A közelmúltban a Keleti pályaudvaron járt, két kedves ismerőse érkezett a Tisza expresszel Moszkvából. Időben érkezett a pályaudvarra, s vonat is késett tíz percet. Az amúgy semmi ahhoz képest, hogy a Budapest Székesfehérvár vonalon a vonatok a 60 km-es távon akár 50 perc késést is tudnak produkálni. Így maradt idő kicsit körülnézni és betérni a retro kávézóba.
Az étterem majdnem olyan belülről, mint mikor harminc évvel ezelőtt diákként a pályaudvaron dolgozott.
A tér, míg így kopottan is őrzi egykori patináját, mikor még vonattal utazni igazi ünnep volt, mikor a hölgyek, urak-, na, nem harminc éve- betértek oda, hogy a hosszú utazás előtt egy jót egyenek, igyanak. Most az egymástól kényelmes távolban elhelyezett asztaloknál ülők, úgy tűnnek, mintha időutazáson vennének részt, csak öltözetük láttán csöppen vissza a nézelődő a jelenbe. Kapucsínót rendelt, s míg várta, hogy a forró ital hűljön visszaemlékezett azokra a harminc évvel ezelőtti időkre. Egyetemista volt, véget ért a vizsgaidőszak, kitört a nyár és munkát keresett. Egyik barátja beajánlotta újságosnak. Na, nem afféle rikkancsnak, aki az utcán kínálta az Esti Hírlapot, hanem igazi újságos standra. Akkoriban ez igen kurrens elfoglaltságnak számított. Elvileg nyugdíjasokat és megváltozott munkaképességűeket foglalkoztattak, de valójában csak igen nagy protekcióval lehetett megcsípni egy-egy jobb helyet, vagy bármilyen helyet is. Az újságosok nyáron egy hónap szabadságra mehettek, hiszen szombaton- vasárnap is volt munka így járt nekik a hosszabb nyári pihenés. Ilyenkor jöhettek a diákok.
A Garai
Első évben a Garai piacnál dolgozott egy néhány évvel, idősebb lánnyal. Márti főállású újságos volt, miután részt vett különböző, a hivatalos szervek által nem támogatott március 15-i programban, a középiskolát anyja jó kapcsolatainak köszönhetően még elvégezhette, de azt mondták neki, hogy az egyetemek tájára se merészkedjen. Így aztán édesanyja nem nagy örömére főállású lapeladó betanított munkás lett. Jó hely volt a Garai, ahol a fiatal lányokra valóban vigyáztak. Ott dolgozott Karcsi a rendőr, aki minden egyes nap a hátukat lapogatva örömmel nyugtázta, hogy nincs a lányokon melltartó, de mindig ott volt, ha valaki kellemetlenkedett vagy zaklatta őket. Szemben pedig a kocsma és annak vezetője, aki reggelente forró rumos kávéval segítette az ébredést. Rá is fért, hiszen reggel hatkor a piaccal együtt nyitott az üzlet is. Külső szemlélőnek úgy tűnhet, hogy egyszerű ez a munka, de annál sokkal összetettebb, mint ahogy elsőre látszik. Meg kellett ismernie az egyes napilapok, hetilapok nevét, tudni az árát, fejben jól és gyorsan számolni, összeadni, kivonni, ellenőrizni az érkező új példányok mennyiségét, hetente leltárt készíteni, összeszedni a kifutott lapok remittendáját. Közben jönnek –mennek az emberek, akik akkortájt még rengeteg lapot vásároltak, egyszerre akár négyet- ötöt vagy többet is. Ma már hihetetlennek tűnik, de léteztek igazi hiánycikkek is. A napi Esti Hírlapból vagy a heti Nők Lapjából vagy a Fülesből sosem volt elég. Azokat eldugták a törzsvevők részére, akik ezt szép borravalóval hálálták meg. A földrajzi közelség miatt a lovizók kedvenc lapja a Turf is igen kelendő volt, s ebből sem volt soha remittenda. A borravaló tartotta el a szakmát, mert az alapbér valóban csak szimbolikus volt.
Ebben az üzletágban már akkoriban kialakultak spontán együttműködési formák, legfőképpen az újságosok és a nyomdászok között. A kurrens lapokat előtte ismeretlen módon kicsempészték a nyomdából és fele áron eladták a rikkancsoknak, akik így az eladási jutalék és borravaló helyett 50% haszonra tehettek szert. Ebben az együttműködésben jól járt a rikkancs, a nyomdász és persze az újságolvasó is, csak a nyomda nem járt jól, vagyis közvetetten az állam. Ezért merül fel benne gyakran a kérdés, hogy mostanság biztosan a legjobb út ez a fene nagy visszaállamosítás?
Volt, hogy későig leltároztak, s olyankor váltótársánál, Mártinál aludt, ahol hajnalban vagy arra ébredt, hogy a lány kis foxija nyalogatja a kezét, vagy éppen arra, hogy a nyitott körfolyosós ablakon berepül egy köteg újság a nyomdából frissen. Nyugalmas éjszakák voltak…
Márti tisztességes partner volt, nem használta ki tudatlanságát, naivitását. Az indulásnál egy- két napig együtt dolgoztak, aztán megbízott benne, hisz bizalom nélkül ez az üzlet nem is működhetett, közös áru, közös kassza, közös borravaló, s a hónap végére már barátok is lettek.
Addig pedig zajlott az élet a standon és körülötte. Ott hömpölygött a kis magyar valóság, piacra járó háziasszonyok, kofák és zöldségesek, kocsmatöltelékek, csendes és agresszív alkoholisták, feketézők, alakalmi üzletasszonyok és üzletemberek, munkába, munkából jövők, fontos elvtársak és kedves senkik. Voltak köztük szellemesek, hallgatagok és szószátyárok, türelmesek és agresszívek, öregek és fiatalok. Gyorsan teltek a napok, sosem unatkozott, ha nem volt vevő, ott akkor is volt nézegetni való. Igazi közösségben éltek a Garai környéki kereskedők, segítették egymást, amiben csak tudták, mindenkinek a legjobb jutott húsból, zöldségből, miegymásból. Eltelt az egy hónap is, visszajött a főállású kolléga, véget ért a munka, de Mártival elkezdődött egy barátság, évekre szóló, amely egészen addig tartott, míg egy nyáron Nyugatra utazva elkérte a hálózsákját, s se őt se a zsákot nem látta többé.
Nefelejcs
A következő nyáron már törzsgárdatagként fogadták az elosztóban, ahova a kerületben működő standok tartoztak. Márti szabadságon volt, így a barátjával együtt kaptak egy közös standot. Először nem örültek, hogy váltva kell dolgozniuk, de hamar megszokták, hogy egymás váltótársai- folyt köv-
.jpg)
Még néhány esztendő és kétszáz éves lesz az Albertfalván álló iskola, amely sokáig Petőfi Sándor nevét viselte és néhány éve az egyház felügyelete alá került. Az iskola és Újbuda ezen városrészének története egy aprócska múzeumban megismerhető. Érdekes és tanulságos Albertfalva története. Ez egy személyes vallomás az iskoláról, ahol nyolc évet töltöttem el, személyes, de nem a múlt mindent megszépítő emléke szól most belőlem, hanem igaz emlékek, és érzések, amik eszembe jutnak, ha rá gondolok.
Különös találkozóra mentem az elmúlt pénteken. Általános iskolás osztálytársaim közül néhánnyal gyűltünk össze (már, akit megtaláltunk) sok-sok év után.
Barát? Talán nem is ez a jó szó, inkább olyan, volt, mint egy közeli rokon, az életem egy szakaszának tanúja, ismerője. Az utóbbi években ugyan csak nagy ritkán találkoztunk, de tudtam róla, s ő is rólam. Ott voltam a temetésén és végignéztem, ahogy egy apa eltemeti a gyermekét.
A legutóbbi Poltár vendége Békesi lászló volt, őt megelőzte „előzenekarként” Markos György, akivel az idén lenne 100 éves Alfonsóra, az édesapjára emlékeztünk, de erről később, máshol. A színház világnapján Békesi úgy kezdte a beszélgetést, hogy nagyon jó az est dramaturgiája, hisz először nevetünk, utána meg erre sok okunk nem lesz. Bár szerintem egy előadás akkor jó, ha közben néha le is ül tán, még unalmas is, de a végén jön a katarzis. Akkor az ember úgy mehet haza, hogy látott egy jó darabot, egy jó koncert részese volt. Az életnél, mint tudjuk, nincs jobb forgatókönyvíró, és mostanság kevesebb a móka, a kacagás több benne sírás, a többségnek legalább is. Ehhez tényleg tökéletes volt a felépítés, mert miután jókat vihogtunk Alfonsón és a Markoson, jött feketeleves és azt est végén azon gondolkoztam, hogy nem kéne –e itt most közösen öngyilkosságot elkövetni. Az életösztön azonban elgyőzte bennem ezt vágyat, hisz a kocsit nem hagyhatom ott benzin nélkül az út szélén, meg vár otthon a csomó kifizetetlen számla, na, meg a nagy kihívások,hol maradna akkor a kötelesség?
Végére értem életem egyik nagy kalandjának. Egy majd húsz éves történetet meséltem el magamnak, hogy ne felejtsem el, és azoknak, akiket érdekelt., sajnos elfogyott a mondanivalóm . Sajnos, mert, ahogy néhány emlék úgy él bennem, mintha csak tegnap történt volna, biztosan sok dolgot el is felejtettem az évek során, más emlékek kiszorították őket a fejemből.
Sajnos kambodzsai létem nem mérhető években, csak rövid hónapokban, de annyit megértettem, hogy miért varázsolódnak el emberek egy-egy távoli országban eltöltött néhány esztendő után. Ezek az európai szemmel egzotikus világok beszippantanak, megfertőznek, de oly módon, amitől több, jobb leszel Te is. Hiszen kapsz a világunk megértéséhez egy új szemüveget. Nem rózsaszín, nem is színes, hanem teljesen más. Sokkal alázatosabban nézed az életed, sikerül levetkőznöd a „fehér ember” pökhendiségét, ha nem is leszel soha olyan, mint ők sokkal elfogadóbban, befogadóbban éled az életed. Legalább is azt hiszem. Nem véletlen, hogy annak idején a jövő mesteremberei vándorútra keltek, hisz a túra során a tudás mellett jelentős tapasztalatra is szert tettek, pedig ők „csak „ Európában kószáltak, és a világ pedig mennyivel nagyobb színesebb. Erre mondják, hogy lakva ismeri meg az ember egymást. Igen teljesen más turistaként szép tájakra lejutni, mint ott élve elmélyülni- már amennyire engedik- egy másik nép kultúrájába.
höz méltatlan vitát, ami az amúgy sem túl jó közérzetemet tovább rontotta. Van, aki kérte, akit sokra értékelek, hogy ne folytassuk az egymásra mutogatást, hát nem is teszem.
Lehet, hogy jobb is a Poltár, hisz a Polvax ama márciusi ifjakra hajazik, aki az idők során talán bölcsebbek lettek, de, hogy idősebbek, az egészen biztos. Szerencsére akad már a nézők közt fiatalka is egypár, de a derékhadat, hát mondjuk a 30+ adja. Azt tudom, hogy az egyik szervező annak idején bő egy éve úgy konferálta fel az újrainduló társadalmi, társasági klubot, hogy nem ülhetünk mi sem tétlenül, kinek létező, kinek még megszerzésre váró babérjainkon, hanem beszélnünk, cselekednünk kell saját eszközeinkkel. Ezért ébredt fel újra a hetvenes-nyolcvanas évek remek kezdeményezése. Amikor baj van, olyankor az egyívásúak összezárnak, mert attól lesznek erősek, miközben képesek félre tenni vélt és valós sérelmeiket egy közeledő sokkal nagyobb vész árnyékában. Hisz jelenlegi tudásunk szerint csak egyszer élünk, de ha nem is így van, ez a mi életünk itt és most, és nagy kár értelmetlen vitákkal mérgezni magunkat, hisz annyian teszik úgy is ezt. Csak remélni tudom, de azt nagyon, hogy ez az állapot előbb utóbb be is következik... Halljátok!!??
Csupa- csupa szép emléket őrzök azokból az időkből. Talán ez volt az a két hónap, mikor a rossz emberek elkerültek, és csak jó szándékkal, nemes akarattal találkoztam. Bár az is lehet, hogy szépítő távolságba kerültek az akkori események. Mindegy az érzések és az emlékek kellemesek .
Igen fontos találkozás volt az életemben Ly. Nagyon nehéz szavakba önteni azt a barátságot, ami összekötött minket. Nekem egyszerűen csak szimpatikus volt elsőre, ő meg talán érezte, hogy semmiféle előítélet nincs bennem, egy embert látok, csupa nagybetűvel, aki ráadásul ragyogóan beszél magyarul. Ly, akiről már írtam, hogy vegyes házasságban született khmer anya és kínai apa gyermekeként, aki gyermekéveit Pol-Pot elöl bujkálva a dzsungelben töltötte,s aki Keszthelyen tanult Magyarországon. Nem tudom, hogy Tamás, a harmadik kint élő volt rendőr, hogyan talált rá Lyre, de valahogy a manapság olyan divatos gerilla marketing és hírterjesztés lehetett az alapja, Ahogy Ly egyre többet forgott közöttünk, annál jobban belejött s magyarba, mindannyian elégedettek lettünk volna, ha úgy beszélünk khmerül, mint ahogy ő használta a magyart. Úgy tűnt a vérkeveredés jót tett neki, mert az átlagos helyi rassznál magasabb volt és erőteljesebb. Ly lelkesen tanulta az angolt, mert hitt benne, hogy az a jövő. Közben, hogy nekünk is dolgozott sokféle dolgot csinált, hogy megéljen, boldoguljon egyről a kettőre. Így napközben hol ráért, hol meg nem, a délutánjait és hétvégéit töltötte velünk. Nagyon szerettem vele együtt a városban csatangolni. Sosem féltem senkitől és semmitől, ha vele voltam. A vásárlásokat és üzleti ügyeket mindig vele bonyolítottam, mert akkor csak annyira vertek át, mintha helyi lennék, Ő is nagyon élvezte, ha együtt mentünk. Tetszett neki, hogy egy amúgy elég határozott európai nő számít rá, számíthat rá. Szerette európai mentalitásomat, miközben a felségét még véletlenül sem ebben a szellemben „tartotta” otthon. Ha vásároltunk, akkor mindenkinek azt mondta, hogy én vagyok a felesége és ezt az emberek mosolyogva, bólogatva konstatálták. Vitatkozni kár lett volna, meg hogy kikérjem magamnak ara a néhány percre? Ugyan miért? Remélem, hogy kőgazdag kambodzsai „maharadzsa” lett belőle, aki megőrizte azt a kedvességet és emberséget, ami jellemezte őt akkoriban!
Régen nem írtam, valahogy nem volt kedvem hozzá. Most sincs sok, de , ha már elkezdtem ,akkor be is kell fejeznem ezt a kambodzsai kalandozást. Pedig most kéne igazán a dicső múltra emlékezni, hogy voltak abban szép pillanatok, amik erőt adhatnak még annyi év távlatából is. 
Mikor nem újságot készítettünk a stégen lógtunk a többiekkel. Akkoriban csak délutánonként érkezett egy jókora zuhé. Ahogy jött, úgy ment is, ami a városban olyan volt, mint egy szauna kamra, az a folyóparton frissítő záporként hatott. A Mekong napról napra gyarapodott, és ha nem volt vendég, hát mi is élveztük a csodajármű előnyeit, és le-fel nyargalásztunk a sárgásan hömpölygő folyón. Történt egy nap, hogy ketten ültünk a Jet Skyn és a fiacskám vizisíelt megettünk, amikor egy kósza hullám megdobta és belezuppant a folyóba, a kötél pedig egy pillanat alatt rátekeredett a Seedoo meghajtó csavarjára és a jármű megállt. Persze történt ez ott, ahol a stégről már nem láttak minket, messze bent a vízen. Álltunk a folyó közepén, pontosabban az jó is lett volna, de szép ütemben sodródtunk a delta irányába. Mivel a fiam jó úszó volt, hamar utolért minket, és már hárman üldögéltünk az üzemképtelen járművön. Lelki szemeim előtt ott volt a delta. Kicsit aggódtam, hogy útlevél nincs nálam és lehet, hogy a vietnámi határőrök nem szívesen fogadnak majd, de hát a kaland, az kaland.
a a sofőrömnél, hogy térítés mentesnek tekintse rövid, de igen tartalmas társaságomat. Nem semmi élmény lehettem, én fehér asszony fürdőruhástól a Phnom Penhi úton. Lyvel megosztottam a történteket, és úgy határoztunk, felkeressük a helyi francia szabadidő klubot és ott kérünk segítséget. Így is tettünk ,ahol megértően fogadtak, kaptunk is járművet, amivel visszatértünk a bázisra. Az ottmaradottak már enyhe pánikban voltak, s közösen végül is visszavontattuk a Seedoot a magyar stégre. Néhány napra megfeneklett az üzlet, míg újra üzemképessé varázsolták a hozzáértők a vízi szabadidős eszközt. Rájöttünk, hogy jobban jártunk volna, ha legalább két darab, kicsit használt járművel indítjuk be a vizes biznicet.
Tizenhat évvel ezelőtt be akartunk robbanni a Phnom Penh-i média piacra. Nem volt nehéz, hisz túl sok konkurencia akkoriban nem volt. Az emberek többsége még a visszaszivárgás és újrakezdés stádiumában volt, lassan beindult a szolgáltató szféra, volt már fodrász, egy-két klub, étterem miegymás és persze zakatolt a helyi piac, ahol a nyers hústól az infúziós készülékig minden volt kapható. A tradíció okán működött ott egy-két francia cég, a japánok és kínaiak is próbálkoztak és ott volt az izmos magyar tőke. Arra gondoltunk, hogy a napról napra erősödő üzleti életnek szüksége lehet egy hirdetési újságra, amolyan klasszikus papíros alapúra, hisz akkoriban az internet főleg arrafelé még erősen gyermekcipőben toporgott. A fővárosban akkortájt már közel millióan éltek, ami saját kutatásaink szerint megfelelő alap lehet egy ingyenes bedobálos médium kialakításához. Most nem osztom meg nagyszerű marketing ismereteim összes titkát, de azt már akkor is tudtuk, hogy kevés a jó termék, ha nincs jól kitalálva, hogyan is jut el a felhasználóhoz, akkor semmit sem csináltunk. A szerkesztőség adva volt; szerkesztő, gép, grafikus, iroda, így hirdetésszervezőket, ma divatos nevén média tanácsadókat kellett találni és kialakítani a terjesztői csapatot is. Szakmai múltunkról elég annyi, hogy Magyarországon sikerrel kiépítettünk egy hálózatot és a 2 millió példányban megjelenő Moszkvai Extra kiadói és hozzánk jártak szakmai felkészítőre ( amiből mellékesen milliárdosok is lette, nem úgy, mint mi)
A Jet Sky Vietnamba érkezett meg, így egy kis csapat egy dzsippel és utánfutóval elindult a szomszédos országba. A helyi arcok szerint arrafelé a kormányerők uralták a terepet, így az út biztonságosnak tűnt. Ez nem volt lényegtelen, hisz naponta jöttek a hírek, hogy fehér turisták, újságírók halálos baleset áldozataivá váltak, eltalálta őket egy eltévedt golyó vagy tűzpárbaj közepére tévedtek.
Az idei ősz/tél második és egyben utolsó Polvaxára gyűltünk, hogy mi javarészt volt kisdobosok , úttörők és KISZ tagok meghallgassuk, hogyan is vélekednek a fiatal civilek a jelenről, és a szép jövőről. Hozzátenném erősen zárójelesen, hogy mi még az ántivilágban érdeklődés hiányában feloszlattuk a Közgázon KISZ alapszervünket, s tettük ezt minden következmény nélkül. Ez talán azért jutott eszembe, mert a volt Makarenkó utcai Nyelvi Intézetben megtartott klubestnek az épület jelenlegi birtokosai a jezsuiták adtak otthont. Azóta a múltba veszett Makarenkó utcaneve és a Nyelvi Intézet is. Aki nem tudná esetleg, én nem tudtam, Horánszky Nándor 19. században élt politikus volt, aki Józsefváros polgári körének elnökeként is tevékenykedett sok jeles munkája mellett.
Az eltelt másfél év alatt a főváros nem sokat változott. Talán nagyobb lett a motorizált forgalom, többségében öreg csotrogányok futottak az utakon, volt jobb és balkormámyos egyaránt, de a helyiek nagy része motorral robogott, vagy inkább poroszkált a poros utakon. Egy motoron elfért akár az egész család, a csomagtartón mert gyakran utaztak csokorba kötve élő baromfiak is. Valószínű, hogy mire a rendeltetési helyükre értek, addigra infarktusban vagy a szennyezett levegőben a sok beszívott portól el is haláloztak.
A várakozás ideje alatt nekiláttunk a Jet Sky Klub szervezésének. A város „üdülőövezetében”, a zöldben, értelemszerűen a Mekong Partján állt a bérelt csónakház. Akkor messze a víz fölött magasodott, de megnyugtattak, hogy szeptemberre a majdhogy elönti majd a víz. A városhoz képest nagyon kellemes volt ez a terület, ahova egy hídon keresztül jutott el, aki eljutott. Nem tudom, hogy ez s híd volt –e ,ami nemrégiben beszakadva tömeges szerencsétlenséget okozott. A félig fedett stéghez egy étterem parkolóján keresztül vezetett az út, ahol egy mókás majom ketrecében ülve csalogatta a vendégeket. Naná, hogy igazi volt. A bázist cuki kis rattan székekkel és asztalokkal rendezték be, a helyi segítő lány, aki, mint büfés és takarítónő tevékenykedett felállított egy oltárt is, ahova minden nap friss banánt és virágokat is hozott. Soha, senki nem bántotta a kihelyezett, Buddhának ajánlott ajándékokat, pedig sokan voltak, akik még akkoriban sem táplálkoztak rendesen. Minden készen állt s nyitásra, csak a Jet Sky hibádzott. Hunor nem vacakolt és a legjobbat rendelte, persze újonnan. Állítása szerint a Seadoo olyan, mint az autóknál a Mercédesz. A jármű Vietnamba érkezett, onnan kellett hazaszállítani, de ez már legyen a következő történet! (Folytatom..)
KM-nek, aki akkor is hitt bennem, mikor már én sem.
Phnom Penh nemzetközi repülőteréről Bangkokba érkeztünk és onnan egy kényelmes Air busszal utaztunk a fővárostól 700 km-re található szigetre, Phuketre. Ez az ország legnagyobb szigete, amely az északi szélesség 7. fokán fekszik. Az 
ogy két napig ne együnk.
Kambodzsai ottlétünk egyik legszebb élménye volt a Tonle Sap tó tövében elterülő, több négyzetkilométernyi műemlék együttes Angkor. 
Cserébe velünk utazott egy helyi erő, erős helyi nyelvismerettel. Ja és volt velünk egy vietnami lány is, akit erre a három hétre kapott kölcsön az egyik fiú egy üzletemberré lett, hajdani magyar rendőrtől. 
Másnap kisbuszba szálltunk is irány Angkor. Akkoriban még korlátlanul lehetett a műemlékegyüttest látogatni. A helyi erők olcsóbban a külföldiek kicsit drágábban vehették meg a belépőt. Útközben új közlekedési táblával ismerkedtem meg. Az út jobb oldalán minden rendben volt, de a balon a behajtani tilos mellett ott volt az aknaveszély tábla. Nem is sétált arra senki. Így odafelé azon morfondíroztam, hogy vajon Angkor feltárt területén megtalálták-e az összes aknát. Odaértünk az akkortájt 10km² -es, feltárt és óvott területre. Ott aprócska csoportunk kapott egy idegenvezetőt, mert nem lehetett ott csak úgy, egyedül bóklászni. Végül arra jutottunk, hogy tudjon khmerül és majd a Ly magyarra fordítja. Ebből néha igen sajátos történet bontakozott ki. Rá kellett jönnünk, hogy a buddhista is hindu vallásból vannak nálunk fehér foltok! Ahogy ott mászkáltunk, az akkor már a világörökség részeként számon tartott műemlékek között, szembesültünk vele, hogy mikor mi magyarok a szilaj kis lovainkon éppen félelemben tartottuk a keresztény Európát, a khmerek pedig éppen történetük legdicsőbb korszakát élték, ahol a buddhizmus és a hinduizmus találkozott és békében megfért egymás mellett. Ez volt a Szurjavarman dinasztia dicső korszaka, amikor olyan épületeket emeltek és olyan technikai megoldásokat alkalmaztak, amiket még Európa fejlettebb felében sem ismertek. 
Kambodzsában a fehér idegen számára nem adódik sok szórakozási lehetőség Phnom Penh-ben. Lehet az utcán csak úgy lófrálni, de ’95-ben még léptem nyomon katonai dzsipek cirkáltak az utakon, amikről nem mindig lehetett tudni, hogy ellenség vagy barát-e. A csapból folyó vizet még fogmosásra sem nagyon ajánlották. Gyakoriak voltak az áramszünetek, a főváros lakóinak nagy része komfort nélküli otthonokban élt. A Mekongban fürödtek, mostak, onnan merítették a főzővizet. Minden finnyásság nélkül is nekünk ,fürdőkádhoz és tiszta csapvízhez szokott külföldieknek, hogy is mondjam, nagy idő kellett volna, hogy a helyi baktériumok elleni immunitást felszedjük. Erre a három hét kevésnek bizonyult volna, hát inkább kihagytuk.
A sajátos vacsora után, másnap nem kísérleteztünk, és a szállóban reggeliztünk, ahol a pirítós, tea és a kávé kicsit felidézte a csak néhány napja elhagyott Európát. Néhány napra és fényévekre voltunk Magyarországtól . Azt mesélték, hogy ’93 előtt szinte kihalt volt a főváros, csak a szabad választások után kezdtek visszaszivárogni az emberek faluról, a dzsungelből, a különböző rejtekhelyekről, ahol számunkra akkor felfoghatatlan mélyszegénységben éltek, de éltek.
Mosolyogtak örömükben, bánatukban, ha átvertek, ha őket verték át, ott volt arcukon a mosoly. Nekünk az idegbeteg civilizációból érkezetteknek eleinte ez nagyon furcsa volt, hogy minek is örülnek, de hamar megszoktuk, és már mi is mosolyogtunk, és érdekes módon ettől közérzetünk is jobb lett. Szóval szemrevételeztünk a piacot, ahol jövés - menésünket igen nagy érdeklődés kísérte, és persze kíséretünk is akadt mindig. Az élelmiszer és egyéb portékák árusai mellett itt dolgozott a gyors szerviz részleg is: varrónők, ezermesterek, szerelők, ékszerészek várták itt a kuncsaftokat. Zakatoltak a varrógépek, az ötvösök pedig lábbal üzemelő fújtatóval biztosították a nemesfémekhez szükséges hőmennyiséget. Jöttünk, mentünk, érdekes volt. A legfurcsább az volt, hogy hatalmas női lábbeliket árultak. Találgattam vajon kik veszik meg, mert a 180 cm-es skandináv nőkből igen keveset láttam. Aztán figyeltünk és azt a meglepő felfedezést tettük, hogy ezek a törékeny ázsiai hölgyek, lányok és asszonyok falat termetükhöz képest igen szép hosszú lábon élnek. Lehet, hogy ettől guggolnak olyan ügyesen?
A hotel kívülről még őrizte a múlt dicsőségét, de belülről némi kívánni valót hagyott maga után. A recepciós kisasszony bizonyára már többször megkerülte a Horn fokot, hisz a lábát az információs asztalon pihentetve igyekezett, hogy a hőségben minél kevesebb energiát pazaroljon, így jöttünkre is csak nagy nehezen mozdult meg. Mi finnyás európaiak, mondtuk, hogy először megnéznénk egy szobát. A kisasszony kézjelekkel egy kinyitott ajtóra mutatott, hogy azt nyugodtan megnézhetjük, olyan a többi is. Sajnos a szobából nem sokat láttunk, mert legalább tizenöten guggoltak abban az Ázsiában gyakorta látható, meg itthon talán a józsefvárosi piacon megszokott pihentető pózban a TV előtt. Ezért megkértük a drága kis hölgyet, hogy tegye meg kedvünkért azt az erőfeszítést, hogy mutat egy üres szobát is. Kedves volt, megtette. A szoba koszos is volt és kopott is volt, ez még talán hagyján, mert hoztam magammal neomagnolt és egy doboz flóraszeptet is, de ekkor a falon megpillantottunk egy krokodil méretű gekkóhoz hasonló jószágot, csak a gekkó kecses és apró,és nagyon hasznos, ez meg legalább 30 cm-es nagyságában pihent a falon. Rémisztő volt.
Azelőtt nemigen jártam egzotikus helyeken, ha csak a hajdanvolt Szovjetunió nem számít annak, mert ott majdnem jártam Ázsiában is. Jereván vendégszerető örményei az Ararátra mutatva jelezték, hogy a legendás hegy mögött kezdődik Ázsia. Ja és jártam Bodrumban is, amely az ókori világban a Halikarnasszosz nevet viselte és ez a gyönyörűen felépített üdülőhely már Elő-Ázsiában van. Itt a nagy hőség ellenére is patika tisztaság fogadta a finnyás „nyugati turistát”