
Olyan ez, mintha Te nem szereted magad, hogy várod el, hogy mások szeressenek. Ez az összes önismereti tréning első mondata: Szeresd magad, ismerd meg magad, nézz magadba és változtass, s meglátod, hogy a változtatás meghozza a változást...

A következő Poltár 2012. december 5-én, Mikulás napja előtt lesz, a vendégek pedig Iványi Gábor és Várszegi Asztrik és egy Gospel kórus

A Poltár idei második estjét Parti Nagy Lajossal tölthettük a  Wesley János Lelkészképző Főiskolán. A környék, ahova beágyazódik az intézmény, hát továbbra sem mondható biztatónak, egyesek bizonyos szagokat is éreztek, de mindezek ellenére vagy ezzel együtt is jó kis este volt.  

Parti Nagy, ki 1953-ban Szekszárdon született, arról nincs információ, hogy színésznővel szerelmi bonyodalomba került volna, az ellenben tény, hogy a kortárs magyar irodalom egyik meghatározó képviselője, és több mint harminc díja között a Kossuth díj is megtalálható.

Nem régiben mutatta be a Katona József Színház Pinokkió című gyermek thrillerjét és az olvasó polgárok egy része körében nagy népszerűségnek örvendenek a Magyar mesék, amelyek írásába  2011. áprilisában fogott bele, s az első 53 történet tavasszal meg is jelent a Magvető Kiadónál Fülkefor és vidéke címen.

Az este a FÜGGETLEN KÖZÉLETI KLUBban meseolvasással kezdődött a könyvből és az azóta született alkotásokból. Kicsit aggódtam, mert a szerzők gyakorta másképpen érzik a műveiket, s másképpen szól a leírt mondat, más értelmet kaphat a kimondott szó.

 Partinál nem így történt, mert nagyszerű előadó, és mi a mesék hallgatása közben egyre éberebbek lettünk, s kínosan kacarásztunk a hallott tantörténeteken. Jó néha nevetni olyanon is, ami egyáltalán nem vicces, s igen, néha elég csak, hogy legalább mosolyba szaladhat a szánk, hisz mostanában nem sok okunk akad az örömre. Hallgattuk a meséket, amelyekkel végigélhettük az elmúlt másfél év nagy pillanatait a bocskaitól (nem az István), a szegénységen át a baltásig. A gunyosoros hangvételű művek egyfajta görbe tükörben mutatták a jelen hazai társadalmi, politikai állapotját, szatírában, amely szerinte (és Heine szerint) a tehetetlenség eszköze… Ezek a rövid sziporkák nagyon tömören és nagyon világosan fogalmazzák meg azokat a közéletben zajló dolgokat, amiket nem igazán érthet meg egy olyan gondolkodó ember, kinek fontos hazája és saját maga boldogulása is. Nem kell ehhez jobbon vagy a ballon állni, elég egy tisztességes értékrend mentén élni, gondolkozni.

Egyszer, mint minden, a mesélés is véget ért, és következett a kötetlen beszéd ideje, amely során Szénási Sándor rádiós-újságíró vállalta fel az animátor szerepét. Sok mindenről esett szó, hisz sok a megválaszolatlan kérdés. Előkerültek a közélet prominensei, mint Orbán, Gyurcsány, Bajnai, de még Papcsák is. Szóba jött a reménytelenség és remény, a demokrácia és annak hiánya is. Arról, hogy a kultúra kikerült a társadalmi prioritások köréből, így az írói szavak is súlytalanul keringenek, s akiknek kéne, azok meg sem hallják. Azt is megtudtuk, hogy Parti Nagy a mesefolyamot 2014 áprilisáig tervezi folytatni, akármi is következik az után… Akármi.

Jó este volt, mert találkozhattunk egy független alkotóval, akit szó nem butít, fény nem vakít, és még a kincs és a rang sem vesztegette meg..

Zárva az estet a  Fülkefor és vidéke című kötetből a Fülkérvastaps befejező mondatai: „…Éppen mintha le se mondott vóna, nem es vóna vége, el sem futott vóna véle.”

Ez volt a Poltár 2012. október 31-én

  Ahol nyár elején befejeződött, ott indult el újra a Poltár őszi szemesztere, a Wesley János Lelkészképző Főiskolán. Az első vendég Petschnig Mária Zita, a Pénzügykutató tudományos főmunkatársa volt.

A főiskola a Nyócker sűrűjében lakozik, ahol megkezdődött egyfajta rehabilitáció, így eklektikus összevisszaságban váltják egymást a korszerű épületekkel övezett sétálóutcák, és az erősen lepusztult, nem túl bizalomgerjesztő részek, amelyek még őrzik a kerület régi, diszkrét báját.
Egy, még érintetlen utcában található a főiskola, ahova egy jelentéktelen kis kapun belépve igazi oázis bontakozik ki. Aki, épségben eljut a helyszínre, az rögtön megérzi, hogy a béke szigetére érkezett. Belül egy mediterrán udvart fognak közre az épületek, nagyon hangulatos, szerényen, de ízléssel átgondolt minden, legalább is, ami látható.
Ide érkezett az érdeklődök tisztes számú társasága és Petschnig Mária Zita, kísérője, férje Kéri László, az állandó kérdező Farkas Zoltán,László és a kifogyhatatlan energiával tevékenykedő Irma, aki erre az estére Szirmuskává alakult, de, hogy miért is, az maradjon titok.
Kis pogácsa majszolással induló esten Irma ismertette az őszi és tavaszi szemeszterre kigondolt terveket, a meghívottak lehetséges körét. Nagy ínyencségeket tartogat ez az év, ha sikerül az időpont egyeztetés és valóban leülnek majd egymás mellé az érintettek.

Petschnig Mária Zita összerakta nekünk egy rövid bevezetőben, amit részleteiben úgy nagyjából tudtunk.Mivel a hallgatóság túlnyomóan optimista személetű, akiknek mindig félig tele a pohár, így az előadás után nem követtünk el tömeges öngyilkosságot, s aki erre kísérletet tett, azt a többiek visszafogták.

A gazdasági mutatóink , hm nem túl rózsásak, csökkent a fogyasztás, ami elsősorban az arányos és igazságos adórendszer hozománya, de aki bátrabban fogyaszthatna, az is óvatos, hisz nem tudja meddig lesz munkahelye, hogy lesz –e nyugdíja, a későbbiekben elég pénze, ezért még ők is visszafognak, kuporgatnak.
A versenyszférában csökkent a fogalakoztatás, valamint megugrott a részmunkaidősök száma. Megnövekedett a közmunkások tábora, de a segélyhez képest esetleg magasabb jövedelmük nem gerjeszti a fogyasztást, legfeljebb a szolgáltatók lélegezhetnek fel, hogy csökken az adósok száma.

Fenti folyamatok miatt alakult ki az a helyzet, hogy összességében ugyan nő a foglalkoztatottak száma, ez mégsem serkenti a fogyasztást. A munkaerő piaci statisztikák nem adnak egyértelmű képet, bár egyes adatok szerint gyarapszik a foglalkoztatottak száma. Mégsem lehet minden rendben, ha a sacc/ kb statisztikák szerint 400.000 felett van a külföldön, tartósan munkát vállalók száma. Mikor nemrégiben egy kisebb színház jegytépő állást hirdetett, amelyre 500 felett volt a jelentkezők száma, akkor az ember elbizonytalanodik , hogyan is nőhet a foglalkoztatottság ( Fizetés 40ezer brittó körül mozog) Úgy tűnik , hogy a statisztikákba bekerülnek eddig oda nem tartozó munkavállalási formák is, így javítva a mutatókat.
Az MNB kamatcsökkentése újabb lökést adott ahhoz, hogy elszabaduljon az infláció és az árfolyam. Az országba hatod annyi tőke áramlott be, mint amennyi kifelé ment.

A jelenlegi gazdasági helyzetünket igen markánsan jellemzi, hogy a beruházások a 2005-ben mért állapothoz képest 50%-kal csökkentek, pedig ez a hosszú távú növekedés alapja. Összehasonlításképpen, ez a mutató Lengyelországban +60%-ot mutatott ( Foci Eb!), de szlovák szomszédjainknál is 30% körül mozgott. Unortodox gazdaságpolitikánkkal elkanyarodtunk az európai trendektől, de nemcsak a fejlettebb felétől, hanem már a felzárkózóktól is.
Az IMF/EU hitel is szóba került. A hallgatóság és előadónk is erősen kételkedik abban, hogy valós cél a hitel megállapodás nyélbe ütése. Ugyanis a készenléti hitellel együtt jár a szoros negyedévenkénti ellenőrzés, aminek a kormány nem nagyon örülne. Helyette elővigyázatossági hitelre hajtunk. Mondjuk azt, majd kiderül mi lesz ebből a kommunikációból.
Petschnig Mária Zita úgy látja, hogy finanszírozható az ország, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen áron. A Keletre nyitás hozománya jóval kisebb lehet hosszú távon, mint, amit az IIMF/EU megállapodás hozhatna, mert utóbbival nem csak hitelhez juthatnánk, de erősödhetne az ország bizalmi indexe, jönne a tőke, lenne beruházás stb, stb...
Szóval egyfajta zsákutcába hajtottunk be, aminek még mindig nem látjuk a végét pontosan. 

Esett szó jó dolgokról is, a hírek szerint jól fogynak az államkötvények, az nem derül ki, hogy mely rétegek vásárolják őket.

Jó hír, hogy a közgazdász társadalomban megindult egyfajta közeledés és rájöttek a megmondó emberek ( vagy azok egy része), ahogy nincs jobb és baloldali színház, csak jó vagy rossz, úgy meg lehet találni a gazdaságpolitikák között is azt az összhangot, a kompromisszumot, amely nem egyes emberek, csoportok önmegvalósítását, hanem a többség, az ország érdekeit szolgálja. A dolog mondjuk úgy, még csak gyerekcipőben jár, abból is elég apróban, de vannak már jelek. Vannak, akik olvasnak is a jelekből és van fülük is hozzá....
A kérdések és válaszok órájában szóba jött a mezőgazdaság helyzete, a kapák és a kaszák problematikája is, az új „grófok" megjelenése, a sertésállomány megcsappanása, arról is volt elmélkedés, hogy, a diplomások ágyneműt húzogatnak a határokon túl. Azért, volt, hogy nevettünk is....,

Egy Móricz idézet; a nevetésről
„Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.
Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni...".

Képeket ITT lehet nézegetni

Az utóbbi két évben nagyon megváltoztam. Addig ,azt hiszem, jópofa, vidám ember voltam aki mindig igyekezett a másik helyébe is beleképzelni magát, összefüggéseiben nézte a dolgokat, elfogadó, befogadó lényként éltem napjaimat.Természetesen voltam dühös is, mérges is, de mindig hamar el is múlt.

 Mostanában pedig többet vagyok dühös és mérges, mint az jól is esne. Még előfordul, hogy tudok nevetni, egy csomó dolgon át is tudok lépni, de vannak helyzetek, és egyre több, amin nem tudok nevetni, nem tudok mellette tovább menni, nem találom viccesnek, humorosnak, sőt kimondottan dühit. Mikor is van ez? Azon találkozásokról, mikor olyan emberekkel hoz össze a jó szerencse, akik nem egyenes embertől elvárható módon viselkedtek, akik megmutatták, hogy hatalomért, pénzért, előnyért képesek levetni régebbi énjüket és némán cinkosak. Igen azok, mert, mint Babitstól megtanultuk, aztán saját kárunkon is, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma.

Nem gyűlölöm és nem is utálom őket, kár lenne erre amúgy is csekélyke energiámból bármennyit is rájuk pazarolni. Utálják ők magukat, tudom, hogy így van, hisz látom, mikor a szemükbe nézek. Bár ez csak ritkán sikerül, valahogy erősen kerülik a szemkontaktust. Én csak haragszom, csak dühös vagyok. Azt hiszem nem is rájuk, inkább magamra, hogy jónak vélt emberismeretem ismét csak cserben hagyott, hogy saját káromon tanultam újra meg, az adott szó, csak adott környezetben érvényes. Abból kiemelve már érvényét veszti, akkori veretes súlya, más helyzetben semmivé válik, eloszlik, mint a hajnali köd a nap sugaraiban.

Ha,lehet, kerülöm az ilyen helyzeteket, de néha még is becsúsznak hasonló találkozások. Akkor a legrosszabbak, ha váratlanul, felkészületlenül érnek, mert olyankor meg is rémülök, s úgy érzem, hogy megfulladok. Megfulladok a bennem szoruló szavaktól, amiket nem mondhatok el, nem vághatom az arcába, hogy emlékszel? Közben pedig fáj, nagyon fáj, hogy úgy magunkra hagyott minden ígéret ellenére.

Ha, tudom, hogy elkerülhetetlen, hogy a közös térben és időben egyszerre legyünk, akkor sem sokkal könnyebb, de akkor felveszem a páncélt. Elég rosszul csinálom, s kéne még az arcomra is egy fátyol, mert gondolatataimat, érzéseimet, úgy- ahogy uralom, de az arcomra kiül az elmúlt két év,és az arcom minden szónál többet mond el. Látom rajta is, tudja, hogy tudom, milyen kutyául is érzi magát, de őszintén nem nagyon érdekel, mert az én közérzetem még pocsékabb. Annyit tehetek érte, hogy finom kis szúrkákkal még nehezebbé teszem a találkozást, hadd érezze legalább néhány percig azt, amit én érzek szinte állandóan. Ettől nem oldódik meg semmi, de talán kicsit jobb. Na, és ha bedobják a fekete humort, akkor kész vagyok, mert el nem tudom képzelni, hogy nem fogják fel, ez egyáltalán nem vicces, ez véresen komoly, vérlázítóan igazságtalan és piszkosul megalázó.

Nemrégiben is volt egy ilyen találkozásom. Készültem rá, de mikor megérkeztem, már akkor éreztem, hogy arcomról pereg a máz, és egyre dühösebb vagyok. Találkoztunk, majdnem mosolyogtam, s egy fél mondatából rájöttem, hogy nem mond igazat már megint, s mégsem kérdezhettem vissza, nem ordíthattam az arcába, hogy hazudsz, nem igaz amit mondtál, csak magamban kiabáltam vele. Most értem meg igazán a színművekben a belső monológokat. Igen vannak pillanatok, helyezetek, amikor csak magadban, csak belül puffoghatsz. Vagy egyfajta néma párbeszéd folyik, ki nem mondott, szavak diskurálnak , testbeszéd, a fej elfordítása, a szemkontaktus hiánya jelzi, itt most éppen két párbeszéd zajlik, az egyik hangosan a semmiről, a másik meg a fontos dolgokról, némán egyéb kommunikációs csatornán. Ráadásul a hangos adásban is felhangzanak olyan félmondatok apró utalások, amik még mindig a meglepetés erejével hatnak, hogy rájössz, ő ,aki állítólag kedvel, rég óta a barátod, az így gondolkodik rólad, akkor már semmiség lesz az ellenségekkel vívandó ütközet…

Milyen érzés egy ilyen találkozás? Rossz. Rossz előtte, utána és persze közben a legrosszabb. Rossz, mert az a néhány perc, az egész napot tönkreteszi, uralja a gondolataimat, vissza-visszatérnek a fájó emlékek, sőt még álmaimban is kísértenek. Így lehet tönkretenni 10 perc alatt egy egész napot, ráadásként még az epém is begörcsölt. Hogy nagyobb baj ne legyen, kénytelen voltam világgá kürtölni állapotomat, mert, ha nem mondhatom el valakinek, elmondom hát mindenkinek,a költő után szabadon…S nagyon remélem, hogy van még elég időm, hogy visszakapjam a régi énemet, mert megérdemlem, azt hiszem... Emlékeztetőül a vers

Karinthy Frigyes: Előszó

  ------------------------

  Nem mondhatom el senkinek,

  Elmondom hát mindenkinek.

  Próbáltam súgni szájon és fülön,

  Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

  A titkot, ami úgyis egyremegy

  S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

  A titkot, amiért egykor titokban

  Világrajöttem vérben és mocsokban,

  A szót, a titkot, a piciny csodát,

  Hogy megkeressem azt a másikat

  S fülébe súgjam: add tovább.

  Nem mondhatom el senkinek,

  Elmondom hát mindenkinek.

  Mert félig már ki is bukott, tudom,

  De mindig megrekedt a féluton.

  Az egyik forró és piros lett tőle,

  Ő is sugni akart: csók lett belőle.

  A másik jéggé dermedt, megfagyott,

  Elment a sírba, itthagyott.

  Nem mondhatom el senkinek,

  Elmondom hát mindenkinek.

  A harmadik csak rámnézett hitetlen,

  Nevetni kezdett és én is nevettem.

  Gyermekkoromban elszántam magam,

  Hogy szólok istennek, ha van.

  De nékem ő égő csipkefenyérben

  Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

  Hiába vártam sóvár-irigyen,

  Nem méltatott reá, hogy őt higyjem.

  Nem mondhatom el senkinek,

  Elmondom hát mindenkinek.

  Hogy fájt, mikor csúfoltak és kinoztak

  És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

  Mert álom a bűn és álom a jóság,

  De minden álomnál több a valóság,

  Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

  S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

  Én isten nem vagyok s nem egy világ,

  Se északfény, se áloévirág.

  Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

  Mégis a legtöbb: ember, aki él.

  Mindenkinek rokona, ismerőse,

  Mindenkinek utódja, őse.

  Nem mondhatom el senkinek,

  Elmondom hát mindenkinek.

  Elmondom én, elmondanám,

  De béna a kezem s dadog a szám.

  Elmondanám az út hová vezet,

  Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

  Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

  Itt lent a porban nem tudok beszélni.

  A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

  Itt lent a porban rossz a hangom.

  Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

  Emeljetek fel a magosba.

  Egy szószéket a sok közül kibérlek,

  Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek,

  Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

  De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

  Örömhirt, jó hirt, titkot és szivárványt

  Nektek, kiket szerettem,

  Állván tátott szemmel, csodára várván.

  Amit nem mondhatok el senkinek,

  Amit majd elmondok mindenkinek.

Megint címlapszereplő lett, persze úgy, hogy ő is csak az újságokból értesült róla. Ez a legjobb. Hiába vannak okos, szemfüles újságírók, akik mindent hamarabb tudnak meg, mint az érintettek. Ők mindenkivel forró dróton össze vannak kötve és az igazságért harcolnak, vállat, vállhoz vetve, hisz annál nincs is fontosabb. Nem a ma igazságait keresik, hanem a tegnapét, hisz ma minden rendben van, nincsenek ügyek, minden megy a rendes kerékvágásban Együtt dübörgünk a jólét felé, mindenki tisztességesen és főleg nagy hozzáértéssel végzi a dolgát. Mindenkinek megvan a képességeihez illő munkája, hozzá a tisztes keresete. Aki, nem így éli meg a dolgokat, az magára vessen, biztos benne van a hiba.

Újságosi karrierje a következő nyáron is folytatódott, akkor már törzsgárdatagként fogadták az elosztóban, ahova a kerületben működő standok tartoztak. Márti szabadságon volt, így a barátjával együtt kaptak egy közös standot. Először nem örültek, hogy váltott műszakban kell dolgozniuk, de hamar megszokták, hogy egymás váltótársai.

A kezdetek

Új állomáshelye egy kocsma oldalában volt a Nefelejcs és Landler sarkán. Meglátva munkahelyét kevés tapasztalatából azt a hipotézist állította fel, hogy a kocsma és a jó újságos bódé olyasfajta szimbiózisban él, mint ahogy teszik ezt egyes állatok növények. Egyik megadja a testnek, másik a szellemnek a szükséges muníciót, bár lehet, hogy célközönsége némileg eltér egymástól.

A munka úgy kezdődött, hogy üvegest hívtak, és lemosták a vért. Ugyanis az intézmény addigi üzemeltetője enyhén ittas állapotban összeszólalkozott egy cimborájával, és ennek a konfliktusnak lett áldozata az üveg. Szép és nem hagyományosnak mondható kezdés.

Ha a Garay szociológiai kutatások célhelyszíne, akkor ez a sarok a viselkedéskutatók fellegvára lehetett volna akkoriban. A bódé hajnali hatkor nyitott, akár a kocsma. Reggel, mire odaért, már szépen sorban álltak  a kliensek a szomszédos ivócsarnok előtt, türelmesen várva a hat órai nyitást. Mivel a bódé zárja rendetlenkedett mindig akadt a reggeli első italra várók között segítő kéz, aki kinyitotta az ajtót. Eleinte tartottak a helytől, hisz a Chikagónak nevezett városrész kellős közepén voltak, de annyi jó emberrel előtte, s azóta sem találkoztak. A hetedik kerület csibészei, a félalkeszek és alkeszek tiszteletben tartották és vigyázták a szomszédságban folyó kereskedelmi tevékenységet.

Unatkozni itt sem lehetett, és igen jó leckét kaptak abból is, hogy miért ne legyenek majd egyszer alkoholisták, hisz a nagy üvegablakokon át nyomon követhető volt a kocsma napi élete is. Volt, hogy néhány heves szóváltás nyomán kirepült az ajtón egy korsó,egy-egy ember, de az is gyakran megesett, hogy a nagy melegben meg is vendégelték őket egy jó pohár sörrel. Szinte naponta kínáltak eladásra, fedezetül cuccokat, kisbicskától az óráig bármit, olyan volt a stand, mint egy mini zálogház, és talán hihetetlen, de mindig időben elszámoltak a kölcsön adott pénzzel. Laktak arra szép számmal „rendes” emberek is, de mellettük csuda figurák is megfordultak ezen a frekventált sarkon.

 Arcok, emlékek

Géza, a kicsit alkoholista és szenvedélyes lóverseny látogató nap, mint megjelent, és egy köteg újságot kért bizományba, amit közeli kórházban értékesített a betegek között. Jó volt a betegeknek, hisz házhoz jött az olvasnivaló, jó volt Gézának, mert a borravaló az övé volt, s nekik is jó volt, mert nőt a forgalom. Géza csak egyetlen alkalommal tűnt el a bevétellel, de másnap szánom-bánom közepette fizetett.

A kocsma törzsvendége volt Károly is, aki mankóval járt. A helyi legenda szerint ’56-ban kapott, mint kíváncsi kölyök egy comblövést, annak következményeit hordozta, nagyon helyes cigánylány volt a felesége és bűbájos kisfiúk Gabika hamarosan a kedvencük lett. Hozta a színező könyvét, s együtt rajzolgattak a bódéban, míg apa felhörpintette aznapi korsó sörét, többet sosem. Károly jó nagydarabra nőtt, míg mankóval is tekintélyparancsoló volt a megjelenése. Ki tudott volna nemet mondani az alkalmi baby sitterkedésre, ráadásul tényleg kedves kölyök volt a Gabika.

A kocsma állandó vendége volt egy középkorú házaspár, mindig egymást karba öltve közlekedtek, a férfi kezében egy aktatáskával. A férfi csendes, szelíd embernek látszott, s mindig a bódénál hagyta aktatáskáját, amíg bent elfogyasztották a napi egy korsót. A városi legenda szerint az ember börtönviselt volt (nem az egyetlen azon a környéken), de ő hirtelen felindulásból elkövetett emberölésért került a rácsok mögé. El sem tudták képzelni, hogy ez a nyugodt, csendes ember ilyen erőszakosságra képes, mígnem egy nap a kocsmából kifelé jövet nem találta a táskáját, és akkor a tekintete minden elárult róla. Nagy tisztelettel bántak vele attól fogva és nagyon vigyáztak az aktatáskára is.

Napi rendszerességgel megjelent a vér alkoholista is, összetöpörödött figurája  minden áldott nap ott állt a nyitásra várok sorában, teste is, keze is remegett, míg el nem fogyasztotta aznapi első, deci rumját. Félelmetes volt látni, ahogy az ital lecsorgott lassan a torkán, s ettől megszűnt a remegés. Majd komótosan beült az ablakba, s ott kuporgott, arra várva, hogy valaki meghagy a söréből vagy egyéb italából, s azokat szisztematikusan felkortyintotta, így folyt ez zárásig, s akkor imbolyogva elindult, tán hazafelé.

A stand főállású munkatársai titokban már ismerhették a marketinget, így a jobb kiszolgálás érdekében „magán” lottóládát is működtettek, így az is a feladatok közé tartozott, hogy a lottószelvényeket csütörtökön, a TOTÓ-t vasárnaponként  időben eljuttassák egy hivatalos fogadási állomásra. Egyik vasárnap már csak zárás után értek a lottózóhoz, és ott álltak egy csomó bedobatlan szelvény társaságában. Így este a TV előtt várták a TOTO eredményeket és pipálták a szelvényeket, nem kis izgalom közepette, szerencsére még tízes találata sem volt senkinek. Úgy tűnt, hogy a környéken többet tudtak a lovakról, mint a fociról…

Persze mellékesen újságot is árultak, s a nagy nyüzsgés közepette elfelejtkeztek arról, hogy nem tudnak normálisan kezet mosni, enni, mosdóba járni. Három hét után vége szakadt az itt töltött munka, felgyógyult a törő-zúzó kolléga véget ért számukra a zálogházi, baby sitteri, csomagmegőrzői munka, és egy hétre átköltöztek egy elegánsabb helyre a Damjanich utcába. Itt nem volt kocsma, nem volt semmi, csak újság és unalom.

Annyit kerestek az egy hónap alatt, hogy életükbe először repülővel utazhattak a bulgár tengerpartra, persze sátorral és igen csekélyke költőpénzzel.

A következő nyáron a keletiben várta őket rikkancsi feladat, és számos új benyomás- folyt. köv-