Aki már tíz évesnél idősebben élte meg az antivilágot, az biztosan emlékszik arra, hogy külföldre utazni milyen nehéz is volt, főleg a tőlünk nyugatabbra eső országokba. Nehéz, de mekkora öröm és milyen fergeteges élmény is egyszerre.
A szerencse gyermek voltam, mert az első Olaszországba vezetett, mikor tizenöt éves múltam. Addig csak a határ környékén jártam, mert rokonságom nagy része az Őrségben lakott. Szüleim évekig spóroltak az útra, majd vettünk egy nagy levegőt és beadtuk az útlevélkérő nyomtatványunkat. Anyukám egyéb származású volt egy disszidens húggal terhelve, apukám pedig ötvenhatos tevékenysége miatt viselt bélyeget. A kedves barátok, ismerősök mind azt duruzsolták, hogy úgysem kapjuk meg mindhárman a kibocsátó passzust. Anyu azzal riogatott, hogy még ők bejárják a szép Itáliát, addig én mehetek aratni vidékre. Elsőként az én útlevelem érkezett meg, de aztán csodák csodájára megtaláltuk a postaládánkban szüleim kék könyvecskéjét is. Időközben kiderült, hogy egy barátnőm is családjával a napfényes Itáliába készül, így mi, összeszerveztük a szülőket, hisz társaságban jobban telik az idő, meg idegenben jó, ha vannak társaid, akik segítenek, akikkel együtt győzheted le az estlegesen felmerülő akadályokat. Hónapokig folytak a közös megbeszélések, merre menjünk, ki mit, hozzon. Megérkezett a vízum, kiváltottuk az áhított valutát, szereztünk még nyugaton is elfogadott plusz fizetőeszközt, amit persze jól eldugtunk és nekiindultunk a három hetes nagy kalandnak. A kocsik dugig megpakolva indultak Rábafüzes felé. Volt abban minden, mint egy szatócsboltban, néhány ruha, kölcsönsátor, takarók és annyi kaja, amennyi csak elfért. Vittünk szalámit, krumplit, hagymát, zsírban lesütött húst, tojást, Mária néném sokáig elálló vajas süteményét, és három kanna benzint, amik társaságában ültem az autó hátsó ülésén.
Az utazás minden napjára persze már nem emlékszem, de egy-egy számomra fontos állomás a mai napig él bennem.
Az első megálló
A határátkelés valami fantasztikus érzés volt. Akik ma raftinggal és bungee jumpinggal oldják a feszültséget, növelik az adrenalint, azok tudják igazán elképzelni, hogyan keveredett az öröm, az izgalom ekkor. Öröm, hisz először kiléphettem az országomból, izgalom, hogy ne kössenek bele a fináncok semmibe, ne találják meg a dugi valutánkat, engedjenek el békében minket. Minden rendben volt és mi elindultunk a NAGY ISMERETLEN felé. Országutakon poroszkáltunk, mert nem is lett volna pénzünk a sztráda díjra, másrészt röhejes is lett volna egy Moszkviccsal próbálni felvenni a jó kis nyugati verdák tempóját. Első megállónk valahol Willach környékén ,a hegyek között, egy tó partján megbúvó kemping volt. Életünkben először felvertük a sátrat, hát elég sajátosan nézett ki, ahogy kicsit csámpásan ott feszített a helyi és nyugatabbról érkezett impozáns sátorcsodák között. Egyébként mindenki kedvesen méregetett minket, hisz akkoriban még nem özönlötték el Ausztriát a magyarok, akik mentek, azok pedig nem igen jutottak túl a Maria Hilfer Strasse üzletsorán.
Eljött a lefekvés ideje, és ott a hegyek között szép hűvösek az esték. Mi pedig meglehetősen vacogtunk annak ellenére is, hogy magunkra vettük az összes meleg cuccunkat. Összebújtunk, mint a három nyulak és aprócskára zsugorodott bennünk az induláskor érzett felhőtlen öröm és önbizalom. Picinek és elveszettnek éreztük magunkat. Ha lassan is, de eljött a reggel, ami szintén nagyon frissen sportosan köszöntött be. Összepakoltunk és Tarvisio felé vettük utunkat. Mondanom sem kell, hogy utitársainkkal fele úton elvesztettük egymást. Nem volt mobil, hangunk meg nem szállt kilométerekre, így a vak véletlenre bíztuk magunkat és reménykedtünk, hogy a határnál csak megtaláljuk egymást. A határátkelőnél azt láttuk, hogy Marcsi, a barátnőm apukája szép tagoltan és szép hangosan a nevünket ismételgeti magyarul, hogy vajon emlékeznek e ránk a határ őrei. Nagyon megörültünk egymásnak és attól kezdve minden napra megbeszéltük, hogy elkeveredés esetén, hol is próbálunk majd találkozni. Mondanom sem kell, hogy többet nem hagytuk el egymást.
Velence
A sátrat másodszor a velencei Mestrében vertük fel. Talán már annyira nem volt csámpás, de kicsinek, kicsi maradt, bár mi hárman nagyszerűen elfértünk benne és fele annyi idő alatt felállítottuk, mint mások óriássátraikat. Itt már langyos volt az este, akár az éjszaka is, így kellemesebben telt az alvás. Irány busszal Velence. Velence azóta is toplistám első helyeinek egyikén áll. Soha nem éreztem büdösnek, nem láttam koszosnak, elbűvölnek a csatornák, a gondolák, a jövő-menő hajók, a kopottságukban is gyönyörű paloták, a Szent Márk tér a templommal, impozáns tereivel, épületeivel, a Doge Palota a szűk sikátorok, a hentesüzletekből kiszűrődő énekszó, a Rialto nyüzsgő forgataga, egyszóval minden. Mostanság néha túl sokan vannak, és tömeg láttán arra gondolok, hogy vajon a libanoni cédrus és dalmát tölgyek bírják- e a terhelést, de mindig elámulok, hogy akkor régen, mire is volt képes az emberi elme, az emberi kéz. A Szent Mark templomnál álló szigorú örök nem engedélyezték a templomlátogatást, mert a forró nadrág (aki emlékszik még rá) a szent helyen tiltott ruhadarabnak számított akkortájt. Nem baj, másnap azért megnéztük, s naná, hogy nem hagytuk ki a vaporettót sem, hisz a vízről egy másik Velence tárul elénk. Később, ha tehettem, akkor hajóval mentünk a cölöpökön álló városba, Punta Verde kikötőjéből. Brutális a látvány, ahol a tengerről érkezve kinyílik Velence tornyaival, palotáival, a Doge palotával. Szeretem.
Útközben
Esténként a kempingben pihentettük gyaloglástól megfáradt lábunkat, mármint a szülők. Mi meg barátkoztunk azzal a néhány magyarral, akik szintén ott vertek sátrat ás francia szomszédainkkal is, aki jóvoltából először ettem kagylót. A franciák nem cicóztak csaj úgy nyersen feltörték a kagylót, cseppentettek rá egy kis citromot, és hamm. Mi is így tettünk, s én egész délután úgy éreztem, hogy az a drága állat szép lassú féregmozgással araszol vissza a szabad levegőre. Közel egy kiló körtét utána engedtem, hogy valahogy segítsem a lejutását. A körte ugyanis a kempingben termett, és annyi gyümölcs volt rajta, hogy meg sem látszott, mikor egy zacskóval leszedtünk róla. Honfitársaink megkérdezték, hogy mit csinálunk a körtével- azt hiszem nehéz lehetett kitalálni- hát Marcsi bátyja mondta neki: Eltesszük dunsztba! Abban az időben a kemping egy nagyszerű közösségi hely volt, ahol mindenki kiszolgáltatott volt, hisz magát és értékeit csak egy kisebb-nagyobb vászonsátor védte, így vigyáztunk egymásra és a másik értékeire is.
Rengeteget mászkáltunk, ittuk a kultúrát és sokat nézelődtünk, bár Olaszország akkoriban nem tartozott Európa vezető államai közé az élet mégis sokkal jobbnak látszott és merőben más volt, mint otthon. S főleg az üzletek kirakata, az a választék, az a színorgia, nehéz volt betelni vele. Nálam mindig ott volt az utikönyv és folytonosan készültem a következő látnivalókból, s pumpáltam a társaságba a tudást, kik a nagy melegben sokszor ellenálltak a kultúra csábításának.
Gyorsan eltelt az a néhány nap, s indultunk tovább. A következő célállomás Firenze volt. Útközben csodáltuk a tájat, pontosabban a szüleim, mert én a nyitott ablakoknál- légkondi még nem volt- szépen elaludtam a jótékony huzattól. Ők néha felébresztettek, egy- egy szép táj, vagy épület látva, megnéztem és tovább szunyókáltam szerencsémre a benzin szépen fogyott és apukám is csak a vezetési szünetekben dohányzott, így épségben megúsztam a három nagy kanna üzemanyaggal töltött társa együttlétet. Útközben kicsit megálltunk Bolognában is körülnézni, majd úgy bekeveredtünk az egyirányú utcák összevisszaságába, hogy végül egy kedves olasz fiatalember vezetett ki minket a városból. S lassan eljutottunk Firenzébe, az Arno partján terpeszkedő csodálatos kis ékszerdobozba- folyt-
