Selejtek Szilvitől

Szörnyű, hogy mennyi a tragédia körülöttünk! A belvíz, árvíz mellé egyéb törvényekről és árakról nem szólva most itt ez a szívszorító szórakozóhelyi baleset. Mint anya, szülő és érző lélek teljesen átérzem a hozzátartozók szavakkal ki sem fejezhető fájdalmát, főleg, hogy kiderült: Két áldozat szüleit is ismerjük. ..

A fehérvári bérletesek közé szólt az én belépőm, nagyon okosan egy szem hely maradt szabadon a bérletes sorban. Hiába a kosármeccs nézés nem társas szórakozás… Az éltesebb korú állandó drukkerek mind ismerték egymást, és puszival és meleg kézfogással köszöntötték egymást. A mellettem ülő asszonyság rögtön nekem szegezte a kérdést, hogy vajon Szolnokról jöttem –é? Mondok Bp-ről jöttem, ha az Alföldről jöttem volna, akkor ott ülnék a vendégszektorban. Bólintott, de mint a végén kiderült egy szavamat sem hitte. Úgy tartotta, hogy én rendes asszony vagyok, de a vendég keménymag modora nem éppen a brüsszeli csipkét juttatja a kívülálló eszébe… Elkezdődött a meccs és másik oldali- szomszédasszonyom már az első akciónál megállapította, hogy a játékvezetőnek erős szemüvegre lenne szüksége. Arra nem jöttem rá, hogy a három közül melyikre gondolt, de végül is cserélgethetik is azt az egy tisztánlátó pápaszemet egymás között. Szépen ment az adok-kapok a két csapat fej-fej mellett dobálta az egy- két- és hárompontos kosarakat. Kellemes tiszta meccs volt, csak „szabályos lökdösődés” folyt, a durvaság és a sunyi pofonok a csarnokon kívül maradtak. Lehet, hogy a pályán folyó sportszerű hangulat átragadt a drukkerekre is, és talán csak kétszer-háromszor akarták letépni a szerintük hibásan ítélkező játékvezetők fejét. A játékosok is ritkán hisztiztek a sporik füttye hallatán, az Albacomp edzője pattogott a játékvezetői asztalnál többet, mint ami elegáns. A Szolnok vezércsatára, a két méter feletti Báder Márton a kritikai észrevételek kinyilvánításának sajátos módját választotta. Csapata ellen hozott hibásnak vélt döntések esetén, vállon karolta a nála minimum két fejjel apróbb játékvezetőket, és kedélyes sétakör keretében megvitatta velük a kétes döntéseket. Nekem ez olyan volt, mint amikor a macskánk megfogott egy egeret és sétáltatta egérkomát az úton, és persze enyhe bíztatásra sétáltak is a cseppnyi rágcsálók. Azért itt a spori élve került ki ezekből a rövid sétákból…

Az első félidőt az Albacomp nyerte, de szünet után a Szolnok újra megrázta magát, kiegyenlített, sőt vezetett is, majd fej-fej mellett folytatódott a küzdelem. Az Abacompnál szenzációsan játszott az alig múlt 21 Hanga Ádám, aki bravúrkosarakkal szórakozatta nagyérdeműt, szervezte a játékot, húzta magával a társakat. A Szolnok játékmestere a csoki színű Trotter is igazi nagy játékmester volt, a nagy európai rutinnal rendelkező Báder Mártonnal fantasztikus párost alkottak. A szünet után az elém levő sorba ült egy üres helyre a párom, amit az első félidőben a körülöttem ülő közösség megszavazott nekem. (Mármint a helyet) Bár az üres hely mellett  ülő férfiú nem akarta adni a széket egy szolnokinak, de végül az én pártoló tagjaim segítségével megszereztük az ülést. Így a második félidőben már tudtam valakit bökdösni, meg fotózni is. Hogy mi lett a meccs vége? A hazai gyűrű megsegítette az Albacompot és hajszállal nyert a dunántúli csapat.

Sok képek itt: http://www.facebook.com/album.php?id=100000241313612&aid=46019

 Újfajta élményt ígér idén szeptemberre az Operaház- olvasható a főzeneigazgató úr blogjában és néhány sajtótermékben is: A mozi után a színházat is utoléri a 3D, ugyanis Bartók zsenijét, A kékszakállú herceg várát hármas koprodukcióban, a kínai állam, a velencei La Fenice színház és a Magyar Állami Operaház részvételével mutatják be 3D- s vizuális technikával.  

Miközben ezen elmélkedtem eszembe jutott a kultfilm, a Mátrix. Akkor átsuhant rajtam egy „hűvös fuvallat” és arra a sok fekete szemüveges emberre gondoltam, meg arra, hogy milyen üres is a tekintetük, ha véletlenül lekerül róluk az okuláré. Lehet, hogy mégse kéne állandóan 3D-s szemüvegben nézni a valóságot?

Ez ugye nem fejezhető ki egyszerűen pénzben, meg ki tudja, de az biztos, hogy a hölgyek báli ruhát vettek, csináltattak, meg vásároltak új cipőt, táskát, ékszereket, harisnyát és egyéb kiegészítőket, mentek fodrászhoz, kozmetikushoz és persze dolgos, rendes magyar embereknek fizettek is eme szolgáltatásokért. Az urak is vettek inget, nyakkendőt, miegymást, és ha híztak, fogytak, akkor új szmokinggal is meglepték magukat, amely dolgok szintén pénzbe kerülnek. Na, ezen gyártók, kereskedők idén az Operabálra nem számíthatnak. Ha berendelték már az anyagokat, betervezték a forgalmat, akkor most hoppon maradnak..

Na és ott a bál, ahol cégek sokasága tevékenykedik beszállítóként, kajások, borászok, zenészek, énekesek, színészek, statiszták, hostessek, pincérek, szakácsok, virágosok, díszítő munkások, taxisok, és ki tudja, még ki, meg stb, stb: Több száz ember, aki erre a bevételre nagyon számított.

Na és a buli, amiről többnyire csak az a hír jelenik meg, hogy hány ember rohangált a ház előtt alsóneműben, meg a Kiszel Tünci vette-e a jegyét vagy netán kapta, de nem jelenik meg hírként, hogy bevétel milyen szépen gyarapítja a Ház költségvetését, és az sem, hogy mennyi pénzt áldoznak a szervezők a jótékonyságra, gyermekmentő műszerekre, a hajléktalanokra. Arról is nagyon kevés szó esett eddig, hogy a bál másnapján két turnusban 900-900 hátrányos életkörülmények között élő gyerek nézhette meg a báli díszletek között a Jancsi és Juliskát, ahol a szünetekben fényképeszkedhettek a mostohával és gyönyörködhet a házban, a dekorációban.

Arról már nem is beszélve, hogy mint soros elnökök vendégül láthattuk volna Európa egyik legszebb Operaházában az EU-s diplomatákat, hogy lássák a saját szemükkel, hogy milyen csodák létrehozására képes a honi kreativitás. Na, ez most nem lesz, és persze elveszett a bizalom, amit évekbe kerülhet újra helyreállítani. Így látom én az Operabál dolgát

 

Majdnem két hónap telt el a nagy változások óta, és mi nézőként felkerestük az Operaházat. Mindketten boldog felszabadultságban érkeztünk egy színházba, egy előadásra, amihez már csak nézőként van közünk. Jó volt, komolyan először volt jó. Tudom, hogy röhejes, a MI , de az elmúlt három évben az egész család az operával élt, kelt, feküdt, „pihent” és lélegzett. Sajnos vagy hál’ Istennek a szőnyeg szélén való térdepelés érzése mindannyiunkat érintett, minden szempontból…

Ne gondolja senki a nevekkel való játék alapján, hogy mi paranoiás lelkek, csupa-csupa rossz emberrel vagyunk körülvéve, akik ütnek és vágnak minket, de sajnos a csalódás nagyobb megrázkódtatás, mint az öröm. És igen, nagyon sok embert nyújtotta felénk a kezét, nyitotta meg lelkét szívét, a Gábor a Kati, a Sanyi 1 és a Sanyi 2. , a Kálmán és a Mari, az Éva és a Munyi , meg a Boci, az Ági, a Márti, a Zoli, a Laci az Ildi, a Zsuzsa meg a Pali, és persze mindenekelőtt a MARCSI …és még sokan mások…Örök hála…

Szóval az Operaházban jártunk, ahol a városi pletykák szerint számos darab hosszabb pihenőre készül, mint a Fidelio, az Anyegin, a Mefisztofele , a Xrexés és az Elektra is, így aki ezekről eddig lemaradt, az igyekezzen..

Mi ezen az estén egy ős balettet láttunk, hiszen  "A  rosszul őrzött lány " egyike a legrégebbi, ma is játszott táncos-történeteknek. A nagy francia forradalom előestéjén mutatta be Bordeaux-ban Jean Dauberval együttese. Azóta számos színpadra állítást megért, zenei anyaga többször kicserélődött, míg 1960-ban Frederick Ashton elkészítette a maga változatát. Egyébként is egy különleges mű, hiszen ahogy kevés a vígopera, úgy igen ritka a „vígbalett” is. Na, "A rosszul őrzött lány" egyike a mókás szituációkra, helyzet és jellemkomikumok sokaságára épülő színpadi műveknek. Talán nem is csoda, hogy Moliere hazájából a tánc egy ilyen könnyed történetbe ágyazva jelenik meg.

Egy falusi környezetbe repít minket a kissé didaktikus és erősen minimalista díszlet, ahol rögtön tudjuk, hogy ki az úr, hiszen megjelenik a kakas-úr a kapirgáló tyúkocskák csivitelésétől kísérve. A gyerekek nagy örömére az eredeti műben szereplő szamár helyett egy békés póniló is feltűnik a színpadon.  A szituáció ismert: Ott van a lány, meg a hozzá való fiú, akik szeretik egymást, de persze a lány anyja többet remélve egy gazdag kérővel igyekszik összeboronálni gyermekét. A férjnek kiszemelt fiatalember és apja ura is eléggé bugyuta, míg a szerelmesek nagy találékonyságról tesznek bizonyságot, és persze a tiltott szerelemnek sok segítője is akad. A vége meseszerű, hisz a fiatalok egymásra találnak, és minden jó, ha a vége jó.

Történik mindez az aratás, marokszedés, sarlózás, napsütés és nyári zápor közepette, tánccal és zenével elmesélve. A klasszikus balett koreográfiája mentén haladva az egyszerű történetet virtuóz szólók, szerelmes és humoros padödők és nagyszabású kartáncok színesítik, ahol a szólisták számos, ragyogó egyéni alakítással teszik emlékezetessé az estet. Az előadás három fontos szereplője Lise (Radinya Dace), Colas (Bakó Máté) és a néhol kedvesen házsártos Simone anyó (Bajári Levente).

A tánckar sarlózási kartáncát nézve  azonnal érzékeltem, hogy ezek a fiatalok már csak kombájnos aratást láttak, sarlóval csak a néprajzi múzeumokban találkozhattak.  A lányok meg igen gyakran csaptak át az önfeledt szórakozásból RSG-s szalaggyakorlatba, de egyébként ragyogó kellemes este részese lehet, aki jegyet vásárol A rosszul őrzött lányra.

A férjemmel együtt, de most inkább a gondok nélkül, mentünk egy  divatbemutatóra. Egyszerűen csak szép, nosztalgikus, habos, már - már giccses, ami lehet szép is. Ilyen volt a Daalarna 2011-re megálmodott, Benes Antia nevével jegyzett tavasz-nyári kollekciója, amely egy havas, kora téli estén mutatkozott be a Hotel Intercontinental báltermében. Ahogy olvasom a divatbemutatókról készülő beszámolókat, egy jó riport manapság csak úgy kezdődhet, ha a szerző megemlíti azokat a hírességeket és celebeket, akik fényükkel beragyogták az amúgy is impozáns tereket. Erre az estére Csisztu Zsuzsa, Kárász Róbert és párja, a Maráczi - Korcsmáros házaspáros, akik az Operabál szervezői, Kembe Sorel, a Csillagvirág klinika ifjú rezidense és hazánk nagyasszonya Medveczki Ilona tisztelte meg jelenlétével a bemutatót. Ja és kicsit késve megérkezett a konkurencia képviseletében S Hegyi Lucia és Makány Márta is. A hírességekről ennyit.

Az előtérben, mintegy ráhangolódásképpen esküvői díszbe öltöztetett asztalok alapozták a hangulatot, és persze a panorámaablakok mögött a hóesésben is gyönyörű Duna és Budapest látképe is ráerősítettek erre a filingre.

Majd kinyílt a bálterem ajtaja és megkezdődött a bemutató. Elsőként egy lenge hölgy libegett be egy igen lenge fehér felsőben és egy szintén fehér aprócska sortban. Rögtön tudtuk, hiába lábunkon a csizma, most egy tavasz-nyári utazásra indulunk.

A bemutató első felében színes koktél ruhák és nagyestélyik követték egymást a kifutón. Most jutott eszembe, hogy a bemutató után arra gondoltam, írásomnak nem adhatok más címet: „A kilenc nem szőke”. Mivelhogy kilenc egyforma göndör , kócosra fésült, hosszú, barna hajú lány mutatta be Benes Anita kollekcióját. A Hajas csapat által kidolgozott hajkoronák olyan remekbe sikerültek, hogy csak a tablózás idején jöttem rá, hogy nem három, hanem kilenc lány mozgott ezen az estén a kifutón. Engem kicsit zavar, ha ennyire eltűnik a modellek egyedisége, hiszen a ruhák sem egyfajta nőnek szólnak: ahány ruha, annyi a nő is. Na, igen.

A „színes kollekció”- estélyi, koktél- is nagyon változatos volt, hisz a szigorú kosztümformától, a nőiességet középpontba helyező nagyszabású modellig minden megfordult a színpadon. Az ezüstösen csillogó zöldek és kékek, szivárványos türkizek, a visszafogott lilák, szolid pinkek és a tüzesbe hajló pirosak, csábító feketék játszottak a formákkal, a magas és finom anyagminőségekkel, a fazonokkal. Talán itt mutatkozott meg leginkább a Benes Anita által kedvelt minimalista, finom, visszafogottság, ahol a rafinériát az egyedien megfogalmazott dekoltázs kialakítások, a nemes anyagok játékos redőzései, a derék és csípő hangsúlyok adták.

A "második részben" következtek a menyasszonyi öltözékek. Így összehasonlítva derül ki igazán, hogy színek nélkül is lehet színes egy kollekció. Ott ahol a fehér és annak árnyalatai viszik a prímet, az anyagok és formák sokfélesége miatt ezernyi árnyalatban tündökölhet egy menyasszony. Benes Anita megmutatta ezen az estén, hogy a finom eleganciától a habos csipkés nagyszabásig mi minden fér bele az egyszeri aráról megálmodott képbe. Hiszen nem mindegy, hogy esküvőnk helyszíne egy hagyományos templom, vagy egy egzotikus sziget, vagy a homokos tengerpart a vagy netán a Kékes tető… Van, aki szuper lábaira, van, aki hibátlan alakjára szeretné felhívni a nagyérdemű figyelmét, de sokan vágynak arra, hogy amolyan igazi habos, csipkés menyasszonyként mondják ki a boldogító igent. Szerepelt a kollekcióban finom kis uszályos, fűzős modell szinte mindenkinek, a mell és vállvonalat hangsúlyozó kristályszegős diszkréten csillogó, a bevállalósaknak elől rövid hátul hosszú kreáció. És persze nem hiányozhattak a hímzett csipkék és a tüllvariációk sem. Az is kiderült, hogy a fehér is mennyi árnyalatban létezik. Ezen az estén a hófehérek helyett a tört fehér, a vajfehér, a gyöngyházfények uralták a kifutót. A kilenc, nem szőke által bemutatott ruhaköltemények elsősorban a hölgyeket bűvölték el, az őket kísérő férfiak szeme többet időzött a lányokon, mint az esküvői és estélyi modelleken. Lehet, hogy közben azon törték a fejüket, hogy mennyibe is fog kerülni a vízkereszttel induló báli szezon. Hiszen új bálhoz, új ruha kell új műsorhoz meg…

Eléggé lefoglal a saját mikrovilágunk, de azért se vak, se süket  nem lettem. Hallom a tíz évre kinevezett Média- Annamária ragyogó ötleteit az új törvénnyel kapcsolatban. Milyen jó is lesz: Ettől kezdve nem kell majd törni a fejünket, hogy mi helyes és mi helytelen, megmondják majd. Ha úgy tetszik akár egy hétre is elsötétülhet a képernyő . Hallom az MTI új elnökének magabiztos kijelentését, miszerint két éven belül az MTI lesz a No.I. hírszolgáltató. Persze, ha csak ő szolgáltathat majd híreket a közszolgálatnak, úgy nem lesz nagyon nehéz.  A hallottakon azért néhány ős-demokráciában bizonyára csodálkoznak. Akik pedig felnőttként élték meg a régi világot, azoknak pedig a nagy NDK-s kombinátok (VEB) jutnak az eszibe. Minek az a nagy sokszínűség? Az emberek csak eltévednek a nagy választék közepette. Csodálkozom azon is, hogy mi történik a nyugdíjak egyik pillérével.  Deviza hitelem sincs, de nem hiszem, hogy mostanában nyugodtabb az álmuk, mint egy évvel előtte volt. A benzin árak pedig történelmi magassága erősen érinti a pénztárcámat. Erről a sok mindenről Arany János örökbecsű sorai jutnak eszembe. Íme emlékeztetőül;

… „Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,
Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;
Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepül-e?
Meg kell a palánkot döngetni körüle!”

4.

Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének,
Kaptak a beszéden a szilaj legények,
Döng a deszkabástya Miklósnak megette,
Miklós a kudarcon ,búskodik’ felette.
Mert fölérni könnyû, könnyű nemcsak ésszel,
Hanem ököllel is, és megfogni kézzel,
Hogy csak õt bosszantja mind e vastag tréfa,
Mely ugyan fejétől sem járt messze néha.

5.

Toldi tűr azonban, bárha nem békével;
Birkozik nagy lelke fellázadt dühével;
Majd meggyőzi magát s megvetéssel tűri,
Szolganép belőle a csúfot hogy űzi.
Mert e nép eperszem volna haragjának,
Bosszuló karjától úgy elhullanának,
Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon,
Hogy ezer pogányt vert egy állcsonttal agyon.

6.

Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette,
Azzal álla bosszút, hogy csak fel sem vette;
Úgy mutatta, mintha nem is venné észre,
Fülét sem mozdítá a nagy döngetésre.
De, midõn egy dárda válla csontját érte,
Iszonyatosképen megharagutt érte,
S melyen ült, a malomkő-darabot fogta,
Toldi György bosszantó népe közé dobta.

7.

Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?
Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?
…”

A szavak csak szavak, des néha olyan fájdalmasan találnak célba, mint a dárda hegye. Ez a mindenféle valahogy nem tűnik annyira jónak, biztos, hogy ilyen egy szép új világ? Vagy most még kicsit szúr a kaktusz, de borotválkozás után már sima lesz?

Károlyt a törököktől kaptuk

Bár jó egy hónapja ünnepelték a név viselői nevük napját, nekem most jött el a Károlyok ideje. Négy figyelemre méltó Károllyal hozott össze az élet. Kiegyensúlyozott a mezőny, mert két jó és két nem jó találkozás köt össze a Károlyokkal. A török eredetű karul, karvaly madárnévből származik, de gyakran azonosították a  germán  Karl névvel is, ami annyit tesz: szabad férfi, legény paraszt.

Apa, csak egy van

Igen, az én első Károlyom az édesapám volt. Mikortól emlékszem rá, egy nagydarab embert látok, fekete hajjal, két gríberlivel az arcán és vakítóan világos kék szemekkel. Kiskoromban ki nem állhattam, hogy mindenki azt mondta: Kiköpött apja ez a gyerek-. El nem tudtam képzelni, hogyan is látják a hasonlóságot egy pici szőke lány és egy nagydarab, lapátkezű férfi között. Aput persze nem zavarta a vélt hasonlóság és büszkén vonult egyszem leánykájával vasárnaponként  hol helyi focimeccsre, hol rokonokhoz, hol egy haveri kártyapartira. Imádtam, mikor ultiztak, és olyanokat mondtak, hogy kontra, rekontra meg betli, terített betli és társai Ültek a tízfilléres halmok között, szívták a cigit és hatalmasakat veszekedtek, de a végén sosem haragudtak egymásra. Aki ismerte apámat, az szerette is, jó humorú, nyugis ember volt, jó barát és nagyon jó szakember. Néha idegesített, hogy túl nyugis, hogy látszólag nem érdekli semmi, és csak felnőtt fejjel jöttem rá arra, hogy igen sok baj volt már körülötte, és már csak békére és balhémentes életre vágyott.

Már nagyobbacska voltam, mikor megtudtam, hogy hat évet töltött a nagy Szovjetúnióban hadifogolyként, azt a hat évet, mikor az ember két kanállal habzsolná az életet.18-24 éves kora között a lányok hajkurászása helyett, a hadifogolytáborban fázott, és éhezett és persze ingyen nyelvkurzuson vett részt, hisz megtanulhatta az orosz mellett a németet is. Majd következett itthon néhány dolgos, majdnem, hogy boldog év, és eljött ’56. Az én apám nem volt hős, de kiváló szakember és józan ítélőképességű ember, így a gyárában meg is választották a munkástanács elnökévé. Bár kollégái többsége utólag is kiállt mellette, ennek a kalandnak a következménye deportálással való fenyegetés, és egy év munka  és jövedelem nélkül töltött időszak lett. Nem csoda, hogy apám ezek után a nyugalmat, a biztonságot kereste. Szerencsére meg is találta. A békés éveket nem sokáig élvezhette, mert utolérte őt a betegség, amivel más országban még jó pár tíz esztendőt élhetett volna méltósággal, aktívan, emberi módon. Akkortájt olyan kevés művese állomás működött Magyarországon, hogy az ötven felettiek már lehetőséget sem kaptak a használatára. –Rémes volt és rágondolva most is az. A novemberben elhunyt Leslie Nielsen igazi karrierje éppen akkor kezdődött,  mikor az én jó apám még a rendszerváltozás előtt,  57 évesen elbúcsúzott örökre. Egy évben született az amerikai komikus és az apám.   Szinte nap, mint nap eszembe jut, és magamban azt találgatom, hogyan is élné meg ezt az új világot, ő, akinek mindenről megvolt a maga határozott véleménye, és a szovjet fogság után egy percig sem hitt a kommunizmus nagy eszméjének létjogosultságában…Apa,  vajon most mit mondanál?

Karesz, egy hajdanvolt barát

Karesszal még középiskolás koromban találkoztam. Egy gimiben koptattuk az iskolapadot. Magas volt és kosaras. Okos és jó fej. Nagy családban nőtt fel számos testvérrel. Amolyan olasz család volt az övék. Hangos, de nagyon kedves. Mint, ahogy ő is kedves volt és jó fej, fekete haja annyira volt hosszú, amennyire az iskola vaskalapos rendje engedte. Barátok voltunk: leveleztünk a katonaságnál töltött ideje alatt és akkor is, mikor a Szu-ban ( értsd: Szovjetunió) folytatta tanulmányait. Ő írt a nehézségekről, a csajokról, szerelmi hódításairól, örömeiről, bánatairól. Aztán jött neki egy lány, és valahogy kihűlt a kapcsolat kettőnk között. Évtizedekig nem találkoztunk, és mint annyiszor máskor, egy közös munka kapcsán futottunk össze. Én, mint született naiv, tiszta szívvel vetettem magam a közös melóba, ő pedig patkány módon átvágott, lapult és sunyított. Mily meglepő, de véget ért a közös munka és a barátság is. Ez után a találkozás után lettem a régi ismerősökkel nagyon óvatos, ha többről lett közöttünk szó, minthogy megigyunk együtt egy pohár sört.  Nem vagyok haragtartó, így, ha találkozunk néha- néha, akkor nagyon kedvesek vagyunk egymáshoz, de én már maximum az időjárásról és Obama koktélpartyjáról beszélgetek vele. Tanulság persze volt, hiszen megtanultam, hogy akit a rendszerváltás előtt ismertem meg, az már egyáltalán nem biztos (sőt), hogy hasonlít akkori önmagához. Az okos ember van, hogy saját kárán is tanul, nemcsak a máséból.  

Károly, a nagy

Harmadik  Károlyomat is már negyedszázada ismerem. Egy társaságban találkoztunk. Ő néhány évvel idősebb volt nálunk és mindenki nagy tehetségnek tartotta szakmájában és ígéretes karriert vártak tőle. Jó is volt, szárnyalt a szakterületén és egyre jobban megszolgálta a belé vetett bizalmat. Humora volt, családja és nagy munkabírása.  Jópofa volt, mikor megkérdezte: Mennyit „khöhögnek”? Igen, talán ez volt a legnagyobb hibája akkortájt, hogy túlzottan anyagias volt. Végül is a többség szemérmesen kerülte a pénzkérdést, ő legalább felvállalta, hogy a jó bérezés ösztönzőleg hat rá. Szeretett focizni és Puskásék után szabadon magáévá tette a „ Kis pénz, kis foci, nagy pénz nagy foci elvet”.  Ez még  mind az antivilágban történt. Aztán beköszöntött a szép, új világ, és ő miközben belevetette magát a nagy közéletbe, a vallással is egyre szorosabbá fűzte kapcsolatát. És ahogy ebben a két tevékenységében egyre jobban elmélyült, úgy tűnt el lassan az a kedves, tehetséges , csupa szív, kicsit anyagias fickó. Majd a nagy menetelés ellenére jött az életében egy nagy hullámvölgy, magára maradt, tehetetlen volt és kétségbeesésében a segítségünket kérte, amit mi meg is adtunk, mert tiszteltük őt, a munkáját és tehetségét. Hamarosan végét ért a néhány szűk esztendő és ő újra szárnyalt. Sikerei ellenére is gyakran magányos volt.  Emlékszem ekkoriban egy nagy kivonulásos bulin állt ott sikerektől övezve, de egyedül, mi  odamentünk hozzá, mert igazságtalannak tartottuk a helyzetet. Nem azért, mert mi olyan irgalmasak vagyunk, voltunk, csak soha nem az aktuális politikai kurzus alapján döntöttük el ,hogy kit kedvelünk és kit nem.  Szerencsére az évek során a mi Károlyunk megerősödött, kicsit megrészegedett a hatalomtól, már nem olyan magányos, már bosszúra éhes, és már elfelejtette kevés régi barátait. Most, hogy „élet és halál ura lett”, elhiszi, hogy csalhatatlan, hogy zseniális, és azt, hogy vannak barátai, pedig ők csak a sikertársai. Már erős manírok mentén működik, hisz környezetétől kritikát nem, csak dicséretet kap.  Hol van az a tehetséges, egészséges önbizalommal teli fickó, akit annyira bírtunk minden tettéért?

Károly, aki nem változik

Ezzel a Károllyal is egy közös projekt hozott össze. Régen volt, de sosem felejtem el. Egy nagy bulit szerveztünk közösen egy Amerikába szakadt magyar emberrel és annak jenki társával. Ők ketten magabiztosan hülyítettek minket, hogy ez lesz az év bulija és az ő hívó szavukra ott fognak sorban állni az amerikai érdekeltségű cégek pénztől duzzadó pénztárcával és könyörögni fognak, hogy hadd fizessenek. Na, ennyire nem voltunk se botorak, se naivak, de az erős bizonyítási kényszer miatt mégis belevágtunk, Nagy esemény volt, szabadtéri, jó helyen és szép időben sok érdeklődővel és sok - sok fellépővel. A szponzorok persze kitáncoltak, meg a védnökök is, így az esemény napján magunk maradtunk Károllyal. Magunk, mert még társaink is nyaralni mentek, csak mi ketten görcsöltünk, izgultunk, hogy minden rendben legyen. A buli lement, mi kisöpörve a kasszát mindenkinek fizettünk, aki fontos volt. A botrány azért került el minket, mert másnap tartották a Népstadionban az emlékezetes Aida előadást, ami a mi rendezvényünknél sokkal nagyobb botrányba fulladt. A bulink helyett az elefántok és pocsék rendezés vitték el a prímet. Ez volt Károllyal a mi közös munkánk, aki fiatal kora ellenére az elkövetkező években sikeres vállalkozóvá lett. Azon kevés ismerőseim egyike, aki olyan maradt, mint amilyen ártatlan huszonévesként volt. Emberséges és józanul pragmatista, aki sikerei ellenére sem felejtkezik meg soha az emberi tényezőről. Élvezi a pénzt, de az életet is, így boldognak is gondolom. Nagyon szorítok, hogy mindig ilyen ember maradjon.

A tanulságot néhány közmondással osztanám meg:  „Mi a hazugság végre is? Igazság, mely álarcot hord”. –( Lord Gordon Byronv )

És még ez a két aranyköpés is idevág:

- Az igazság nem tűr meg semmi álnokságot, nyíltan szól az emberekhez, éppen ezért népszerűtlen.
- Attól még senkinek nem lett igaza, hogy azt mondták neki, hogy igaza van.

Sajnos még mindig gyakran gyötörnek rémálmok az éjszakák során, és legjobban esik a reggeli alvás, persze olyan tájban, mikor már fel kéne kelni. Ahogy mostanában gyakran mondom: Na, mindegy!… vagy mégsem?

Szombaton volt a Jucus temetése, ami még inkább letaglózott. December végén lett volna 46 éves, és már nincs köztünk. Azt mondják, hogy nem az számít, mennyit élsz, hanem az, hogyan. Ebben sok igazság lehet, de neki tényleg bántóan rövid idő jutott, főleg, hogy tudom, mennyi dolga lett volna e földi világban. Jucus elvesztése és a velünk történtek egyaránt rossz álomnak tetszenek. Még mindig várom a csodatevő jó tündért, de biztosan eltévedt… Egyébként meg olyanokat hallok „bíráinkról”, hogy azt le sem merem írni. Ha fele is igaz némely városi pletykának, akkor nincs min csodálkoznom, hisz, ha a lélek halott, akkor nehéz cipelni a testet.

A mese is lehet valóság?- Vagy a valóság csak mese?

 A valóság elől a mesék birodalmába kirándultam bő két óra erejéig. Irány a mozi, és Harry Potter legújabb része. Restellem, de én nagy Potter- könyvek rajongó vagyok, és így muszáj volt a filmes adaptációkat is megtekintenem. Mivel a párom nem éppen Potter fun, a kisebbik fiam hozta meg az áldozatot és együtt néztük meg a Halál ereklyéit.

 Emlékszem egyszer egy nagy művész, magyar, színházi ember és sikeres filmszínész nyilatkozta a TV-ben ( valamelyikben), hogy igen a Pinokkió az mese, de a Harry Potter az arról szól, hogy varázslással minden megoldható. Rögtön tudtam, hogy nem olvasta egyik könyvet sem és nem látta a filmeket sem, hiszen a varázslók világa tiszta szabályok mentén bonyolódik, és minden, ami gyarló és szánni való, az szinte mindig a varázslók emberi tökéletlenségéből fakad.

Gyakran életveszélyes kedvenc könyvünket megfilmesítve viszontlátni, de Harry Potter esetében már a szereplőválasztás is majdnem tökéletes, szinte minden felnőtt és gyerek is olyan, amilyennek a regény alapján elképzeltem, a modern filmes technika pedig már képes a fantáziával is lépést tartani. Így aztán hiába ismert a történet mégis jókat lehet izgulni az ismert helyzeteken is.

Akinek kimaradt Potter története, elég, ha annyit tud, hogy a fiú barátaival, a varázsló tanoncokkal  kénytelen felvenni a küzdelmet a gonosszal, akit a többi varázsló csak Tudodki-nek hív, de ő a nevén nevezi a kegyetlen gonoszt, Voldemort. Ez a nagy kaland bonyolódik és keményedik könyvről könyvre. Ahogy nőnek a gyerekek, úgy kerülnek szembe egyre nehezebb próbatételekkel és nemegyszer szembe kell nézniük szeretteik fájdalmas elvesztésével is. A halál ereklyéi a nagy, a végső összecsapás könyve, amiben mindenki tudja, hogy csak egy maradhat… A könyvből kétrészes filmváltozat készült, az első rész látható most a mozikban.

Sajnos mostanság bármit teszek, hallok nézek, valahogy mindig magunkra vonatkoztatom, és keresem benne az aktualitást, és állandóan megtalálom azokat a hátsó üzeneteket, amik a mondatok, tettek mögött jelennek meg. Egyre jobban látom, hogy a művészi alkotások olyan örök érvényű igazságokat közvetítenek felénk, amelyek korokon, társadalmakon átívelve állandóan aktuálisak, mert mi emberek semmiből sem tanulunk.

Na, most a Harry Potter is ilyen aktualitásokkal indít: Mikor Dudlyék megtudják, hogy veszélyben vannak Harry mellett, azonnal elpucolnak a házukból, lesütött szemmel, nagy lelkifurdalással, de nagyon sebesen. –Mintha a körülöttünk levő gyávák és árulók néztek volna vissza a vászonról, pedig ahogy hallom némelyiket már utol is érte végzete… Isten látja lelkem nem én rimánkodtam érte. Hisz nekem nem jobb, ha másnak rossz. Pusztán a jin-jang lépett működésbe. ..

Dudlyék szégyenteljes futása után egy diktatúra víziójába csöppentünk: Ott jártunk, ahol a félelem mozgatja a dolgokat, ahol az egyik lény eldönti a másikról, hogy valójában jó- e, hogy belepasszol-e az aktuálisan elfogadott trendbe. Aki kilóg a sorból, az büntetést kap. Akik hatalomhoz jutnak, azok nem bírnak magukkal. Na, még ilyet! Hiába ilyen csak a varázslók társadalmában eshet meg, ebben nincs semmi emberi. Vagy mégis? Ki tudja.

Megható, ahogy a három tinédzser képes hátrahagyni szeretteit, a biztos családi fészket, hogy megmentsék a számukra kedves világot. És az is, ahogy kiállnak, harcolnak egymásért, akár életüket is kockáztatva. A varázslók társadalmában szép számmal akadnak gyávák is, akik életüket, családjukat féltve beállnak a sorba, és kevés számban ott vannak a jó barátok, rájuk bármikor számíthatsz. A varázslás csak eszköz, a hit, a bizalom és a szeretet legalább olyan fontos a történetben, mint a varázspálca. Mivel ez csupán a történet első része, nem jutunk el a végkifejletig. A barátok keresik a gonosz lelkét rejtő ereklyéket és mindenki számára nyilvánvaló, hogy a végső összecsapás, a színvallás elkerülhetetlen.

Igaz, hogy két órás volt a film, de részemről észre sem vettem, és tíz perc szünet után beültem volna az újabb két órára, hogy jussunk már el a végére, és egyszer már katarzissal jöjjek ki a moziból. Majd legközelebb.

A tanulság: Midig felelősségteljes döntéseket kell hozni, és tudomásul kell venni, hogy nem lehet megúszni a dolgokat. „Egy jó barát a szomorúságban felér százzal a vigasságban.”- hogy ez milyen igaz!

Valahogy úgy érzem, hogy ennek a cirkusznak sosem lesz vége, illetve csak akkor, ha vér folyik, fej hullik.  Ez az egészségtelen bizonyítási, megfelelési kényszer kiöli a zemberekből, azt, ami  valaha emberi volt, és már csak úgy mozognak, mint bosszúra szomjas vadállatok.. Nem a józan ész,az okos megfontolás hanem a gyilkos ösztön hajtja őket.  Biztos csak az Ószövetséget lapozzák, kik kezében hatalom van, mert az Újszövetségben és a mi Jézusunkban sokkal több megbocsátás, az irgalom, mint bennük…Majd, ha odakerülnek, nekik kell elszámolni cselekedeteikkel…

Kati a kosaras

Sudár termetem ellenére igazolt kosaras voltam. Ott ismertem meg Katát. Igen ő Kata volt, szőke rövid hajú, jó alakú és igen rakoncátlan lány. Jól is kosarazott, helyes is volt és mindent kipróbált, amit csak lehetett. Imponálóan vagány volt: Elsők között gyakorolta az FKK-t, a szabad testkultúrát ( nudizmus) a délegyházi tó partján, búvárkodott, motorozott és lelkesen kereste azt a fiút, akivel legjobban működik a szex. Igazi független, erős szabad lány volt, akit egyszer csak megtalált a szerelem. Helyes, híres kosaras srác volt a kiválasztott, teljesen odavoltak egymásért, már az esküvőt tervezgették. Majd váratlanul a fiú bejelentette, hogy nősül, de a kiválasztott egy másik leányzó, egy Katinka, a barátja húga. Az én határozott csapattársam egy pillanat alatt összezuhant, és egy visszahúzódó, szúrós lány lett a szabadon szárnyaló vidáman bulizó szőkeségből . Nem tudom, hogy mi lett vele, remélem kiheverte ezt a nagy szerelmi csalódást és boldog nőként éli az életét!

Katák

Érdekes az egyetemen nagyon sok embert ismertem, de alig volt köztük Katalin. Volt ott Edit, Zsuzsa, Manyi ,Jutka, Eszter , de Kati viszonylag kevés. Igaz volt egy Kati nevű csoporttársam,helyes kedves lány volt,  és mint ott a többség okos is. Kedveltük egymást, de nem jártunk egy társaságba. K

ét Kata azonban a mai napig ott van az életemben. Az egyikkel rövid ideig egy munkahelyen is dolgoztunk. Nagyon jópofa lány volt, csinos mosolygós, jó humorérzékkel is megáldva. Sose kaptam azon, hogy rossz kedve lenne. Egy időre elszakadtunk egymástól, mert évekig külföldön éltek, de mióta újra itthon van, hébe- hóba összefutunk és nagyon örülünk egymásnak. Közben ő háromgyerekes anyuka lett, sok mindenben változott, de a mosolya a régi.

Katával a másikkal már az egyetemen ismertük egymást, jóban is voltunk, de igazi barátságunk már anyukás korunkban mélyült el. Véletlenül egy helyre jártunk nyaralni, , így hamar egymásra találtunk és a gyerekeink szinte testvérként szerették egymást. Évekig együtt töltöttük a nyarakat, közös főzések, kirándulások fürdőzések, esti társas játék csaták szűk körben vagy nagy társaságban.  A gyerekek időközben megnőttek, de a mai napig tartják egymással a kapcsolatot, mi meg öreg szüleként össze-össze járunk. Most kicsit szakítópróbájához ért barátságunk, nagyot csalódnék, ha nem állná ki a próbát!

Katalin

Dolgos létem alatt  két fontos Katalinnal hozott össze az élet. Az egyikkel első munkahelyemen találkoztam, aki néhány évvel idősebb volt nálam és már anyuka. Rögtön egymásra hangolódtunk a munkában és lassanként a magánéletben is összejártunk. Azt hiszem, hogy az első munkahelyem olyan volt, amilyen csak a mesében van és ott volt, akkor. Nagyon jó kis társaság verődött össze, tudtunk közösen dolgozni, egyformán gondolkozni, segítettük, támogattuk egymást a munkában és munkahelyen kívül egyaránt. Kívánom, hogy mindenkinek jusson egy ilyen első munkahely: izgalmas munka, rendes főnökség, szuper társaság és sajnos kevés fizetés. Így lassan szétszéledtünk és véget értek a Katival közös nyaralások, síelések. Évek múlva véletlenül összefutottunk, örültünk és továbbmentünk… Majd néhány éve újra találkoztunk: Én, mint sajtómunkás, ő, mint önkormányzati képviselő ( "a történelem egyik legerősebbbb pártszövetségének" –Semjén Zs. tagjaként) Részemről nagy örömmel veregettem vállon, ő megfordult, megismert majd azt kérdezte kedvesnek nem mondható hangsúllyal: Te meg mit keresek itt? Mondok én: Sajtómunkás vagyok és a sajtótájékoztatóra érkeztem. Hangnem váltás következett, hisz a politikusnak ügyelnie kell a médiával való szívélyes viszonyra. Kedvesen invitált meg az általa szervezett színvonalas nőegyleti programra, és magánbeszédbe is elegyedett velem. Elmondta, hogy miután munkahelyéről elküldték a politikában találta meg a boldogulás útját. Ez legyen az ő baja, én meg elfelejtettem az ajánlott programot és igyekszem elfelejteni Katit. Akit én ismertem, akire felnéztem, és akit nagyon kedveltem, az a Katalin már régen nincs, sajnos.

Az én másik Katalinom Erdélyből érkezett a jobb élet reményében, és egy Magyarországon is jól ismert család egyik tagja volt. Olyan nevet viselt, amely tudóst, művészt színészt és más hírességet is adott a magyar nemzetnek. Okos, kedves diplomás lány volt, akinek asszisztensi munka jutott csak, de becsületesen tisztességgel végezte nem túl érdekes feladatát. Azt mondják, hogy elsőre nehéz kitépni gyökereidet az anyaföldből utána már mindenhol otthon leszel, vagy éppen sehol sem. Az én Katim is rájött, hogy itt sem jobb, mint otthon: többet keres, de többet is költ, igaz, hogy nyugodtabban élhetett. Bejelentkezett hát egy házasságközvetítőhöz és a messzi Amerikában talált férjet magának. Pontosabban a magyar származású fiatalember választotta ki őt. Könnyek között búcsúztunk el, még küldött az esküvőjéről képeket és hírt adott kislánya születésről is, akit Szilviának kereszteltek. Azt hiszem a névválasztásban nagy szerepet játszott rövid, de tartalmas barátságunk. Sajnos nem tudok róla, bízom benne, hogy boldog, mert megérdemli.

Kati az utolsó

Hű, milyen sok Katalinra emlékszem! Ő a sorban az utolsó. Már majdnem harminc éve ismerem. Barátságunk egy nyaralással kezdődött, ott voltunk egy helyen egy időben, és rögtön elfogadtuk egymást. Az eltelt harminc évben nagyon sok mindent csináltunk együtt:Teleltünk, nyaraltunk szórakoztunk , itthon is külföldön is. A gyerekeink, és mi is nagyon jóban voltunk. Aztán neki(k) jött egy új barátság és mi hátrébb szorultunk Eleinte rosszul esett, de a barátság szekerén csak közösen lehet ülni, így elfogadtam ezt a lazább kapcsolatot. Igazi szakító próba volt, mikor nagy bajba kerültek, olyanba, hogy rendszeresen a sajtó , a TV, rádió -híradók szereplői lettek, ami őket és akkor kicsi gyerekeiket is erősen megviselték. Mi odaálltunk melléjük, nemcsak titokban, hanem nyilvánosan is. Volt olyan, hogy együtt vacsoráztunk és a TV-ből ők néztek vissza, minket meg a pincérek fixíroztak. Mi azonban rá se hederítettünk, hisz, ha baj van, akkor az ember odateszi magát a barátai mellé, ha bűnös, ha ártatlan. Hisz erről is szól a barátság. A hála nem tartott sokáig, de már nem zavart, nem is érdekelt igazán.. Néha, meg gyakran is találkoztunk egy vacsora, egy közös koncert, egy jó színházi program erejéig és olyankor azon gondolkoztam, hogy ő(k) , vagy mi változtunk ennyit, hogy oly sok mindenben nem értjük már meg egymást. Majd jött egy közös munka és én bátran nekivetettem a hátam Katinak, hisz azt hittem, hogy a barátom. Majd kaptam egy akkora jobbhorgot, hogy a tízet is rám számolták. Megdöbbentem, hogy a barátnak hitt ember még csak annyi fáradságot sem vesz, hogy face- to face megkérdezze : Te ez tényleg igaz? Mondd el a te változatodat is kérlek!

Ezek szerint vénségemre is naiv és hiszékeny maradtam . Katit persze kiírtam a szívem nagy könyvéből, hisz méltatlanná vált arra, hogy barátnak nevezzem. Akkortájt frissen fájt amit tett, de már túl vagyok rajta, és azt is tudom:  Jön még kutyára dér, vagy mi…

Tanulság: Ami nem öl meg, az erősít. Még nem vagyok teljesen biztos benne, hogy melyik megoldás jut nekünk

Gyerekkorom óta intenzív álmokkal töltöm az éjszakáimat és sokakkal ellentétben általában reggel emlékszem is néhány fontos részletre. Kicsiként is gyakran álmodtam „rosszat”, de olyankor elég volt apához, anyához bújni, és néhány perc múlva már virágos rétekre repített az álom. Még gyakorló anyaként is nem egyszer felráztam a párom, hogy együtt felejtsük el azt a szörnyű történetet, amibe éjszaka belecsöppentem. Vannak rendszeresen visszatérő történeteim, sokszor bolyongok egyedül labirintusokban, ahonnan vagy kijutok, vagy felébredek. Többször le is érettségiztem már álmomban és még mindig a matektól félek a legjobban, és hiába szólok, hogy ez már nekem megvan, mégis újra és újra neki kell gyűrkőznöm. .

Mostanában rosszul alszom, van, hogy nagyon várom már a pirkadat beköszöntét, de az álmok ilyenkor sem kerülnek el. Sajnos az utóbbi időben megint több a rém, mint a szép álom. Bántanak és üldöznek, én meg ott állok egyedül kiszolgáltatottan, pocsék helyeken, kellemetlen rosszindulatú emberek között. Szerencsére akadnak jó napok és szép álmok is. A múlt héten arról szólt az éjszakám álomvilága, hogy meglévő cicánk mellé egy cicát, egy kutyust és egy igazi mackót is örökbe fogadtunk. A macskánk először erősen kiakadt az új jövevényeken, de mivel kedves, intelligens és nyitott-befogadó természet, hamar megbarátkozott az új társasággal. Azzal ébredtem, hogy elindulva otthonról a mackó feje kandikált ki az ablakon. Nagyon jókedvűen keltem ki az ágyból, és rögtön meg is osztottam párommal ezt a kedves történetet, aki praktikus ember lévén azt kérdezte: És hol laktunk? Hisz itt a budapesti kis lakásunkban már egy újabb macska is kihívást jelentene. Visszagondoltam, és azonnal eszembe jutott, hogy szívemnek oly kedves helyen, Őriszentpéteren történt velünk mindez. Igen ott van fű, fa virág és tér, ott mindig szabadnak és könnyűnek érzem magam és a lelkem megtelik szeretettel.

Játék tanulságokkal

Játszom tovább a nevekkel- Mivel holnap Katalin vagy kopog, vagy locsog, legyen ő a kiválasztott. Tudjátok, ha kopog, akkor a karácsony locsog, és fordítva meg cserélnek. Így inkább locsogjon, hisz ritka felemelő érzés a fehér karácsony. Azt hiszem, kevés népszerűbb név van Magyarországon és a világon is, mint a Katalin és megannyi rokonneve és becézése. Katalin az komoly és fejedelmi, a Kató az olyan kötögető nagyanyó, a Katus, mint egy házastárs ( anyus), a Katka csupa játék, a Kati bizalmas, a Katica kedves, a Kata meg rakoncátlan. Állítólag az Árpád kor és keresztes háborúk korára nyúlik vissza a névhasználat, amely görög eredetű, és vagy azt jelenti: Mindig tiszta, vagy azt : Jól nyilazó… Döntsön ki-ki kedve szerint!

Általában a Katalin név viselői rendkívül élvezik mások társaságát, és mindig új arcokat szeretnének megismerni. Ennek az egyéniségnek szinte lételeme a változás, gyorsan vág az esze, kreatív és sokoldalú. Ilyen az általános Katalin, de én sok szabályt erősítő kivételt ismertem meg. Számtalan Katalinnal találkoztam eddig életem során. Voltak köztük nagyon kedvesek és persze nagy csalódások is. Hogy ne untassak senkit sem halálra csak néhányat emelek ki a sok közül.

Az első Katik

A két első Kati barátnőmet elsős koromban ismertem meg. Az egyik pici volt és szőke, a másik sem volt nagy, de ő meg fekete. A picivel első nap barátkoztunk össze, mikor is ő egy jól irányzott mozdulattal kirepítette a velem egy helyen ülő kisfiút a padból, mondván ő akar mellettem ülni. Ilyen kedves beköszöntőre, mit is lehet mondani, rögtön barátok is lettünk. Pici volt, helyes és a harcias, éppen ezért oda voltak érte a fiúk. Már amekkora szerelem akkortájt két tízéves között dúlhatott, az közöttük dúlt is. Kedves hajhúzások, finom bokán rúgások… Hiába, szép a szerelem. Mi egy utcában laktunk, így reggelenként vagy délutánonként ( mi még jártunk délutánra is) bekopogtam érte és együtt ballagtunk az iskolába, közben megbeszéltük az élet nagy dolgait is. Pocsék helyen laktak, pocsék lakásban, de a szülei szorgalmas emberek voltak és hatodikra szereztek a város másik végén egy normális otthont. Egy ideig még tartottuk a kapcsolatot, de lassan elvesztettük egymást.  Fájt a szívem, hogy elment, de nagyon örültem, hogy arról a szeméttelepről elkerültek. A barátkozós oldalon újra megtaláltuk egymást, így félévenként váltunk egy-egy emailt, és hallunk egymásról.

A másik Katival is örök barátságot fogadtunk. Ő is kiválasztott engem és egy időre ki is túrta mellőlem az első Katimat. Szerencsére az osztályunkban olyan kevés volt a lány, hogy kénytelenek voltunk összetartani, így a nagy veszekedések csak ideig óráig tartottak.  A fekete Kati kicsit szeplős, mosolygós lány volt, akit egyedül nevelt özvegy édesanyja. Sokszor nálunk is aludt. Igazi lánybarátság volt a miénk, olyan se vele, se nélküle, ha a szükség úgy hozta még jól meg is rugdostuk egymást. Ahogy komolyodtunk úgy szelídültünk, de a nagy barátság idővel már csak jó kapcsolattá alakult, aztán az érettségi körül hosszú időre elvesztettük egymást.  A világháló segítségével újra tudunk egymásról,  s ez jó. Tudom, hogy mérnök lett és azt is, hogy a lánya majdnem olyan, mint ő volt tinédzser korában.

Egy másik szőke

A gimiben egy barna hajú lány ült mellém, akit nem Katinak hívnak, és akivel kisebb nagyobb buktatókkal, de töretlen a barátságunk. Volt ott egy Kati is, akit nagyon bírtam és azt hiszem ő is engem. Hosszú szőke haja keretezte szeplős arcát. Okos volt, sokoldalú, nyitott és nagyon kreatív, sokat dumáltunk egymással minden féléről, számos iskolai projektet szerveztünk meg közösen és számtalan iskolán kívüli közös együttléttel is színesítettük közös életünket. A gimnázium, ahová jártunk igazi békebeli poroszos hely volt: Tanulhattál, amennyit akartál ( végül is  erre szerveződött), de az ellenkezést, ellenvéleményt nem szerették, meg azt sem, ha valaki kilóg a sorból. Akkoriban a miniszoknya, a hímzett trapéznadrág és a fiúk hosszú haja volt a felnőttek társadalma ellen intézett attak fő eszköze. Mindegyiket szóvá tették, ha túl rövid, túl széles vagy túl hosszú volt. Kati, mint szociálisan érzékeny tinédzser igazságtalannak találta, hogy személyiségi jogainkba így beletipor a hatalom megtestesítője, az iskola. Osztályfőnöki órán ezt szóvá is tette. Felszólalása elsősorban a fiúk hosszú hajának védelmére irányult. Mert ugye már ott kunkorodott a fülük mögött néhány huncut hajszál, ami bántotta a konzervatív oktató szemét, és számára ez igen rendetlennek is tetszett.  Az osztályfőnök és Kati között szót szó követett, míg végül is Tulipán tanár úr tekintélyének megőrzése végett behívatta szülőket, és más iskola választására ösztönözte őket, ahol a gyerek szabadságjogai jobban érvényesülhetnek. Persze ebből mi az órai csetepatét leszámítva semmit sem érzékeltünk, Kati sem mondott semmit, hanem egyszer csak többet nem jött.  Hiába kedveltük egymást, amint elment, hideg lett és undok, mintha mi, mintha én szorgalmaztam volna az iskolaváltást. A mai napig nem értem ránk irányuló haragját. Mindig is úgy gondoltam, hogy a barátság nem kötelező, ez két ember kölcsönös szimpátiáján alapuló kapcsolat. Ha egyiknél elmúlik a késztetés, a másik már hiába erőlteti, nem fog működni. Így fájó szívvel mondtam le Katiról . Harminc év után találkoztunk újra, mikor rájöttem, hogy az érzéseket is lehet hibernálni, hisz, ahogy leültünk öt perc múlva úgy éreztem, hogy sosem váltunk el, de mivel anno sebet kaptam nem tudtam mégsem ott folytatni, ahol annak idején abbahagytuk. Tudunk egymásról, ez jó és ennyi…

( folytatás következik...)

Alapvetően már felvérteztem magam, de mégis a legváratlanabb pillanatokban tör rám a félelem: A gyomrom görcsbe rándul és valami nagyon-nagyon balsejtelem fut át rajtam. Nem a miatt aggódom, hogy dolgok derülnek ki, bár manapság a semmi is lehet nagydolog, inkább az, hogy lélekben és egészségben nem vagyunk felkészülve erre az ütközetre. Hisz, ha mocskolnak, akkor is nagyon fáj, ha ártatlanul teszik azt, sőt…Már azt is tudom, hogyan ölhetnek a szavak, hogyan lehet egy embert kés és pisztoly nélkül is megsemmisíteni.

A sport élet, erő...

Szombaton kikapcsolódásképpen kosármeccsen voltam. Nekem ez tényleg kikapcsolódás, hisz nagyon szeretem a kosárlabdát, régen űzni is, és manapság már csak nézni. A magyar bajnokság kér férficsapata csapott össze ezen az estén: a tabella negyedik és kilencedik helyén álló fiúk csatáját néztük meg élőben. Már a sportcsarnokba való bejutás az arrafelé nem ismerősöknek egy szép IQ feladat… Csak egyszer kellett körbejárni az épületet füvön, sárban, míg ráakadtunk a vendégszurkolók, majd a bérletesek bejáratára, aztán hosszas keresgélés után a sima nézőknek szánt kapura is. A meccs előtt még belülről is körbefuthattunk a csarnokot, mivel az asszonyság mást mondott, mint adott, és mi hittünk neki. Pedig manapság jobb minden infót leellenőrizni, ami általunk nem ismert forrásból érkezik.

A dolog jó oldalát nézve: húsz perc alatt kívülről és belülről is volt szerencsénk megismerni a kosárlabda csarnokot, így legközelebb már nagyon otthonosan mozoghatunk majd benne. Melegítés közben elfoglaltuk a helyünket és megpróbáltuk megfejteni, mit is mond a hangosbemondó, mert igencsak recsegett, ropogott a szerkezet. Mivel egy szót sem értettünk, otthon az interneten néztük meg a játékosok nevét. A jobbik helyen álló házigazda szurkolói táborába kerültünk.

Egy jó biztos van ebben a sportban, egy kosármeccsre nyugodtan el lehet vinni egy pici gyerkőcöt is, azt leszámítva, hogy szókincse igen mélymagyar kifejezésekkel gazdagodik. A kedves mama foglakozására vonatkozó szófordulat egy ilyen mérkőzésen az alapkifejezés, és ezt cifrázzák és gazdagítják további szóösszetételekkel. Ezek többsége általában a háromtagú játékvezetői kart érintik, kisebb részben az ellenfél játékosait, elenyésző gyakorisággal a saját csapatot és annak edzőjét. A fiatal magyar tehetségek mellett mindkét csapatban szép számmal akadnak fehér, csoki és tej csoki színű amerikai fiatalok is, akik játéktudása és szellemisége jótékonyan hat a labdát eredményesen pattogtató magyarokra is. Ráadásul a nézők számára is nagyobb az élvezet, dinamikusabb a játék, több benne a show elem a bravúros egyéni megoldás. A kosárlabda alapvetően csapatsport, s részemről azt kedvelem benne, ha „agyas összjáték” nyomán születik meg egy- egy pont, de sokan azt szeretik, ha ezek az óriás bébik a gyűrűn csüngve pakolják az ellenfél kosarába a gólokat.

Azt hiszem a házigazdák lebecsülték a tabellán hátrébbálló ellenfelet, akik az első negyedben szinte nem is hibáztak, míg a hazaiak gyűrűjét mintha bedeszkázták volna. Na, ebben az időben a szurkolók nem igazán dicsérték a csapatukat. Szóvá tették, kötőszavakkal színesítve, hogy ennyi pénzért.. ( Mennyiért?) , meg fakezű, EZ úgy se dobja be szavakkal leheltek erőt a kedvencekbe.

A második negyedre fordult a kocka, felébredt a hazai gárda és fakezét dobókézre cserélve átvette a vezetést. Ettől kezdve a bírókkal akadt a legtöbb probléma: Finoman szólva is vak volt éppen a három közül valamelyik, rosszat fújt, a Te rohadt kis kopasz a kedves kifejezések közül való volt. Így aztán el kezdett lejteni a hazai kosár felé a pálya, szerencsére csak épphogy, és ezt a vendégjátékosok egész jól tűrték. Az edzőjük néha-néha kiakadt, de a hazaiak győzelme előtt már nem állt több akadály.

A mögöttünk ülő szurkolóról megtudtuk, hogy előző nap jól „be’szott”, meg, hogy nem is olyan ügyetlen az ellenfél csapatában a 13-as, meg a 20-as sem. Szemben a kemény mag dobokkal, síppal és nádi hegedűvel bíztatta a sajátjait ,ami néha kimondottan feldobta az ember lányát és a csarnok hangulatát.. Ellenben hiányoztak a külföldi meccseken megszokott pom-pom lányok, akik a szünetekben szórakoztatják a publikumot.  A végére kicsit eldurvult a játék, de győzött a jobbik, a hazai.

A tanulság...

Mi a tanulság? A sport csak egy játék, ahogy a színház is színház és nem a Nemzetbiztonsági Hivatal, sőt nem is az Ózdi Kohászati Művek. Mindkettő a szórakoztatásról, lehetőség szerint a színvonalas szórakoztatásról szól: Hiszen lehet jó a csapat, bravúros az előadás, ha nincs néző, akkor nem ugyanaz. Egy ilyen találkozáskor a néző legalább annyira hat a játékosra, színészre, mint az őrá. Az élő pillanat közös élmény, közös produkció, oda-visszahatásban: A szereplő készül, úgy érzi 100%-on van, de a közönség reakciója erősítheti, de ki is olthatja adott napi produkciót. Ettől megismételhetetlen és egyszeri minden ilyen találkozás, és ettől olyan csodálatos is. Azt is tanítja, hogy bírnod kell a pofonokat, mert aki gyenge az elbukik és a földön fekvő emberbe rúgni, az nagy össznépi játék manapság.

Fenti a mondatot mindig komolyan vettem és így is gondoltam egészen idáig. Ha húsz évvel fiatalabb lennék, azt hiszem, erősen elgondolkoznék most a szavak jelentésén.

Ahogy hallom Nyugaton a helyezet egyáltalán nem változatlan. Az elénk követendő példaként, akkor még ellenzékben lévők által sokat emlegetett Portugália erősen küszködik és a dübörgő Írország is beborulni készül. Nem öröm ez, de ebből látszik, hogy a jónak látszó ösvény is lehet zsákutca, és nagyon felelősségteljes dolog a helyes utat kiválasztani. .. És az is, hogy a kimondott szavakkal játszani felelőtlenség.

Amúgy a Duna volt mellékágánál épült csodás épület körül a helyzet változatlan. Most már jó lenne teljesen túl lenni rajta.

Tanulságos barátságok

Ma egy barátom (nevezzük Kornélnak) történetét mesélem el, aki hasonló cipőben járt, mint mi nem is olyan régen. Álljon itt a történet azoknak, akik most vannak benne a slamasztikában és azoknak, akik még előtte állnak. Olyan ez, mint a játszótéren az anyák vagy a kutyások közötti tapasztalatcsere. Mások történeteiből rájössz, hogy semmi különös nincs a te gyereked, bocsi kutyád viselkedésében, hisz más családban is megesik hasonló. Ez mindig megnyugtató. Na, ilyen az én barátom története is;

Kornél nem élt aktív pártéletet, nem is volt egyik párt tagja sem, bár igaz nem rejtette véka alá az aktuális politikai élettel szembeni kritikáját sem. . Tette a dolgát nap, mint nap jó szakemberként. Kicsit el is nyelte, ledarálta őt a nagy gépezet, mert maximalista volt, tudását 100%-ban alárendelte feladatának. A családja persze ettől egyáltalán nem volt elragadtatva. A vicces az egészben, hogy még annyit sem keresett, amiből legalább az alsó magyar luxust élvezhette volna, dolgozni meg annyit dolgozott, hogy egyéb pénztermelő tevékenység szóba se jöhetett. A két egyetemista lánya mellett nemigen tudott félretenni a „nehéz napokra”. Reggeltől estig robotolt, de sikerek úgy hatottak rá, mit egy bázisugrás, vagy egy jó rafting, feldobták, és ahogy leszívták, úgy erőt is adtak neki.

Párja sokat panaszkodott, hogy elmúlt a közös életük; a pasija hazatérve öt perc múlva már a TV előtt aludt, az asszony meg azon gondolkozott, hogy mi a fenének élnek együtt? Talán, mert hitt abban, hogy előbb utóbb kiegyenesednek a dolgok és lesz újra közös életük is. És akkor jött a megoldás. Váratlan volt és kicsit drasztikus, de egy biztos, hogy az említett problémák azonnal megoldódtak: Kirúgták a barátunkat. Na, jó közös megegyezés volt, de az erősen kezdeményező a munkáltató volt.

Azért bármekkora is volt az „öröm”, a világ akkor feje tetejére állt; A kollégák úgy néztek rá, mint a büdös tojásra és a barátok száma is tetemesen megcsappant. Elsőre az derült ki, hogy még az előző munkahelyi főnöke nyúlt utána. Akkor azt hitte, hogy barátságban váltak el, hisz Kornél rengeteg szakmai szívességet tett volt kollégájának. Igaz, a kolléga  saját szakmájában elég középszerű. Az a típus, aki verbálisan oldja meg a dolgokat, remek társalgó és azt gondolod róla,hogy milyen helyes, okos ember. Azonban képtelen a szóvirágokat tettekre váltani, az elképzeléseket megvalósítani. Igazából mások ötleteiből és gondolataiból él.  Kornél szakmájához pedig egyáltalán nem értett az ex főnöke, így aztán utólag saját fegyverével, szóval mocskolta volt kollégáját, ahol csak tudta. És tudjuk a suttogás a szóbeszéd előbb utóbb, de célt ér. Ahogy mondják: Nem zörög a haraszt, meg a hasonlók. A suttogó marketing lassanként megtette a hatását. Jó magyar szokás szerint a megbízhatónak vélt embernek elhittek mindent anélkül, hogy utánanéztek volna.

Pedig, ahogy a barátom mesélte az ex főnök ezzel csak az ő  saját füle mögötti vajról igyekezett elterelni a figyelmet. Mivel ez egy apró ország, annak is eljutott a híre barátomhoz, hogy az exe kirúgása örömére pezsgőt bontott. Én valójában nagyon sajnálom az ilyen sekélyes embereket, mert nagyon rossz lehet nekik. Mint azt már régen megmondták: Boldogok a lelki szegények… Ha ez a boldogság neki, hát meg is érdemli, szörnyű unalmas élete lehet és nagyon boldogtalan is.! De ez legyen az ő gondja, a barátomnak is meglett a magáé. Végkielégítést nem kapott, hál’ Isten így vissza se kell fizetni, de munkája sem volt, pénze sem és tartaléka sem. Így vidám napok köszöntettek be.

Ekkor kért segítséget egy barátjától, vagyis egy régi barátnak tartott embertől. Akit annak idején az ő ajánlása alapján vették fel egy céghez. Az ember már nyugdíjas volt, így barátommal való szóba-állás, segítés nem okozott volna gondot, nem veszélyeztette volna a létét. Ráadásul olyan családba is született, amely kedves a mostani kurzusnak.  Ő azonban annyira „hálás” volt, hogy süketnek és vaknak tettette magát… Már nem a barátja.

A mi Kornélunk már szerencsére túl van a nehezén, már állása is van. Olyan helyre ment dolgozni, ahol azt reméli, hogy a politika nem tudja betenni a lábát, és már azt is tudja, hogy kik az igazi barátai. Remélem egyszer nálunk is beköszönt ez az állapot!

Az újság az, hogy nincs újság. A kezdeti sokkból kilábalva, most már inkább dühös vagyok. Nem tagadom, van, hogy sírok is, de csak akkor,ha valaki kedvesen szólít meg, érzem benne, hogy komolyan is gondolja, amit mond, attól kész vagyok. De akkor is nagyon jól esik!!! Olyan, mintha egy rossz álomban lennénk, várom, hogy felébredjünk, és valaki azt mondja: Vicc volt. ..Nem mondja senki

Az alábbi cikket még a nyáron írtam, s talán azokat is közelebb visz az operához- a műfajhoz- akik, azt hiszik, hogy nekik nem való ez a műfaj. Ha mefigyelitek a filmekben a nagyon fontos pillanatok alatt, majd mindig valami operaféle szól( ha nem az AC-DC ). Nem beszélve a gengszeterekről és bérgyilkosokról, akik szinte mindig operával lazítanak. Gondoljatok bele, ha ilyen stresszes szakmákban jót tesz, akkor a mi "laza " világunkban  is gyógyító lehet.

Miként szeressük meg az operát?

Türelmesen és fokozatosan, és hittel meg lehet szeretni. Mert lehet, nagyon lehet szeretni…

Jó helyen, jó időben

Nem mindegy a hely sem. Nekünk magyaroknak áldott nagy szerencsénk van, hiszen a világ egyik legszebb operaházában ismerkedhetünk ezzel a műfajjal. ..Igen, a jegyek többsége drága, de a harmadik emeleten is kitűnően láthatunk egy jó gukker segítségével - baráti áron vett jeggyel- a hangélvezet pedig hibátlan.

Előadás előtt kívülről belülről megcsodálhatjuk az Ybl palotát, amelyet minél tovább nézegetünk, annál szebbnek látjuk, és annyi a látnivaló, hogy a szünetekre is bőven marad belőle.

A zárt függönyök előtt érkezik még a karmester és felcsendül a nyitány. Kezdődhet a találkozás! Elsőre feltétlen egyszerűbbel indítsunk. Lehet az akár gyerekelőadás is.(ha nekünk nincs, kérjük el a szomszéd gyerekét, mindenki örülni fog) Kellemes élmény a Jancsi és Juliska vagy a Pomádé király új ruhája is. Itt ugye történetet ismerjük és teljes gőzzel a zenére, rendezésre koncentrálhatunk.

Igen a történet ismerete mindig fontos, így operai előadás előtt mindenképpen vegyük le a könyvespolcról az opera nagy könyvét vagy surföljünk a végtelen információs sztrádán ,és ismerjük meg előzetesen a mű történetét. Annál is inkább, mivel az új trend szerint az operák mindenhol eredeti nyelvükön szólalnak meg. Ettől megijedni nem szabad. hiszen előadás közben a színpad tetején olvashatjuk magyarul az éppen énekelt áriát, így folyamatosan követhetjük a cselekményt és erőlködnünk sem kell, hogy megértsük miről is szól éppen a dal.

Mozart és Verdi

Szóval, ha nincs szomszéd gyerek, akkor Mozart vagy Verdi valamely remekművével kezdjük az operával való ismerkedést. Mozart játékos meseszerű történetei és tiszta muzsikája nem okozhat csalódást. Verdi szívbe markoló szerelmi történetekkel és a napfényes Itáliából táplálkozó zenével ejti rabul érzékeinket. Igen az opera össz-művészeti műfaj, amely komplexen támadja érzékszerveinket, így frissítve fel szervezetünket. .

 Indulás előtt  számoljunk le azzal a tévhittel, hogy az operában túlsúlyos donnák és urak álldogálnak a festett színpadkép előtt. Manapság, túlnyomóan remek nők és nemes daliák éneklik a hősszerelmes szerepeket a világ minden operaházában, akik jönnek-mennek egyik helyről a másikra szerep-tipusokra szakosodva. Az énekesek számára nincs kilengés, mert a nagy sztárok is akár a bokszolók csak bizonyos súlyhatárok között versenyképesek.

És a festett háttér? Ma már a technika mindenre képes; égbe szállhatnak,  a föld alá tűnhetnek az énekesek, autók nyargalászhatnak a színpadon, van akrobatika, erotika és minden, ami a zenei élményt még teljesebbé teheti.

 Így aztán, ha néha elfáradunk még a zenében, akkor gyönyörködhetünk a színpadképben, a jelmezekben, a lenge nőkben és a gyakorta adoniszi férfiakban is.

Közben észre sem vesszük, hogy minden betölt a zene; olyan, mint egy jó masszázs, felszabadít, lelazít, boldoggá tesz….És minél többet gyakoroljuk, annál jobban esik. Lassan átevezhetünk a mélyebb vizekre is, jöhet a barokk, Wagner és később a kortárs.

Hamarosan, sok gyakorlással észrevesszük a finomságokat, a rejtett szépségeket és úgy fog hiányozni, mint egy jó pohár bor a vacsora mellé vagy egy szivar estebéd után.Sohasem késő belekezdeni!

    Tegnap találkoztunk egy jó ismerőssel, aki így hatszemközt biztosított róla, hogy a férjem jó ember, jó kolléga és jó vezető is. Tartok tőle, hogy többek előtt már nem harsogná ezt világgá, de az ilyen titkos elismerések is nagyon jól jönnek manapság. Na meg újra beigazolódott, hogy ebben az országban nincsenek titkok, igaz ezzel én eddig is tisztában voltam, de oly sokan elfelejtik, és minduntalan bepróbálkoznak. Például egy másik ismerős feljelentette vetélytársát, és megígérték neki, hogy az illető nem szerez róla tudomást. A baj csak az, hogy ő ezt el is hitte, naná, hogy elsők között hallott róla a feljelentett is. Különben ez nem igazán baj, mert én nagyon nem bírom a feljelentgetőket. Valahogy mindig olyan érzésem támad, hogy valószínűleg az ő saját nagy titkairól igyekszik ilyen elvtelen eszközökkel elterelni a figyelmet. Meggyőződésem, hogy amit adsz, azt előbb utóbb te is visszakapod. Na, hajrá

     Öreg fiúk nem vén fiúk?

     És most magas kultúra helyett jöjjenek a mélyütések. Öt csúcskultúrára jut egy kis nem csúcs, na, jó messze nem csúcs, de néha ez is kell. Megnéztem a The Expendables - A feláldozhatók c. filmet, melyet Sylvester Stallone rendezett, írta a forgatókönyvet és nagy meglepetésre ő játszotta a főszerepet is. Tettem ezt éppen a névnapomon. Szóval az egyik internetes portálon az elérhető 10-ből 8,4-t kapott. ..Hát ez talán kicsit túlzás, de aki gondolatok nélküli kikapcsolódásra vágyik, és aki szereti, hogy a jók legyőzik a rosszakat, annak a moziban a helye.

     Nekem annak idején nagyon bejött Sly az Oscarban, de lehet, hogy csak Gáti Oszkár szinkronja tette élvezhetővé . Most is Gáti hangján szólalt meg az öreg akcióhős, kinek bicepsze fénykorára emlékeztett, de a vonásai erősen árulkodtak a ráncfelvarrások ellenére is a  koráról. A történet nem túl bonyolult: Van egy csapat keményfiú, akik már megjárták a hadak útját. Mindenhol akadt bevetésük a világban. Most már csupán zsoldosok, de az érző szívű fajtából valók. Utóbbi időben Dél- Amerikára specializálódtak, ahol véres kezű diktátorok kinyírásával és túszok kiszabadításával töltik az időt. Az utoljára ajánlott munka nagyon zűrösnek tűnik, a fiúk először vissza is lépnek. Majd kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik. Meg van ott egy lány, aki tiszta és naiv, így aztán a mi hőseink életüket kockáztatva, csalás és árulások közepette veszik fel a küzdelmet a hadakkal a szebb jövő reményében. A végét nem mondom el.

    Amit igen, hogy nem semmi alakok bukkannak fel a filmben. Stallone egy nagyszerű húzással összeszedte a 15-25 évvel ezelőtti sztár akcióhősöket, hogy együtt keljenek egy utolsó rohamra a nézők kegyeiért.

     A vásznon megjelenik Jason Statham, Jet Li, Dolph Lundgren, Eric Roberts, Steve Austin mellett Bruce Willis és Arnold Schwarzenegger, sőt Mickey Rourke is . A kormányzó, mármint az osztrák bicepszbajnok egy beszólásos párbajt vív Stallonéval, majd visszamegy, hogy fogja erősen Kalifornia kormányrúdját. Az agyonplasztikázott Mickey ősz, meliros hosszú hajával leginkább egy lepukkant asszonyra hajaz, de kivillanó pocakjával, húszéves barátnőjével és mélyfilozófiai gondolataival egyértelművé teszi, hogy igazi macsó szív lakik a már nem tökéletes testben.

     Dolph Lundgren-nel először és majdnem utoljára a Hi Man c. mese scifi -ben találkoztam. Akkor még kicsi fiammal néztük meg, hogyan kelti életre az északi túlképzett óriás a gyerekszoba egyik kedvenc játékát. Hibátlan volt. Simán elhittük róla, a 8 éves gyerek és én; Igen itt van Hi Man, aki elbánik s Föld elpusztítására érkezett csúnya földön kívüliekkel.

     A többieket- mármint színészeket- bizonyára mindenki ismeri, aki figyelemmel kíséri a mozik kínálatát. Mindannyian főszereplői voltak különböző I. és II. osztályú akciófilmeknek, illetve néhányan , néhányszor a magas művészetben is próbálkoztak.  Jópofa volt, hogy együtt voltak, egy filmben. 103 percre kiléphettünk, az amúgy eseménydús hétköznapokból egy olyan mesébe, ahol, ha erősen, vérrel áztatva, de a gonoszok elnyerik méltó büntetésüket.  

Minden nap történik valami, hol jó, hol meg nem jó. Többnyire az utóbbi. Szerencsémre van több olyan kedves ismerős, aki hetente felhívja figyelmem a pozitív hozzáállásra, mikor elfelejtem, hogy szép az élet, akkor kapok egy szerencse sütis jó kívánságot. Van, akitől egy kávéra hívó üzenetet, egy simogatást. Ezek valóban jól esnek, és egyszer újra szebb is lesz talán az élet! Hétfőn volt megint a téma körül egy kis sajtó.  Hiába tudod, hogy ezzel nem szabad és nem is kell foglalkozni. Azért, ez legalábbis egy finom, kis gyomorszájon rúgással ér fel. Amíg nem történik meg veled, addig el sem tudod képzelni.

És nagyon – nagyon sokszor el kell mondanom, hogy nem számít, hogy nem aggódom, hogy nem vagyok mérges, meg dobd vissza kenyérrel, nehezen megy ,. Egy mondat jut mostanában gyakran eszembe a Forest Gump-ból: „Úgy gondolom, hogy van olyan helyzet, amikor az embernek nincs elég köve…”

Nem vagyok haragtartó és bosszúálló sem, csak annyit kérnék, hogy egy hétig álljanak ŐK abban a lábvízben, amit nekünk készítettek, hogy az egész testüket átjárja ez a semmihez sem fogható érzés. Talán az a szerencse, hogy mindketten sportoltunk, és tudjuk, hogy a lefújásig tart a meccs…

Vegyes kultúra

A lélek húrjai mellé, egy kis kultúra: Láttam az Operaházban a nagy október évfordulóján Bánk bánt félig szcenírozva. Ez nem vicc, hisz Erkel Ferenc november 7-én született 1810-ben, de akkor nem tudta még senki, hogy ez egyszer jeles nap lesz a nagy Oroszországban is, aztán majd sötét évfordulóvá alakul a itthon is, a világban is a közmegítélésben. Hiába, az idők változnak, de abban biztos vagyok, hogy a korosztályom és a körüli népesség nagy részének erről a napról előbb ugrik be az Auróra, mint tagadhatatlanul kiváló zeneszerzőnk, a Himnusz és nemzeti operáink szerzője, Erkel Ferenc.

Szóval összegyűlt a nagyérdemű. Egy biztos, tavasz óta erősen átalakult az operabarát közönség. Lelkes, kopaszra nyírt fiatalokkal találkoztam a büfében, akiknek még árpád sávos kitűzőjük is volt. Miért is ne, hiszen egy Árpád házi király idejében játszódó történet operai változatára gyűltünk össze! A mi páholyunkban egy kedves házaspár ült. A párkányon tartotta végig a hölgy zsoltáros könyvecskéjét. Ettől kicsit elbizonytalanodtam, hogy hol is vagyok, hisz mindennek megvan a maga helye, meg különben sem rám tartozik, de mindegy, mint oly sok minden mostanában.

A nyitány előtt Kocsis Zoltán emlékezett néhány mondatban a mi nagy zeneszerzőnkről, hogy méltatlanul hiányzik a külföldi operaházak repertoárjából, meg, hogy ez az ősváltozat, amit majd hallani fogunk félig szcenírozva. A hely szelleméhez nem passzolva nekem erről az Illés zenekar réges-régi száma jutott az eszembe:

 „…Kár, hogy a magyar nyelvet rajtunk kívül nem érti senki,

 nem érti senki,  nem érti senki és nem is akarja megtanulni…”

Ez pedig tény, hogy "csupán" bő 15 milliónyi ember érti a mi nyelvünket a nagyvilágban. Talán a legnagyobb baj az, hogy semelyikhez sem hasonlít Sajnos a mostani trendek-a művek eredeti nyelven való megszólaltatása- még kevésbé kedvez a mi operáinknak. Főleg, ha valaki, elolvassa az ős-Bánk Bán veretes sorait, még nekünk sem egyszerű megérteni. Bár aki nem tud magyarul, annak végül is édes mindegy..

Felcsendült a nyitány, kinyílt a színpad, rajta Csikós Attila díszletei, és mi már ott jártunk a rebellis nagyurak és a gaz merániak forgatagában. Megérkezett a kórus is korhű   (mindenesetre arra hajazó) jelmezekben, kezükben a kottakönyvvel és persze néhányan a tisztánlátás végett szemüveggel. A késő római kori -korai gót várak, templomok hangulatát idéző díszletek ebbe azért kissé beleremegtek. A meglepetéseknek azonban itt nem szakadt vége. A szólisták egyszerűen szmokingban és nagyestélyiben érkeztek, a Bánk szerepébe bújt Kis B Attila kivételével a kottával jöttek-mentek, vagy lecövekeltek a kottatartó állványok előtt.

Ez a kép kicsit csökkentette az illúziót, főleg, mikor szegény Tiborc, ha szmokingban nem is, de sújtásos felöltőben dalolta el keservit a nagy Bánknak. A szöveg szerencsére  végig olvasható volt a kivetítőn, mert ez az archaikus  nyelv ma már szinte követhetetlen. Nagyszerű énekesi produkciók tették élvezhetővé az estét, mert történet-vezetés közben néha kicsit le-leült a produkció… (Finom voltam)

Néha rettenetesen zavaró volt ez a fajta eklektika, a meztéllábas kórus, a korrekt világítás és díszlet és a csokornyakkendős szólisták. Ebben a tekintetben a mű csúcspontját  két alkalommal érte el: Ahogy Bánk leszúrta Gertrudist: Itt az eszköz híján Bánk erőteljesen belökte a trónszékbe a királynét, aki ebbe rögtön bele is halt. A másik : Mikor szegény vízbe fúlt Melinda holttestét hordágyon hozták a jobbágy fiak és törékeny teste felett ott kesergett a csokornyakkendős Bánk és II. András. Hát...

Azért nagy tapsot váltott ki a Hazám, hazám, amely ezen az estén erősen más szöveggel, de szívhez szólóan szólt.  

A helyzet változatlan: nap, mint nap kisebb nagyobb ütközetekbe bonyolódunk, jónak hitt barátokról derül ki, hogy még a jó ismerős névre is méltatlanok. Nap, mint nap szembesülök azzal, hogy én, mi valami mutánsok lehetünk csak, mert a trendektől igen eltérő értékrendben működünk; Tudjuk, hogy az ember nem csak jó, nem is csak rossz, nem valami ideológiák mentén működik, hanem léteznek általános egyenértékes értékek, amikből több- kevesebb mindenkiben van, és akiket úgy szocializáltak, azok alapvetően a jó értékek mentén működnek. A kérdés, mennyire nyomja el magában a jót valami felsőbb érdekre hivatkozva, mennyire képes felülemelkedni a lényegtelen dolgokon és mikor jut eszébe, hogy csak egy életünk van, és azt nem lehet gyűlöltben leélni. Pontosabban lehet, de nem érdemes. Mostanában egyre több ismerősöm kapcsán, több szituációban mondom azt: "na, mindegy", mert olyat tesz, olyat mond, amire nem számítottam. Igazából nem csodálkozom, de be kell, valljam, hogy nem esik jól…Na, mindegy, pedig egyáltalán nem az.

Jóska

Miközben mi a saját kis csatáinkat vívjuk, és néha belezuhanunk az önsajnálatba, két igaz barátunk vesztette el az életért vívott harcát. Egy férfi és egy nő: Jóska és Jucus már az égi mezőkről mosolyog a hiába való gyűlölködésen és civakodáson. Előbb Jóska ment el az ősz kezdetén. Jóska, ki 1956-ban 16 évesen egyedül vágott neki a nagy ismeretlennek, és aki, mint annyi más kortársa sosem tudott elszakadni az óhazától. Fiatalon kelt útra, de talpon maradt; Nem lett gazdag ember, de mindig szívének kedves dolgokkal foglalkozott, igazi bohém volt, nagy életművész, amolyan reneszánsz ember, aki szerette nagyon az életet és őt is sokan szerették. Közel húsz éve a munka hozott össze minket, amely ismeretségből hamar barátság lett. Nem olyan kétnaponta találkozunk, hanem amolyan, meghitt, közös ebéd nagy beszélgetés, fussunk össze egy dumára típusú, akit az éjjel közepén is felhívhatok kapcsolat.  Már majdnem hetven évesen is sármos volt, és elegáns, nagyszerű társalgó, remek partner, igazi úri ember, abból a kihalás előtti fajtából. Igaz ember volt, akit a szívébe zárt, azt onnan nem eresztette, mindig számíthattál rá, jóban, rosszban. Sajnos megtalálta őt az alattomos, gyilkos kor és bár nagyon harcolt az életért, egy év múltán alul maradt ebben az igazságtalan küzdelemben. 

Jucus

Ma kaptam a hírt, hogy Jucus is búcsút intett a földi létnek. Igazságtalanul fiatalon hagyott itt minket. Mikor megkaptam a hírt, felmentem az egyik barátkozós oldalra, és végignéztem a fotóit. Minden képről egy mosolygós, ragyogó nő nézett a fényképezőgép lencséjébe. Tényleg ilyen volt, legalább is mióta én ismerem. Azt hiszem ennyire optimista emberrel még nem találkoztam. Tele volt célokkal, pozitív gondolatokkal, mindenkin segíteni akart, mindenkihez volt egy kedves szava.  Gyógyító kezével testi-lelki sebeket enyhített, szüntetett meg.  Most, hogy leírom, úgy hangzik, mintha Teréz anyáról beszélnék, de tényleg ilyen volt, miközben igazi nő volt, aki két gyerek és számos kisiklott kapcsolat után is hitt abban, hogy megtalálja az igazit. Hát ezen a téren nem mondanám sikeresnek, az általam megismert partnerek egyike sem illett hozzá, amennyire tudott a mások baján segíteni a „normál” élet terén kudarcot vallott. Egyik választott társa sem értette meg őt, tevékenységét és terveit, még nagyon a családja sem. Azt hiszem mi földhözragadt lények nem tarthattunk lépést az ő öles lépteivel. Pedig Jucus apró volt és törékeny, mégis az ő világában óriás léptekkel haladt. Hitt abban, hogy a kitűzött célok, dédelgetett tervek előbb vagy utóbb, de valóra válnak, miközben két lábbal állt a földön, hisz a  tejet, kenyeret neki is pénzért adták a boltban. Emlékszem nagyon készült Indiába, hogy egy testi-lelki megtisztulás és különleges spirituális élmény részese legyen…Sajnos ez most elmaradt és számos nagy terve is félbe maradt. Tavaly nyáron mikor egyszer telefonon beszéltünk éppen és én sem voltam túl jó passzban, említette, hogy nagyon fogy, és nem tudja, mitől.  Akkor még talán irigykedtem is, hogy és küzdök súlyproblémákkal és ő fogy, mikor kiderült, hogy vastagbél rákja van és hamarosan műtik. Megműtötték, sikerült, és míg mi elhűlve néztük, ő már megint 150 %-on pörgött, tele volt optimizmussal, energiával, életkedvvel, mint akinek nincs ideje kivárni a dolgokat, mint aki nagy dolgokra hivatott. Meg akart gyógyulni, hitt magában és az életben.

A két barátunk esetének alaposabb ismerete is megerősített abban, hogy nem egyszerű nálunk rákos betegnek lenni. Gondolom máshol sem, de úgy érzem, hogy nálunk ( Magyarország) nagyon magára hagyják a betegeket. Nem a család, hanem az egészségügy. Műtenek, aztán elengedik a páciensek kezét, döntsd el, hogy mi legyen, válaszd ki magadnak a megfelelő utat. Jóska is Jucus is választott utat és, ha más nem is, de nagy szeretet vette őket körül. Mindketten más módon próbáltak kilábalni a kórból; Jóska a klasszikus terápiát, míg drága Jucus alternatív módokat választott. Sajnos mindkét út elég hamar véget ért, de mivel nagyon jó emberek voltak, egyikük sem szenvedet olyan sokat és méltóságukat majd teljesen megőrizve búcsúztak a földi léttől. Ismerték is egymást, így lehet, hogy a nagy égi országúton már össze is találkoztak és olyan szeretettel tekintenek le ránk, mint amilyennel mi gondolunk rájuk. Isten Veletek, Jóska és Jucus! Megtiszteltetés volt, hogy a barátotok lehettem!

A valóság maga a só- Játék a nevekkel: Ágnes

 A helyzet utolsó jelentkezésem óta nem sokat változott. A nagy hullámok elültek, de tudom, hogy messze még a vége; Folyamatos fenyegetettségben érezzük magunkat, nem tudjuk eldönteni, hogy a vihar előtti csend, tanácstalanság vagy az elhibázott lépések miatt kialakult lelkiismeret furdalás csendje. Tartok tőle, hogy tovább kutatják a semmit, remélve, hogy eljön még a nagy durranás pillanata. Az egészben az a legrosszabb, hogy a semmiért is magyarázkodni kell. Mondhatnám, hogy mindegy, meg majd csak túl leszünk rajta, de egyáltalán nem ilyen egyszerű.

Ennyit erről, és most játsszunk tovább a nevekkel; Ágnes

Most valamiért ez a név jut gyakran eszembe. Talán, mert éppen ma hívott a múltamból egy Ágnes, se nem jó, se nem is rossz, majd mind a többi hasonló nevű lány és asszony az életem során. Ágnesből sok fordult meg a körülöttem összeütközésem egyikkel sem volt. Néhányukat kimondottan kedveltem, de valahogy elvesztettük a fonalat egymással.

Mosolygós és szűzies

Megnéztem Ágnes jelentését: Görög eredetű a név , a testi vagy lelki tulajdonságot kifejező Hagnész szóból ered. Ágnes neve arra utal, hogy tiszta, szemérmes, szent, érintetlen, szűzies, tartózkodó. Kicsit mélyebb kibontás szerint az Ágnes név felelősségteljes, ösztönző, barátságos karakter kialakítását támogatja. Könnyedén fejezi ki magát, ritkán fordul elő, hogy ne találna szavakat. Olykor nem árt, ha egy kicsit visszafogja magát, mert lelkesedése esetleg elriaszthat másokat. Önbizalmának köszönhetően könnyen ismerkedik, sokan kedvelik természetes, könnyed, mosolygós egyénisége miatt. Ő maga is sokakat kedvel, és ritkán találkozik a magánnyal. Otthonát és munkahelyét is megtöltik barátai.

 Nos, az én Ágneseim között nem igen akadtak szemérmes szentek, de ahogy visszaemlékszem a legtöbben valóban mosolygósak voltak, bár ez többnyire nem párosult könnyed, természetes, barátságos személyiséggel. Gyermekkorom két Ágija közül az egyik tanár néni lett, a másik sokgyerekes „Ági mama”, kapcsolatunk egyikkel sem nem lépte át a kedves, jó ismerős kategóriát. Gondolom a tantó néni ma is az, és biztos nem is rossz, a másik pedig szuper anyuka. Az egyetemen sok Ágival hozott össze sorsom, hisz sok embert ismertem meg az óralátogatások és bulizások közepette, majd mind okos, csinos lány volt, de nagyon többet nem tudtam róluk, és ők se rólam. A felnőtt létem során is több Ágival kerültem kapcsolatba.

Az egyik kedves Ági éppen velem egykorú és akár én két fiú édesanyja. Róla aztán sosem jutottak eszembe szemérmes, szent, érintetlen, szűzies fogalmak. Helyes volt és szexi, ismeretségünk idején második, nála jóval fiatalabb férjét koptatta, és mellette külföldön élő barátjával biztosította, hogy határon kívül eső munkavégzése idején se szenvedjen semmiben sem hiányt. Jópofa lány volt, olyan bevállalós, aki a jég hátán is megél. A munka hozott össze minket, majd a közös munka hiány miatt vesztettük el egymást. A másik Ágim idősebb volt nálam, kicsit nyafogós, de okos és kellemes személyiség. Vele is egy közös munka kapcsán ismerkedtem meg, majd az ismeretségből barátság lett majd az idő megint elsodort minket egymás mellől, sajnálom…

Ágik mostanság

Még két „jelentős” Ágiba akadtam eddig életem útján. Az egyikhez, rövid, viharos és nagyon tanulságos kapcsolat kötött. Ez az Ági is a mosolygó fajtából való volt, de közös munkánk első pillanatában megéreztem, hogy ebben a nőben a mellén kívül semmi sem természetes. Nem mintha az valami különleges képződmény lett volna, de látszott, hogy a sajátja.  Ágnes fekete hajú, kissé gömbölyded, gyermekét egyedül nevelő anya, (akik között majd mind  tisztességes), de sajnos akad nem egy, aki az egyedüllét mártír-köntösébe bújva, bármilyen eszközt megengedhetőnek vél saját egzisztenciája érdekében. Nos, az én Ágim pont ilyen volt: álkedves, szakmájában gyenge- közepes, jellemtelen, s az, aki nem egyszer hanyatt fekve egyengeti szakértelem híján karrierjét. Utóbbi engem egyáltalán nem zavar, ha őt nem, és nem az én párom alá fekszik, de a szakmaiság és a jellem hiánya erősen megnehezíti a közös munkát. Hamar el is szakadtunk egymástól és már csak, mint egy napról napra halványuló rossz emlékként gondolok rá. Ágnes bizonyára tudja, hogy mindenkit előbb utóbb utolér a végzete, és amit adunk másoknak, azt egyszer visszakapjuk, onnan, ahonnan a legkevésbé számítunk rá.

Utolsó Ágim sem volt (van) egy semmi nőszemély. Barna rövid hajú, mosolygós asszony három gyerekkel és egy lusta férjjel. Hiába volt nem egyedülálló a valóságban 4 gyerekét egyedül nevelő anya állapotában teltek hétköznapjai, mert a drága ura csak a felhőket számolta az égen. Ezért az én Ágim a szebb jövő reményében egyik kecsegtető vállalkozásból a másikba ugrott nagy veszteségekkel és egyre nagyobb adósságok közepette. Az egyik ilyen „bomba” üzlet kapcsán találkoztunk és bár a közös biznisz hamar véget ért, mindig tudtam róla. Évekig, mint a macska a talpára esett, de egyszer csak elfogyott a kilenc élete és a rácsok mögött találta magát. Annyi haszna lett a dologból, hogy férjeura ekkor felhagyott a felhő-számolással és betalált a munkából élők táborába. Ezzel az Ágimmal annyi tanulságos dolog történt, hogy szeretnék vele erről közösen egy könyvet írni, azt hiszem a jövő vállalkozóinak is sok tanulsággal szolgálhat.

Nektek van Ágitok, ha van, remélem az őszintén mosolygós fajtából jutott Nektek?!

Szappanopera helyett valóságshow - Idáról

Miközben acélozzuk elménket, gyúrunk szellemileg és izomra is, hogy felkészüljünk életünkért, becsületünkért folytatott csatára, van, hogy eltelnek hosszú percek is, mikor másra is tudok gondolni. Így egy kis időre elkalandoztam a nevek világában. Biztos ti is így vagytok ezzel, egy-egy névhez arcok, helyzetek kapcsolódnak, így válhat egy önmagában semmi keresztnév széppé, vagy egyébként gyönyörűen hangzó név ellenszenvessé.

Emlékszem, mikor a gyerekeink elnevezésén törtük a fejünket, akkor is beszóltunk egymásnak, hogy ez nem jó, mert rossz emlékeket ébreszt bennünk a viselője.  

Tegnap este, lefekvés előtt, alvás helyett  az Ida női név jutott eszembe. Ritka név lett manapság és mivel germán eredetű a ma oly népszerű Csengékkel, Villőkkel (lehet, hogy ez fiú név?) és Emesékkel nem veheti fel a versenyt.

Pedig igazán szép a hangzása, rövid, de egyszerűségében elegáns, olyan fejedelmi. Hát mégha a jelentését is tudjuk: tevékeny, serény, igazán feleségnek való. Akinek nincs Ida nevű ismerőse, az Gárdonyi finom kisregényében találkozhat vele. Naná hogy Ida regényére gondoltam, arra az édes-bús szerelmi történetre, amely főszereplője Ida a magányos, szentimentális, gazdag, de nehéz sorsú lány, kinek története aztán heppi enddel végződik.

Nekem is voltak Idáim, akikre nagy szeretettel emlékszem.

 Milyennek is képzelek egy Idát? Szőke, barna, vörös, vagy fekete?

Fekete Ida haja, mint az ében, mint a klasszikus indiános filmekben a szép bennszülött lány, kinek dús hajfonata fenekét verdesi, szőrén üli meg a vad musztángot és kecses rugalmasságával táncol a farkassá változó sámánokkal. Na, milyen?

Vagy képzeljétek el Idát szelíden vad szőkének, kinek hosszú dús copfjai lobognak a szélben miközben Helmwige, Waltraute, vagy  Gerhilde oldalán vágtat szárnyas lován az égi mezőn a Walhalla felé. Igaz, hogy Wagner Richard művében nincs Ida, de akár kaphatta volna az egyik harcos Walkür ezt a szép nevet.

Lehet, hogy Ida egy vörös, dögös szerelmes nő, mint ahogy gyakran ábrázolják Brünhildét, Wagner harcos, szerelmes áldozatra elszánt hősnőjét? Igen Ida vörösen is jól csengő név.

 Na és a barna milyen lenne? Érdekes a barnák mellé teszik mindig a szelíd jelzőt, pedig ez csak a mackókra igaz, ha a málnásban járnak. A barna is lehet szép, lehet okos, lehet, jó ugyanúgy lehet gerinctelen, hazudós és becstelen. és mert szelíd barnának látszik, ez még rosszabbul tud esni.  

Lehet szőke, barna fekete vörös vagy ősz, jellemét belül hordja az ember, bár nagy igazság, hogy előbb utóbb megmutatkozik az arcán is. Persze annak, akinek van, mármint jelleme. ..

Ida vajon magyar vagy külföldi? Bár a német nyelvterülten is akad példány belőle, nekem Ida olyan magyar.  

Hadd meséljek most az én Idáimról!

Mindkét Idát gyerekkoromból őrzöm szívemben a szép emlékek között. Az egyik Idához egy fiatal lány képe tartozik. Ida szőke, kedves copfos lány volt. Nyaranként találkoztunk, én nyaraltam, ő otthon volt édesapjával, mert anyukáját korán elvesztette.  Nyáron jókat játszottunk, dumáltunk és nekem nagyon tetszett a neve, mert a városban már akkoriban sem sok Idával hozott össze a jószerencse. Sajnos néhány év múlva elköltöztek és szem elöl vesztettem Idát. Remélem tevékeny, serény asszony lett belőle, sok szép gyerekkel nagy boldogságban és egészségben él. ..

A másik Ida távoli rokon volt, szintén vidéken. Idus már néni volt mikor én megismertem, egy néni, ki nem beszélt, nem hallott. Valószínűleg beszélt volna, ha valaki gyerekként foglakozott volna vele. A fivérével laktak együtt ki szintén süket volt és néma. Két fantasztikusan derűs emberre emlékszem, akik egymással a siketek jelbeszédével társalogtak, meg azokkal a hallókkal is, kik ismerték a kézjelek tartalmát.  Mikor nyaranta megérkeztem, azonnal megkerestem őket, mivel mindig a ház körül szorgoskodtak. Mikor megláttak fülig szaladt a szájuk és olyan szorosan öleltek, hogy levegőt is alig kaptam. Így szavak nélkül is érezhettem a szeretet, az örömet. Kisgyerekként én is mutogattam nekik az általam összerakott jelnyelvvel és ők nagy odaadással próbálták kihámozni kalimpálásom lényegét. Mikor nagyobb lettem már csak mosolyogtunk, ölelkeztünk, és már csak ők mutogattak, én meg feszülten figyeltem a kézmozdulatokat és hogy öreg szemeikből megfejtsem a ki nem mondott szavakat. Majd egy nyáron már csak Idát találtam, Emil búcsút vett a földi léttől,  következő évben követte őt nővére is. Így tűnt el életemből Emil és Ida, kiknek szeme gyakran többet mesélt, mint néhány nagy szóvirág.

Szóval ilyen volt az én két Idám, sajnos nem minden Ida ilyen. Nektek van Idátok?

Sorozat helyett valóságshow

Biztos többen is hallottatok erről a sorozatról, amely a családjáért mindenre kész anya történetét dolgozza fel. A főszereplő hölgy Julianna, miután férjét, aki ügyész nyilvános szex és politikai botránya miatt bebörtönzik, újra munkába áll és elkezdi felépíteni darabjaira hullott életét.

Az én férjem nem ügyész, és tudtommal szex botrányba sem keveredett, politikával is csak a konyhaasztalnál és szükség szerinti időközönként a szavazófülkékben foglalkozott eddig, mégis úgy néz ki, hogy dolgos életünk éppen darabokra készül hullani.

Régen kezdődött… Lassan belépünk közös életünk 32. évébe, de már 35. éve ismerjük egymást. Nem kötötte össze frigyünket a pap, mi mégis úgy gondoltuk, hogy jóban és rosszban, meg holtodiglan és holtomiglan…

Sokszor nem volt könnyű; kezdetben kilógott a popónk a nadrágból, majd hatalmas kölcsönök árán lakáshoz jutottunk. Ebben az időben kötelezettségeink befizetése után mínuszban voltunk, így kíméletlenül fiatalon özveggyé vált anyukám szponzorálása miatt nem haltunk éhen, mint két diplomás +1 gyerek. Aztán véget értek a szűk esztendők és már tisztes módon éltünk. Nyáron nyaraltunk, úgy ahogy tellett; fizető szobákban a Balatonon, az NDK-ban és egyszer még Jugoszláviában is, télen meg néhány napig Szlovákiában teleltünk.

Aztán jött a kettesszámú gyerek és azzal együtt a rendszerváltozás is. Örültem, hogy többé nem kell banánért sorban állni és bíztam a szebb jövőben. Mint annyian mások beleugrottunk különböző vállalkozásokba szinte semmi pénzzel, hiszen megtakarításunk nem, de két kicsi gyerekünk volt, meg kifogyhatatlan optimizmusunk. Kis örömök, nagy csalódások és hatalmas átverések után rájöttünk, hogy mi nem fogunk nagy bizniszt csinálni, így azt tettük, amihez úgy gondoltunk, hogy értünk. Én a tollforgató, szerkesztő műfajban kevergek egyik helyről a másikra, míg a párom a kultúrában fejti ki közgazdászi tevékenységét. Rosszul fizet, de ő imádja a színházat, a műfajt. Nem egyszer otthonról vitte be a motyókat, nem egyszer ingyen, „szerelemből” dolgozott, mert hitt abban a csapatban, amelyiket az aktuális politika a peremre taszított. Ő csak a tehetséget, az embert nézte, hogy mai hasonlattal éljek: sohasem azt nézte, hogy ki milyen mezben focizik, csak azt hogyan is űzi mesterségét. Ahogy ennek lennie kell a XXI. században.

Az utóbbi három évet is színházban töltötte, a napból 12-14 órája oda kötötte, és nagyon boldog volt az elért eredmények miatt. Én meg féltettem, veszekedtem vele, hogy nem lehet ennyit dolgozni büntetlenül, semmi sem ér annyit, hogy meghaljon érte. De ő csak tette a dolgát, és ha néha bementem hozzá, megállítottak kollégák és áradoztak arról, hogy milyen nagyszerű fickó is az én férjem, hogy mennyit tesz a színházért…(Hova lettek? Nem tudom.)  Nekem ez a kis dicséret jutott, meg hogy három éve nem nyaraltunk, hogy otthon mindenben egyedül voltam, mert az én uram minden energiáját ebbe a színházba fektette. Még anyukáját is gyakran én látogattam a kórházban, mert a színház összedőlt volna nélküle. ..

Most meg egy csapásra az életünk dőlt össze  hisz  az uramból, a munka élharcosából egyszeriben csibész és gazember lett. Ahogy mondják a sok befektetett munka elnyerte méltó büntetését, dicséret helyett megkövezni készülnek. Ettől kicsit nagyon összeomlottunk, hiszen ez nemcsak a férjemet, de engem is minősít, sőt tavaly meghalt édesanyját, az én drága jó anyámat meg a gyerekeinket is. A hírek szerint 32 éve egy bűnözővel kötöttem össze életemet, de legalábbis egy felelőtlen kóklerrel, aki 32 évnyi szakmai tapasztalat után semmihez sem ért. Amúgy a hírre két nap alatt leszaladt róla 4 kiló ( Senki se irigyelje!!)

Most itt tartunk, nagyon összeroppantunk, de mi, a férjem, a gyerekek és édesanyám feltétel nélkül hiszünk egymásban és a végsőkig kitartunk egymás mellett és a végsőkig elmegyünk igazunkért. Ezt kívánja tőlünk az a fajta értékrend, amiben felnőttünk, amit szüleinktől kaptunk, amit gyerekeinknek átadtunk és a tükör, amelybe eddig is és ezután is tiszta lelkiismerettel akarunk belenézni. Most itt tartunk, de be fogok számolni a történtekről, hogy aki tud, az okuljon belőle

Írhatnék imát is, de most inkább Heltai Jenő Szabadság c. versének néhány sorát idézem

Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.

Folyt köv….

Állást keresek, nézem a hirdetésoldalakat, feltöltöm, ahova csak tudom az önéletrajzomat. Küldöm a trendi önéletrajzokat szakmai sikerekkel fűszerezve, tudományos előmenetelemmel, tapasztalataimmal teletűzdelve.

Tele vagyok optimizmussal és persze nagyon motivált vagyok…

Milyen is lehetnék? Motivált vagyok, mert, ahogy mondják, mióta az eszemet tudom mindig dolgoztam. Először tizenhárom éves korom múltán menten nyári munkára egy gyárba. Akkoriban voltak még ilyen gazdasági egységek, ahol betanított munkásként ismerkedtem a munkásosztállyal és rettenetesen élveztem, hogy pénzt kereshettem. Akkortájt az motivált, hogy segíthessek szüleimnek, mert bármilyen boldog gyerekkorom is volt, azt láttam, hogy nem vet fel minket a pénz. Ez az állapot tartós volt így nyolcadik után, majd a gimis nyarakon is egy-egy hónapot  gyárban múlattam az időt. Az egyetemista évek alatt a munkásarisztokrácia közé kerültem,- jobb, mint a korpa-  hisz három nyáron át újságos standon dolgoztam. A múlt században igen jól fizető, és nyaranta szórakoztató munkának számított . (Télen a hidegben a bódéban fagyoskodni már nem volt akkora truváj ) Sok tapasztalatot szereztem ezeken a nyarakon és sokat segített abban, hogy a tudást értékeljem

Motivált vagyok, mert büszke voltam a diplomámra a megpályázott piackutatói állásomra, imádtam a csapatmunkát, ha kellett éjszakáztam egy izgalmas feladat kedvéért, mindannak ellenére is, hogy a pénzem fele sem volt, mint az újságosi fizetésem.

Motivált vagyok, mert mikor dolgozom, elhiszem hogy élek, hogy szükség van rám, akkor hiszem el, hogy okos, kreatív vagyok.

Ez azóta is így van, motivált vagyok minden hozzám illő feladatra, motivál, hogy megoldjam, hogy a legjobban oldjam meg, hogy dicsérjenek, szeressenek érte.

Motivált vagyok, hisz, ha a munka izgalmas, akkor mindegy, hogy nappal van vagy éjszaka, szombat vagy vasárnap. A munka elvégzése, adott feladat megoldása számomra az első.

Motivált vagyok, hisz volt időm megszokni, hogy munkára szerződöm, nem munkaidőre. Motivált vagyok, mert elhiszem, hogy az embert a munkahelyén jó munkája alapján értékelik, és nem az számít, hogy erőteljes nyelvcsapásokkal, hogyan lehet az előmenetelünket biztosítani. Motivált vagyok, ha értelmes emberekkel, akikben szintén ott a tudás és a kötelességtudat, együtt dolgozhatok. Igaz, hogy a közös munkához igazi társak kellenek, nem olyanok, akik a lógás művészei. ( Bár az sem gond, ha békén hagynak)

Motivált vagyok, mert a kemény munka ugyan kifáraszt, de fiatalít.

Ez az én motivációs levelem. Remélem, özönlenek majd az ajánlatok!