Ugyan most zajlik egy KEHI vizsgálat bizonyos ügyekben (ügyek ugyan nincsenek, de mégis valahogy nevesíteni kell őket) de most éppen abban a szakaszban vagyok, mikor nem érdekelnek az ilyen „semmi” dolgok (közel sem semmi!!!) .
Ugyan most zajlik egy KEHI vizsgálat bizonyos ügyekben (ügyek ugyan nincsenek, de mégis valahogy nevesíteni kell őket) de most éppen abban a szakaszban vagyok, mikor nem érdekelnek az ilyen „semmi” dolgok (közel sem semmi!!!) .
Így megy ez másfél hónapja, s most láttam, hogy újra a parton piheg a nagy vasszerkezet. Az jutott eszembe, hogy ez a provinciális történet, mintha napról napra ismétlődne drága kis hazánkban is, kicsiben is, nagyban is. Hisz gondolom, az egyik háztulajdonos nem bírja, ha a közelében egy önkormányzati területen 5-6 ember, esetleg tíz hangosan, halkan a vízben lubickol. Tulajdonképpen semmi baja vele, ha a más háza előtt történik mindez, de az ő nyugalma az más. Neki csend jár és nyugalom, hisz ő dolgozik, fárad, míg a többi naplopó henyél.
Nagyon sok az ilyen történet;
Mióta a gyerek és ifjúsági meccsek helyett felnőtt kosármérkőzésekre járok, azt látom, hogy az elmúlt évtizedekben új sportág született. Ez a szurkolói csapat. Biztos, hogy nem mai találmány, de bennem az utóbbi hónapokban tudatosodott a léte. A sportág átmenet a szellemi és fizikai sportok között és legalább egy busznyi ember szükségeltetik a magas színvonalon való műveléséhez. Igazi tömegsport, hisz tömegben űzhető, fizetség nem jár érte, sőt inkább művelői fizetnek a részvételért. Szellemi is, mert a csapat verseinek ismerete szükségeltetik hozzá, sőt még némi idegennyelvtudás is, egyiknél sem kell nagy agytornára gondolni, de az alapművek hibátlan és kórusban mondott ismerete elengedhetetlen. Fizikai is, hisz a meccs közbeni felugrálások és ökölrázások hibátlan végzéséhez jó kondíció szükséges. A kisebb nagyobb sörpocak nem alapkövetelmény, de nem hátrány, és az sem, hogy kellően erős indulatokat bármikor képesek legyünk előállítani…
A meccs
Megkezdődött a férfi kosárlabda bajnokságban a rájátszás. Sajnos egyetlen budapesti sportklub sem büszkélkedhet NB I-es csapattal, így a magyar vidék dönti el, hova is kerül a bajnoki cím 2011-ben. A meccsek itt mát ki-ki alapon bonyolódnak. Három nyert játékig folyik az ütközet, így a hibázás senkinek sem megengedett. Nem mindegy, hogy 3-0 vagy 3-2 a csatározás vége, hiszen a mérkőzések számának növekedésével fárad a láb, a kéz, az agy.
Itt jönnek be a képbe a szurkolók, hiszen a vendégként játszott meccsen is nagy segítségére lehetnek csapatuknak, hát még otthon, ha beizzítják az arénát, vendég is megremeg, a játékvezetői hármas pedig nem szívesen megy a trendekkel szemben.
Vegyük először az otthonon kívül zajló mérkőzéseket. Megérkezik a vendég-szurkoló csapat busza. Erősen hiányos szociológiai felméréseim szerint a fun-ok vérmérséklete nem függ a település nagyságától, földrajzi elhelyezkedésétől, Keleten, Nyugaton, Délen és Északon is vannak vérmes és kevésbé tüzes szurkolói gárdák. Szóval ott a busz, amit ilyenkor készenléti rendőrök várnak, állig felöltözve, persze azonosítóval is ellátva. A szurkolás alapfeltétele bizonyos, hivatalos sportban doppingként elkönyvelt szerek magukhoz vétele. A csarnokban alkoholos termékből sört kínálnak, műanyag pohárban. Ezzel izzítja magát a szurkolói csapat jó része. Ebben a sportban nincs külön női és férfi bajnokság. Vegyes társaságok állnak egymással szemben, s a nők is meglepően jól szerepelnek a mérkőzések során. A pályán és a nézőtéren is megkezdődik a bemelegítés. A kosarasok atletizálnak, nyújtanak, majd dobálnak, a szurkolók pedig megfelelő hőfokra hevítik magukat, teszik ezt a közös versmondással. A vezérszurkoló, többnyire jó nagydarab, derékra gyúró alkat, előénekli a rigmusokat és pillantok alatt a csapat színeibe öltözött, minimum csapatlogós nyaksállal ellátott társaság egy emberként skandálja az éppen aktuális strófákat. A bemelegítés időszakában még csak a saját versenyzők bíztatása folyik, és a település dicsérete (mint Jannus Pannoniusnál Pannóniáé), hogy senki se feledje, honnan is érkezett a társaság. A gyakorlat szerint B középbe elhelyezett társaság kellően felpörgeti magát, hogy mire a bíró feldobáshoz szólítja az érdekelteket, ők már 200 fokon pörögjenek lehetőleg a meccs végéig. Ilyenkor a hazai szurkolócsapat még csendes eufóriával figyeli a hozzájuk képest cseppnyi ellenfél igyekezetét. Megkezdődik a mérkőzés és ilyenkor derül ki, hogy hárman, háromféle meccset nézünk. Hárman: a hazaiak, a vendégszurkolók és mi semleges nézők. És akkor nem is említettem a játékvezetőket, akik szintén összekeverik néha a feladatokat, gyakran felejtik, hogy nem nekik kell meccset nyerni, hiszen ők csak a szabályok betartásának ellenőrzésére lettek felkérve…
Az irodalom gyöngyszemei
Visszatérve az előző hármasra. Tényleg mást láttunk ugyanakkor, ugyanott. Mögöttünk a hazaiak, tőlünk karnyújtásnyira a vendégek a security óvó sorfala mögött. A hazaiak leginkább azt szeretnék, ha játékosaik piros szőnyegen, rajongóktól kísérve dobálnák a gólokat, és az ellenfél akár le is vonulhatna. A vendégek úgy érzik, hogy az ág is húzza őket (sajnos többnyire jogosan). Mi pedig két ideges csapat, sok hibával és számtalan egyoldalú játékvezetői tévedéssel tarkított játékán szenvedünk. Előbbiek alapján hamar elhúz a hazai csapat, és akkor újra fontos szerephez jut a vendég szurkolói szektor. Elsőként persze a bírók szellemi képességeit és látását kifogásolják. Azt hiszem a kórusban üvöltött „három hülye” rigmusban nem a Csongor és Tünde három bugyuta ördögfiát emlegették. Hozzáteszem ez a népi mondóka néha a hazaiakat is megihlette és ilyenkor létrejött a lelátón a szurkolói egység. Mióta sok tengerentúli színes fiatal is játszik a magyar bajnokságban, a szurkolók is magasabb szintre léptek. Megkímélik a légiósokat a magyar nyelv tanulásának nehézségeitől és angolul dúdolják kórusban a „fákju-t”, azon kosarasoknak, kikkel az ellenfél csapatából elégedetlenek. Na, ő ezt érti és finoman visszaszekálja ő is a szurkolókat. Ekkor jön az össznépi összecsapás, hisz ezt a hazai szurkolókör sem hagyhatja szó nélkül.
Nemzetközi jelrendszer segítségével és a szájról olvasás kifinomult módszerével üzengetnek egymásnak. Ekkor már a security mellé becsatlakozik a készenléti rendőrség is. Ekkora kitüntetett figyelem láttán lecsillapodnak a szurkolók is. A harmadik negyedben a vendég B közép igyekszik lelket verni csapatába és a bírói fegyelmezés mellé, „soha nem adjuk fel” című skandát vezényli a vezérszurkoló. Sajnos a játékvezetők mindent megtesznek, hogy ez a próbálkozás hasztalan legyen, a vendégek javarésze a rájuk fütyült szabálytalanságok miatt már a padon pihen. A negyedik negyedben kicsit leeresztenek az idegenben játszók, a csapat és kísérőik is. Most már a versecskék arra koncentrálnak: Jöttök Ti a mi utcánkba”, csak ennél sokkal cizelláltabban.
Elnézve őket, mert már a meccs nem sokat nyújtott, a West Side Story COOL című dala jutott eszembe. Emlékezetes jelenet, amikor majdhogy felrobban mindegyik fiú, és az alvezér kéz-csettintéssel kísért dallal nyugtatja őket. Nyugi és legyél cool! Ott ez a csapat fiatal a különböző meccseken eszméletlen dühvel és indulattal, majd felrobbannak, alig várják a konfliktust, pedig állítólag drukkolni jöttek. Azt hiszem az is mindegy, hogy foci, kézi, vagy kosármeccsről legyen szó … A meccsnek egyszer vége szakadt, győztek az otthoniak, a vendégek megköszönték szurkolóik bíztatását, akik a csarnokból kiérve, rendőri sorfal közepette buszra szálltak, miközben egy harmadik város férfi lakóinak nemi szervét helyezték a szurkolói versirodalom középpontjába. Hiába a hazaútra is kell egy kis feszültség.
Megjárta a közösségi oldalakat és a sajtót is a "Hajléktalan óvodáról "szóló hír. Mivel az információk nem voltak pontosak, megszólalt az intézményt fenntartó egyház elnöke, Iványi Gábor, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Íme az ő általa írt tájékoztató;
A;hajléktalan óvoda iránti sajtóérdeklődésre tekintettel a( más oktatási és szociális intézményeket is) fenntartó Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség nevében, mint ennek az egyháznak az elnöke, a következő tájékoztatást adom.
Örvendetes, hogy a szegény sorsú gyerekek helyzete sokak érdeklődését felkeltette. Hálásan köszönök minden támogatást és jó szándékú figyelmet.Ugyanakkor kénytelen vagyok néhány pontosítással élni. A szóban forgó óvodát, mely a Wesley János Lelkészképző Főiskola néhány tantermében és szociális helyiségében kezdte működését 2005-ben az a szükség hívta életre, hogy a külső Józsefvárosban élő szegény családok
nem minden esetben tudták gyermekeiket megfelelő oktatási intézménybe bejuttatni. Az érintettek státusza különféle. Vannak olyanok, akik itt kaptak szükséglakás minőségű otthont, mások albérletben élnek, szívességi lakáshasználók, vagy egyszerűen csak találtak olyan, lakhatásra még éppen alkalmas gazdátlan helyiséget, melyben legalább átmenetileg meghúzhatták magukat. Vannak, akiknek még ennyi sem jutott. Élt például fél évig az Oltalom menhely előtt egy Lada kombiban egy, a vidéki nyomorúság elől elmenekült héttagú család, akik intézményünkbe jártak be étkezési, mosási, mosakodási és egyéb egészségügyi célokból. Szociális munkásaink minden gondjukat körüljárva arra jutottak, hogy előző, vidéki lakhelyük lakhatatlan és az élhetetlen körülmények közé bűn lenne visszaszorítani őket. Így, amikor őszre fordult az idő, a kicsiket óvodába, a nagyobbakat
pedig a X. kerületben lévő esélyteremtő iskolánkba vittük.
Az óvodában (mint egyéb, vidéken is fenntartott óvodáinkban, iskoláinkban) valóban találkoztunk megrendítő jelenségekkel. A gyerekek majdnem mindenhol alultápláltak (nem tudjuk, ki találta ki, hogy csak a krumplit ismerték, a káposztát ), de az biztos, hogy többen közülük nemigen ettek korábban húst, és hétvégéken is gyakran nélkülöztek. Ha az önerőből létrehozott óvodába készek voltunk is mindenféle, a kerületi jogosultsághoz alapvetően szükséges, itt mégis hiányzó szempontokat nélkülöző gyermeket befogadni, semmiképpen nem állíthatunk olyat, hogy a napot fürdetéssel kell kezdeni, vagy a szülők ne tennének meg mindent azért, hogy minden nyomorúságuk ellenére megpróbálják gyermekeiket megfelelően öltöztetni. A hiányokat (olykor ruha, de főleg cipő) természetesen segítünk pótolni, és minden ilyenfajta adományt csakúgy, mint a tartós élelmiszert vagy a játékot és bármi egyebet, külső támogatóinknak hálásan köszönünk.
A Budapest VIII. kerület, Dankó utca 11. szám alatti kis intézmény (melybe ez időben negyven gyermek jár), a normatívából nem fenntartható.. A szülők képtelenek anyagi áldozatot vállalni, sokakat közülük mi magunk vagyunk kénytelenek támogatni. Az is ide kívánkozik, hogy ami ruhát és játékot a felfokozott érdeklődés és segítőkészség következtében helyben nem tudunk szétosztani, azt vidéki (abaújkéri, szegedi, orosházi és több szabolcsi településen lévő, hasonló sorsú gyermekeket fogadó) intézményeinknek
továbbítjuk, azok óvodásainak juttatjuk.
Kérjük az érdeklődők megértését abban, hogy (az érintettekre tekintettel is) nem szeretnénk hajléktalan óvodaként megjelölni intézményünket, még ha ez az elnevezés (egy kiváló újságíró nagyszerű felismerésének köszönhetően) alkalmas is arra, hogy a segítőkész emberek érdeklődését és
jóindulatát felkeltse.
Iványi Gábor
További információk: Moldova Ágnes kommunikációs vezető
E-mail: moldova.agnes@gmail.com
Tel.: (06-1) 210-5400/266; (06-70) 372-5936
Szombaton Macbethtel voltam, egy helyen egy időben, míg ő a színpadon, addig én a nézőtéren, Történt ez Székesfehérváron a Vörösmartyról elnevezett színházban, egy majdnem tavaszi márciusi estén. Gyerekkoromban, mikor tájt még csak a pöttyös és csíkos könyvek adták olvasmányaim derékhadát, azt hittem, hogy a Macbeth az valami nő, és abból is a végzetes fajta. ( Na jó, akkor nem ezekkel a szavakkal mondtam!) Majd találkoztam Shakespeare-el és az ő műveivel, és más zseniális darabokkal együtt a Macbeth is kedvencem lett. Aztán már egyetemistaként láttam Polansky e tárgyban készült filmjét és még jobban beleszerettem a véres drámába. A drámáról azóta is elsőként mindig a filmes változat jut eszembe.
Úgy látszik ez a tavasz Machbeth jegyében telik, hisz az Operaházban is színpadra kerül márciusban a zenés változat. Nem tudom, hogy aki műsorra tűzte, az éppen mire gondolt, de én rögtön arra; íme, egy történet arról, hogy a hatalom a legtöbb embert vakká és elbizakodottá teszi. A hatalom birtokosaként elfelejti, hogy a vezető szerep mindig egyfajta szolgálat, amit kellő alázattal szükségeltetik gyakorolni. Sajnos sokan beleesnek, abba a tévhitbe, hogy Isten helyén többen is lehet osztozni, de előbb utóbb mindig kiderül, hogy ezt a szerepet, csak egy személynek írták meg. A Vörösmarty Színház Macbethje Kálloy Molnár rendezésében került színpadra.
Mielőtt elmélyednék a hatalom megszerzése és megtartása rejtelmeiben, előtte néhány gondolat a színházról. A város közepén, Budapesttől szűk órányira található a gyönyörűen felújított Vörösmarty Színház. Külső portálja szépen kicsinosítva őrzi a múlt dicsőségét, belül pedig korszerű, szép és kényelmes. Hazánk legújabb és egyben egyik legrégebbi színháza 2005-ben nyitotta meg a nagy tatarozás után kapuit. Az 1874-ben felavatott székesfehérvári Vörösmarty Színházat teljesen felújították, a korábbi belső elrendezést teljesen szétbontották, a nézőtér visszakapta színházi jellegét, megszűnt az erkély, helyette páholyokat alakítottak ki és az egész nézőtér légkondicionált lett. Ráadásként csúcstechnikát építettek be a színpadra is: új világítási hidak, új reflektorok, motoros díszlethúzókra cserélték az elavult technikát. Így néz ki a színház, ami tele is volt ezen az estén, mikor Székely László zseniális díszleti között megkezdődött a véres játék. Ahogy egy interjújában a rendező mondja: „Minden mondata, szituációja aktuális, gyönyörű, már olvasva is óriási élmény. A Macbeth a zsarnokság természetrajza. Hogyan változtatja meg a hatalom az ember természetét, ez milyen következményekkel jár? A gazságok egyike szüli a másikat, ám a bűnök előbb-utóbb elnyerik méltó büntetésüket.”
A történet nagyon röviden, csak emlékeztetőül; Macbeth, egy skót nagyúr, a vitéz, és háborús hős bedől három boszorka jóslatának, és ettől megrészegülve minden erejével a hallott jövendölés beteljesedésén munkálkodik. Lady Macbeth erős unszolására- hisz minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő- meggyilkolja Duncan skót királyt, s helyébe maga lép a trónra. Aztán teljesen belebonyolódva jóslatokba egyre több vér tapad kezéhez, nevéhez. A sok leszámolás miatt utoléri őt a végzet, feleségét egyre inkább hatalmába keríti a bűntudat okozta őrület, és önhittségében őt is utoléri a megérdemelt bukás, a halál.
A XI. századi történethez a díszlettervező komor, mégis izgalmas teret varázsolt. A durva egyszerű oszlopok és lépcsősorok szervesen simulnak a történetbe, nemcsak díszítenek és hangulatot teremtenek, de igen fontos részei a pillanatnyi történéseknek is. Ahogy a lépcsők mozognak, szétválnak, és összebújnak, kísérik, mutatják, és erősítik Macbeth egyre erősödő hatalomvágyát és agresszióját. Mindez egyszerű, letisztult és robosztus, és abszolút érzed benne a romai kor építészetét, miközben ez csak egészen utalásszerűen jelenik meg színpadon. A fényekkel való játék, a füst és egyéb effektek és technikai megoldások ráerősítenek a történésekre.
Macbethet Csizmadia Gergely kelti életre, eleinte hősiesen kíméletlen, majd kíméletlenül kegyetlen, ahogy a hatalom és annak megtartása formálja őt, majd színre lép a magabiztosságát apránként elveszítő vezér figurája, amelynek bukásában mi nézők már rögtön tisztában vagyunk, és figyeljük hősünket, hogy ő is felfogja a felfoghatatlant. Lady Macbethet megformáló Tóth Auguszta láttán már eszembe sem jut Goldoni Citromseggű, víg Kekkája , helyette egy hatalomvágyó okos nő van ott éppen a színpadon, akit a kibírhatatlan bűn terhe lassan maga alá teper. Így a két felvonásban megnézhetjük hogyan is lesz egy törekvő, hataloméhes asszonyból, magabiztos uralkodó nő, majd egy szánalmas rettegő lélek. Ebből is látszik, hogy a hatalmat nem elég megszerezni, de megtartása is emberfeletti feladat. Tóth Auguszta személyében Lady Macbeth számtalan buktatón keresztül robog a tébolyig, majd a halálig.
Kettőjük tragédiáját kísérik a skót nemesek, akik ahogy szokás, a győztesek mellé állnak, de később a félelem, vagy a jó érzék arra készteti őket, hogy elhagyják az esztelen, hatalomvágytól szenvedő zsarnokot. És ott vannak a boszorkányok… Ebben a feldolgozásban korántsem rút szörnyek, hanem kicsit dilis, de szexis lányok képében jelennek, meg, akik mint tisztánlátók elfutnak a teljes igazság kimondásának felelőssége elől, ezzel fokozva a bajt.
Shakespearehoz méltóan folyt a vér, és a cselekmény sodrában fogynak szépen a szereplők, ám nagy áldozatok árán, de győz az igazság a zsarnokság felett, hisz egyre többen veszik észre, hogy a dolgok nagyon rossz irányba mennek
Mindez történik a XI. század Skóciájában, vagy épen máshol ragyogó díszletek, és bár szimbolikus, de mégis korhű jelmezek közepette, izgalmas, sokszor akrobatikus elemeket is alkalmazó mozgásformákkal színezve. Ilyen nekem a Macbeth 20011-ben, Székesfehérváron