A közelmúltban a Keleti pályaudvaron járt, két kedves ismerőse érkezett a Tisza expresszel Moszkvából. Időben érkezett a pályaudvarra, s vonat is késett tíz percet. Az amúgy semmi ahhoz képest, hogy a Budapest Székesfehérvár vonalon a vonatok a 60 km-es távon akár 50 perc késést is tudnak produkálni. Így maradt idő kicsit körülnézni és betérni a retro kávézóba.
Az étterem majdnem olyan belülről, mint mikor harminc évvel ezelőtt diákként a pályaudvaron dolgozott.
A tér, míg így kopottan is őrzi egykori patináját, mikor még vonattal utazni igazi ünnep volt, mikor a hölgyek, urak-, na, nem harminc éve- betértek oda, hogy a hosszú utazás előtt egy jót egyenek, igyanak. Most az egymástól kényelmes távolban elhelyezett asztaloknál ülők, úgy tűnnek, mintha időutazáson vennének részt, csak öltözetük láttán csöppen vissza a nézelődő a jelenbe. Kapucsínót rendelt, s míg várta, hogy a forró ital hűljön visszaemlékezett azokra a harminc évvel ezelőtti időkre. Egyetemista volt, véget ért a vizsgaidőszak, kitört a nyár és munkát keresett. Egyik barátja beajánlotta újságosnak. Na, nem afféle rikkancsnak, aki az utcán kínálta az Esti Hírlapot, hanem igazi újságos standra. Akkoriban ez igen kurrens elfoglaltságnak számított. Elvileg nyugdíjasokat és megváltozott munkaképességűeket foglalkoztattak, de valójában csak igen nagy protekcióval lehetett megcsípni egy-egy jobb helyet, vagy bármilyen helyet is. Az újságosok nyáron egy hónap szabadságra mehettek, hiszen szombaton- vasárnap is volt munka így járt nekik a hosszabb nyári pihenés. Ilyenkor jöhettek a diákok.
A Garai
Első évben a Garai piacnál dolgozott egy néhány évvel, idősebb lánnyal. Márti főállású újságos volt, miután részt vett különböző, a hivatalos szervek által nem támogatott március 15-i programban, a középiskolát anyja jó kapcsolatainak köszönhetően még elvégezhette, de azt mondták neki, hogy az egyetemek tájára se merészkedjen. Így aztán édesanyja nem nagy örömére főállású lapeladó betanított munkás lett. Jó hely volt a Garai, ahol a fiatal lányokra valóban vigyáztak. Ott dolgozott Karcsi a rendőr, aki minden egyes nap a hátukat lapogatva örömmel nyugtázta, hogy nincs a lányokon melltartó, de mindig ott volt, ha valaki kellemetlenkedett vagy zaklatta őket. Szemben pedig a kocsma és annak vezetője, aki reggelente forró rumos kávéval segítette az ébredést. Rá is fért, hiszen reggel hatkor a piaccal együtt nyitott az üzlet is. Külső szemlélőnek úgy tűnhet, hogy egyszerű ez a munka, de annál sokkal összetettebb, mint ahogy elsőre látszik. Meg kellett ismernie az egyes napilapok, hetilapok nevét, tudni az árát, fejben jól és gyorsan számolni, összeadni, kivonni, ellenőrizni az érkező új példányok mennyiségét, hetente leltárt készíteni, összeszedni a kifutott lapok remittendáját. Közben jönnek –mennek az emberek, akik akkortájt még rengeteg lapot vásároltak, egyszerre akár négyet- ötöt vagy többet is. Ma már hihetetlennek tűnik, de léteztek igazi hiánycikkek is. A napi Esti Hírlapból vagy a heti Nők Lapjából vagy a Fülesből sosem volt elég. Azokat eldugták a törzsvevők részére, akik ezt szép borravalóval hálálták meg. A földrajzi közelség miatt a lovizók kedvenc lapja a Turf is igen kelendő volt, s ebből sem volt soha remittenda. A borravaló tartotta el a szakmát, mert az alapbér valóban csak szimbolikus volt.
Ebben az üzletágban már akkoriban kialakultak spontán együttműködési formák, legfőképpen az újságosok és a nyomdászok között. A kurrens lapokat előtte ismeretlen módon kicsempészték a nyomdából és fele áron eladták a rikkancsoknak, akik így az eladási jutalék és borravaló helyett 50% haszonra tehettek szert. Ebben az együttműködésben jól járt a rikkancs, a nyomdász és persze az újságolvasó is, csak a nyomda nem járt jól, vagyis közvetetten az állam. Ezért merül fel benne gyakran a kérdés, hogy mostanság biztosan a legjobb út ez a fene nagy visszaállamosítás?
Volt, hogy későig leltároztak, s olyankor váltótársánál, Mártinál aludt, ahol hajnalban vagy arra ébredt, hogy a lány kis foxija nyalogatja a kezét, vagy éppen arra, hogy a nyitott körfolyosós ablakon berepül egy köteg újság a nyomdából frissen. Nyugalmas éjszakák voltak…
Márti tisztességes partner volt, nem használta ki tudatlanságát, naivitását. Az indulásnál egy- két napig együtt dolgoztak, aztán megbízott benne, hisz bizalom nélkül ez az üzlet nem is működhetett, közös áru, közös kassza, közös borravaló, s a hónap végére már barátok is lettek.
Addig pedig zajlott az élet a standon és körülötte. Ott hömpölygött a kis magyar valóság, piacra járó háziasszonyok, kofák és zöldségesek, kocsmatöltelékek, csendes és agresszív alkoholisták, feketézők, alakalmi üzletasszonyok és üzletemberek, munkába, munkából jövők, fontos elvtársak és kedves senkik. Voltak köztük szellemesek, hallgatagok és szószátyárok, türelmesek és agresszívek, öregek és fiatalok. Gyorsan teltek a napok, sosem unatkozott, ha nem volt vevő, ott akkor is volt nézegetni való. Igazi közösségben éltek a Garai környéki kereskedők, segítették egymást, amiben csak tudták, mindenkinek a legjobb jutott húsból, zöldségből, miegymásból. Eltelt az egy hónap is, visszajött a főállású kolléga, véget ért a munka, de Mártival elkezdődött egy barátság, évekre szóló, amely egészen addig tartott, míg egy nyáron Nyugatra utazva elkérte a hálózsákját, s se őt se a zsákot nem látta többé.
Nefelejcs
A következő nyáron már törzsgárdatagként fogadták az elosztóban, ahova a kerületben működő standok tartoztak. Márti szabadságon volt, így a barátjával együtt kaptak egy közös standot. Először nem örültek, hogy váltva kell dolgozniuk, de hamar megszokták, hogy egymás váltótársai- folyt köv-
