Selejtek Szilvitől

Tavaly május óta nincs „rendes „munkám”, gyakran a „rendetlennek” is erősen híján vagyok. Ez azon kívül, hogy pénz nélkül járó életformát eredményez, egyéb járulékos hátrányokat is jelent.

Mikor elvesztettem a munkám igen csak elszomorodtam, dühös voltam és rendkívül igazságtalannak éreztem, ami velem történt. Akkor indítottam el ezt a blogot, hogy érezzem, rajtam kívül más is hozzájuthat örökbecsű gyöngyszemeimhez. Aztán, mint különböző személyiségfejlesztő tréningeken nevelkedett honleány, belenéztem saját magam mély bugyraiba is, hogy feltárjam az ok okozati összefüggéseket. Próbáltam kívülről vizsgálni a történteket, mély önvizsgálatba fogtam, és az eredmény? Ugyanolyan dühös és megbántott voltam, mint annak előtte. Így aztán arra a következtetésre jutottam, hogy nagy méltánytalanság és igazságtalanság történt velem. Sosem hittem abban, hogy egy kapcsolat csakis az egyik fél hibájából romlik el, legyen az szerelem, házasság, barátság vagy munka. Igen, én is hibáztam, mert nem az alkalmazotti lét játékszabályai szerint játszottam, nem fordítottam elég energiát a tapossuk egymást és pedálozzunk felfelé fontos kettős szabályra. Azt gondoltam, hogy elég munkámat szívvel és szakértelemmel végezni és hittem a több évtizedes barátság erejében, és abban, hogy hisznek nekem, hisznek bennem. Ebben igen nagyot tévedtem. …

 

Számomra ezzel a felismeréssel együtt beköszöntött egy nagyon labilis korszak, a bánat korszak, ahol a kirívóan magas vérnyomás mellé pocsék lelkiállapot és hosszan tartó, igen erős rosszkedv párosult… Egyik orvostól, mentem a másikhoz és hál’ Isten semmi szervi bajom nem került napvilágra. Minden bajok okozója az „agybaj”’

És persze nem maradt egyedül a lelki baj. Hisz nem elég, hogy a dohányzásról való leszokás pakolta rám szép csendben a kilókat, a boldogsághormon intenzív keresése közben megérkeztek a bánat plusz kilói is. Na, ezt már nagyon utáltam… Milyen is vagyok: Öreg, pufi, tehetségtelen és nagyon magányos.

A nyár még, úgy ahogy eltelt, hisz volt, hogy sütött is a nap, a Velencei tó hőmérséklete úszásra mindig készen állt, és a szép természetnél, meg egy természetes tónál kevés idegcsillapítóbb eszköz létezik Talán egy türkiz kék tenger a morajával kísérve, és egy másik meseszép természet. A nyár egyébként is a nyüzsgés, a jó bulik, nagy társas összejövetelek időszaka. Szóval a nyár jó, a nyár szép.

De egyszer csak beköszönt az ősz, mikor vége a nagy úszások, boldog kerékpározások, nagy közös kajálások és jó szabadtéri bulik idejének. Nyáron az emberben egyébként is túlteng, a nagy optimizmus¸várod, hogy bekopog a nagy ígéret és egy csapásra megoldódik minden, Írsz az ismerősöknek és pályázol ész nélkül… Az ismerősök vagy nem reagálnak segélykiáltásodra vagy egyszerűen viccnek tartják kétségbeesett kérésedet. Volt, akinek írtam: szép csendben megbolondulok, a válasza az volt; én oda is utánad megyek… Ettől aztán az ember (még, ha nő is) hétről hétre egyre szerencsétlenebbnek, tehetségtelenebbnek tartja magát, és hiába próbálja magát Münchhausen módjára a hajánál fogva kihúzni a sz’rból, egyre kevésbé sikerül pedig nem változott semmi, gondolnád, de nem így van? Napról napra erősebbé válik az érzés; Negatív vagy, és hülye, meg buta és tehetségtelen is, és teljesen felesleges, na meg duci és öreg is. 

 

Talán emiatt én teljesen másképpen láttam a Bakátsot és az ő ügyét. Nekem a szalámi lopás egy segélykiáltás volt, amivel, ha célba érnék, akkor én is megtennem. ( A lopás csúnya dolog és bűntett és elítélendő és bűnhődni is kell érte) Végre felhívhatnám a figyelmet, hogy, hé, itt egy balkezes, vízöntő, aki kreatív, motivált, és akit a kutya sem vesz észre. Igaz a Bakáts Settenkedőből , Lopakodóvá vált, de kapott munkát. Be kell, hogy valljam, baromira nem érdekelne az állásban levő szakmabeliek fanyalgása, ha „bakáts áron” lenne végre állandó, tisztességgel fizető munkám…

 Azt mondjátok, hogy egy jó ember mögött ott áll a család, ami erőt ad.

Ez így van, de középiskolás korom óta nem voltam ilyen fokon eltartott, meg kell, mondjam az érzés önmagában is kutyasz’r. Gimis koromra kellett utoljára a szüleimtől fagyira is pénzt kérnem … na, ehhez már túl idős vagyok, hogy ismételtem beleszokjak ebbe a furcsa, számomra kiszolgáltatott helyzetbe. …Mindenesetre én úgy éreztem, hogy a családban elfoglalt helyem erősen romlott, még ha ezt nem éreztette velem senki sem.

 

A másik az érzelmi vonal. Gondold el, hogy milyen izgalmas is az a társ, aki folyamatosan szenved, keresi a maga igazát… Egy szent az a partner, ki ezt szó nélkül, derűs nyugalommal tűri… Ha tűri is , nagyon bátor dolog a másikra minden gondod rápakolni. Egy szó, mint száz, ebből te jól nem jöhetsz ki, ahogy én se. Próbáltam a jókedvet mímelni, hisz nem lehetek állandóan negatív. Persze ilyenkor sajnos elég egy apró rossz- egy félreérthető mondat, egy balul végződő álláskeresés és te máris romokban heversz, és az ezer darabra széthullott személyiséget igyekszel a kukában és környékén még idejében megtalálni. Hiszen ki szeret hosszan egy síró, pityogó, kombinált szerencsétlenséggel együtt élni. Megmondom senki…Talán utoljára Assisi szent Ferenc volt belátó és megértő. Nem lehet, hogy a társadra rázúdítsd az összes problémád, hisz neki magának is van elég. Ettől azonban egyre jobban bezárkózol, egyre magányosabb leszel…

Meg egyébként is, halál unalmas lehet, egy örökké problémás társ (na, ettől a problémás társnak sem lesz könnyebb az élet) Hát nálunk is eljött az ő, a (társ) problémája, olyan intenzíven oly elemi erővel és akkora súllyal, hogy az én kis egzisztenciális és szakmai problémámat egyszerre elsöpörte. Minden addigi bajom csupán marginális problémának tűnt attól kezdve. Jobb semmi sem lett, csak az én egyéni problémám helyét elfoglalta egy össsz-családi probléma, ahol az én egzisztenciális gongjaim helyébe a család létét fenyegető gondok léptek. Ezt hívják talán sokkterápiának. Fáj, de igen hatásos. A régi gondok egy szempillantás alatt eltörpülnek, tovatűnnek. Ettől egy időre a személyiség zavaraim és önértékelési problémáim egy csapásra semmivé lettek, hisz a nagyobb baj, mindig felülírja kicsit. Jó hosszú ideig így újra majdnem embernek éreztem magam, de ahogy a bajok csillapodtak, úgy múlt el az én önbecsülésem is.

És hipp -hopp ott voltam, ahol annak előtte. Na, jó, annyi történt, hogy néhány kilótól megszabadultam és ez a lelkemet is simogatta kicsinyét.

Tudom, hogy kapcsolatok nélkül semmi esélyem, de már nem írok senkinek, mert az elutasítás még jobban fáj. Így aztán sokat egyedül vagyok, olyankor írok, a barátkozós oldalakon csevegek, de sajnos egyre kevesebbet beszélek. Ez két dologgal jár. Ha valakivel ketten vagyok, akkor észreveszem, hogy jó ideje csak én beszélek. Nagyobb társaságban pedig leginkább Kuka törpére emlékeztetek, talán a fülem nem akkora, de egyébként olyan vagyok, mint egy rakás szerencsétlenség. Sokat beszélgetek a cicámmal- aki nagyon kommunikatív- és magamban is. Alapvetően igyekszem magamat minél többször felszínre lökni levegőért, de van, hogy ez több napig sem sikerül.

Részt veszek képességfejlesztő ingyenes távoktatásban, ingyenes angolt hallgatok és folyamatosan keresem a munkát, a munkát, ami rám vár. Bár a kormány megígérte, hogy megvédi a nyugdíjakat, nekem arra is többet kell várnom, hogy azt akár kiguggoljam…